Az utolsó vonat

Amint az utolsó hangok is elnémultak, az órájára nézett. Későre járt, néhány perc híján éjfél volt.

A teremben kigyúltak a fények. A pódiumon a zenészek letették hangszereiket, és kivonultak a teremből. Helyüket átadták a technikusoknak, akik az erősítők beállítását vizsgálták át, módosítottak a potméterek beállításán a még jobb hangzás érdekében, majd ők is kivonultak.

Néhány perccel korábban még a dübörgő zene hangjai töltötték be a tágas helységet, most a hirtelen támadt csend szinte sértette a fület.

Na, a szünet után még engedélyezek magamnak egy fél órát, de aztán indulás, mert különben nem érem el az utolsó vonatot– gondolta magában.

Kinyitották az ablakokat, a terem lassan kiürült. Friss levegő áradt be kívülről. A többiekkel ellentétben ő nem kifelé igyekezett, hanem az egyik ablakot célozta meg. Megállt a nyitott ablak előtt, és nagyokat szippantott a kissé hűvös levegőből. Tüdejét jól eső frissesség járta át. Egy újabb kellemes szippantás után kihajolt az ablakon, és szemügyre vette a kinti tájat. Csak most vette észre milyen szép ez a vasárnap éjszakai látvány, ami az egyetemi kollégium ablakából elé tárult.

Innen kinézve tekintete a város egyik legszebb, hanem a legszebb fekvésű terére esett. Ami, itt mindenek előtt  szépségével rabul ejtette tekintetét, az a karnyújtásnyira található gótikus templom fehéren csillogó tömbje, és a hozzá tartozó magasba szökő karcsú tornya volt . A templom szépsége igazán éjszaka érvényesül. Ekkor rejtett reflektorok által megvilágítva teljes pompájában, annak minden kis részletét feltárva mutatkozik meg. Fehér és fekete, a templom fehér falai és a háttérként szolgáló sötét éjszaka feketesége  szinkontraszjában a látvány hatása felerősödik, és azt a látszatot kelti, mintha a templom elszakadva a földtől, a levegőben lebegne.

A tér másik oldalán, ettől kissé távolabb egy másik műemlék építmény hívja fel magára a figyelmet. A szintén fehér színű és díszkivilágításban pompázó egykori városvédelmi bástyafal képezi a tér másik nevezetes látványosságát. Különös nevét a középkori halászcéhről kapta, mely céh feladata volt a város e részének védelme egy esetleges támadás esetén.

Maga a kollégium épülete is értékes műemlék, méltó társa az előzőekben említett templomnak és a bástyának.

A tér, és az itt található műemlék épületek nappal turisták kedvelt célpontjai, a városlátogatás megkerülhetetlen program pontjának számított.

Hétvégeken, szombat és vasárnap este viszont szórakozni vágyó fiatalok keresik fel ezt az egyetemi klubot, a Műszaki Egyetem Kollégiumának klubját, mely kollégiumot itt az egykori Pénzügyminisztérium patinás műemlék jellegű épületében helyezték el.

Az emberben óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy e gyönyörű, régi épület leghatékonyabb felhasználása e az, ha diák kollégiumot helyeznek ide? A kérdés költői, a válasz nyilván nem. Az egészben nem az a szomorú, hogy ezt a döntést valakik egyszer meghozták, hanem az, hogy azóta hosszú évek teltek el, de ezt a döntést nem vizsgálták felül, és nem történt meg annak módosítása.

Minden esetre a szórakozók igazán minden igényt messze magasan kielégítve tudnak szórakozni e becses falakon belül. Rendezvényeinek híre messze elterjedt, a klub látogatói az egész város ifjúsága köréből kerülnek ki.

A hétvégi zenés-táncos rendezvények olyan népszerűek voltak, hogy kapunyitás előtt jóval korábban már fiatalok, akik biztosan szerettek volna lenni abban, hogy bejutnak az aznap esti rendezvényre, itt az épület fala mellet hosszan kígyózó sorban állva várták az áhított pillanatot, hogy megnyíljon a kapu.

Ő is azok egyike volt, akik gyakran látogatták az itteni rendezvényeket. Ahogy most az ablaknál állt, és kifelé bámult egészen elérzékenyült. Arra gondolt, hogy mindazt, amit lát és érez, az nem a valóság, hanem egy csodálatos álom része. Ez a káprázatosan szép, elbűvölő környezet, ez a különös, sejtelmes, bársonyos éjszaka csak keretül szolgálnak ehhez az álomhoz, melyben egyedül ő az, aki a valóságot képviseli.

Mit is keresek én itt? Hogyan, milyen csoda folytán csöppenhettem ide e pompás díszletek közé, a város elit klubjába, én az egyszerű falusi gyerek? –töprengett magában.

Ismerősök, barátok képe villant fel képzeletében, akik a falusi művelődési ház rendezvényeit látogatták, nem vágytak magasabb színvonalú szórakozásra és így lassan kikoptak, elfogytak mellőle ezek az egykori barátok. Velük ellentétben ő viszont kereste a közeli nagyváros nyújtotta szélesebb kínálati lehetőségeket, melynek az volt az ára, hogy vállalnia kellett a vonattal történő ingázás minden hátrányát, cserébe a kulturális előnyökért.

