Énidőm

Idő koldul az ereszek alatt,
rongyaiban évszakok zörögnek,
mozdulataira némább a holnap,
arcát csorba tükörben fésüli meg.
Vak peronon várakozik
egy másikétól függő hang,
leheletnyi énidő után
kondul az elásott harang.
Az idő asztal, melynél nem ül senki,
széke kihúzva, megterítve rég,
de a kés csupa rozsda, a villa kereszt,
a kenyér nem étel, csak szürke emlék.
Én is itt ülök, mint szobor,
elfelejtettek befejezni,
mellkasomban kőmadár dobol,
órámon a mutató szolgai.
Az idő testemben lakik,
mint apátlan gyermek az álmok mögött,
lábujjhegyen jár, ha sírok,
hallgatva üvölt, ha elköszönök.
Serfőző Attila
Author: Serfőző Attila

A művészetek szerelmese vagyok, Debrecenből. A tapinthatón túli világ mögött rejtőzködő „valóságot” álmodom papírra. Papírra, ami többnyire már nem is az, csupán fény, s annak hiánya. A Magyar Írói Akadémia szépírói mesterkurzusának hallgatójaként Irodalmi és alkalmazott írói referens diplomát szereztem. A Héttorony irodalmi magazin főszerkesztője vagyok. Az írásaim számos antológiában, és több saját kötetben olvashatóak. Köszönöm a megtiszteltetést, hogy e méltán elismert Irodalmi Rádió kiváló szerzői között szerepelhetek.

0
Megosztás
Megosztás

Egy válasz

  1. „Az idő testemben lakik,
    mint apátlan gyermek az álmok mögött,
    lábujjhegyen jár, ha sírok,
    hallgatva üvölt, ha elköszönök.”

    Igen, a testünkben lakik, mely napról napra változik és ki nem hal meg korán, az megöregszik. Állítólag annak is megvannak a maga szépségei, csak nem találom azokat.

    Szeretettel: Rita

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


A hó alatt alvó harang

Az erdő szélén, hol elnémul az út, egy vén templom őrzi a télbe zárt múlt. Tornyára hó települt, falára dér, ablakán a holdnak ezüstje kél.

Teljes bejegyzés »

Fekete arany

Amikor nagyon mélyen vagy, Belülről égeted önmagad. Elhaló, fekete, sötét részed, Ősi múltban tett visszatért ígéret.   Számtalan élet millió fonalán, Akadva akadtál sok-ezer rostán.

Teljes bejegyzés »

Lámpást gyújtok

A költő folyton-folyvást alkot szüntelen, Lámpást gyújt a kihűlt emberi elmében. Ha tényleg igazán szívéből csinálja, Az olvasó lelkét teljesen feltárja.   A láthatatlan kulcsával

Teljes bejegyzés »
Prózák
P.-R. Anett

Vágyak

Anna kétségbeesetten tekintett ki az ablakon, amely egy tágas, tarka-barka virágokkal teli birtokra nézett. Ablaka alatt egy toprongy alak álldogált, s meredten bámult fel rá

Teljes bejegyzés »