Idő koldul az ereszek alatt,
rongyaiban évszakok zörögnek,
mozdulataira némább a holnap,
arcát csorba tükörben fésüli meg.
Vak peronon várakozik
egy másikétól függő hang,
leheletnyi énidő után
kondul az elásott harang.
Az idő asztal, melynél nem ül senki,
széke kihúzva, megterítve rég,
de a kés csupa rozsda, a villa kereszt,
a kenyér nem étel, csak szürke emlék.
Én is itt ülök, mint szobor,
elfelejtettek befejezni,
mellkasomban kőmadár dobol,
órámon a mutató szolgai.
Az idő testemben lakik,
mint apátlan gyermek az álmok mögött,
lábujjhegyen jár, ha sírok,
hallgatva üvölt, ha elköszönök.
Author: Serfőző Attila
A művészetek szerelmese vagyok, Debrecenből. A tapinthatón túli világ mögött rejtőzködő „valóságot” álmodom papírra. Papírra, ami többnyire már nem is az, csupán fény, s annak hiánya. A Magyar Írói Akadémia szépírói mesterkurzusának hallgatójaként Irodalmi és alkalmazott írói referens diplomát szereztem. A Héttorony irodalmi magazin főszerkesztője vagyok. Az írásaim számos antológiában, és több saját kötetben olvashatóak. Köszönöm a megtiszteltetést, hogy e méltán elismert Irodalmi Rádió kiváló szerzői között szerepelhetek.
Egy válasz
„Az idő testemben lakik,
mint apátlan gyermek az álmok mögött,
lábujjhegyen jár, ha sírok,
hallgatva üvölt, ha elköszönök.”
Igen, a testünkben lakik, mely napról napra változik és ki nem hal meg korán, az megöregszik. Állítólag annak is megvannak a maga szépségei, csak nem találom azokat.
Szeretettel: Rita