Egyébként is, munkába is naponta vonattal kellett bejárnia, akkor meg miért a hétvégi szórakozás legyen kivétel e napi rutin alól? Azért ahhoz, hogy valaki bejuthasson ennek  az elitnek számító klubnak a rendezvényeire nem volt olyan egyszerű. Ehhez tagsági igazolványt kellett szerezni, melynek elnyerése feltételekhez volt kötve. Alapfeltételként csak főiskolai vagy egyetemi hallgatók, illetve már felsőfokú tanulmányokat végzettek kaphattak tagsági igazolványt. Ezen túlmenően az igénylőnek időben kellett ezért az igazolványért folyamodni, mert a kérelmezők nagy száma miatt csak egy töredékük számíthatott a klubtagsági igazolvány megszerzésére. Ezért aztán figyelembe véve még azt a tényt is, hogy mivel ő nem is volt e város lakója, joggal lehetett büszke magára, hogy teljesíteni tudta a kívánt feltételeket . Ez tette ugyanis lehetővé tette számára, hogy bekerülhetett az oly áhított és mások által irigyelt kasztba, és klubtagnak tudhatta magát.

Miközben fejében ilyen gondolatok kavarogtak, szemét lassan ismét a terem belseje felé fordította. A szünet már a vége felé járt, a zenekar tagjai közül is immár ketten a pódiumon voltak. A szólógitáros már néhány rövid futam lejátszásával próbálta beállítani a hangszer legjobb hangzását. A dobos kezébe fogta a dobverőket, előbb a pergődobon majd a  tam-tam dobokon játszott rövid próba futamokat. A pódium előtt időközben összeverődött néhány bámulóját azzal kápráztatta el, hogy balkezét a magasba emelte, és a kezében tartott dobverőt ujjai között látványosan megpörgette, majd újra lecsapott a pergőre. Néhány perc múlva a többi zenész is elfoglalta helyét a pódiumon. Az énekes még egy rövid mikrofonpróbát tartott, majd néhányszor megköszörülve torkát,  várta a pillanatot, hogy az első dallamok felhangzása után ő is bekapcsolódjon énekével a szám előadásába. A basszgitáros zenekarvezető a dobos felé nézett, fejével biccentett egyet, ezzel megadta a jelet a kezdéshez. A dobos angolul háromig számolt, majd lábával megadva a ritmust lecsapott az alsó lábdobra, hogy ezt követően a pergődobon folytassa tovább a maga részét a közös előadásból. Ezzel párhuzamosan a többi zenész is bekapcsolódott a szünetet követő első szám megszólaltatásába.

A felcsendülő ritmusos dallamok hallatán az első táncoslábú párok hamarosan a parketten teremtek, és élvezettel ropták táncukat. Szokás szerint a zenekari pódium előtti két-három sorban a rajongók állva szemlélték és élvezettel hallgatták kedvenceik játékát, és még véletlenül sem jutott eszükbe, hogy csatlakozzanak a hátuk mögött táncoló párokhoz. Hasonlatosak voltak ők, az őrhelyüket hűségesen őrző katonákhoz, akik a strázsát semmi áron, még akár egy pillanatra sem hagyták volna el

A terem hátsó felében és körben szorosan a falaknál álltak azok akik nem táncoltak. Közöttük lányok és fiúk egyaránt akadtak. Ők alkották a potenciális táncosok szigetét. Egy őket külső figyelő megállapíthatta volna, hogy voltak közöttük „menthetetlenek”, akik a táncról már az idő előrehaladott volta miatt végleg lemondtak. Ők leginkább már csak időnként lehunyt szemmel egyedül a zenére figyeltek. Azért olyanok is akadtak, akik még mindig reménykedtek, hogy nincs veszve minden. A hátralévő, igaz már nem túl hosszú időre úgy tekintettek, mint utolsó szalmaszálra, amibe még kapaszkodhatnak, mint lehetőségbe, hogy partnert találjanak. Ennek megfelelően fel s alá járkálva keresték a megfelelő ismeretséget, hogy még néhány szám erejéig táncolhassanak, és talán a következő hétvégén már ennek az újonnan megismert partner társaságában tölthetik el itt a klubban a következő táncos-zenés estét.

Ő, a maga részéről már szintén lemondott arról, hogy lehetősége lenne még táncolni valakivel, ezért a többiek között valahol a második sorban szinte megbújva hallgatta a zenét, és amennyire láthatta, figyelte a táncolókat. Közben ismét kissé idegesen újra megnézte az óráján az időt. Igaz nem táncolhatott, de ennek ellenére mégis jól érezte magát. Még szívesen maradt volna egészen záróráig, de tudta, hogy nem teheti meg, mert lekési az utolsó vonatot, és nem lesz számára hely, ahol éjszakázhatna.

Idegessége nem volt alaptalan, mert az óra nem volt vele szemben igazán kegyes. A mutatók szótlanul, komor szigorúsággal néztek rá vissza. Parancslóan azt jelezték számára, hogy indulnia kell.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                       Megindult tehát a kijárati ajtó felé, de még mielőtt végleg elhagyta volna a termet visszafordult egy utolsó pillantásra, majd sóhajtott egy nagyot, és határozott léptekkel megindult a középcső díszlépcső felé, lement rajta, majd elérve az épületből kivezető ajtót ezen is áthaladt, és máris a szabadban találta magát.

Ahogy elhaladt az épület fala mentén még hallotta a félig nyitott ablakokon a ritmusos szám kiszűrődő dallamait, melynek eredetijét a T.Rex  együttes játszotta, és a címe a „Children of the revolution”(A forradalom gyermekei) volt.

Ráfordult a Fortuna utcára, amely egyenesen vezetett a Bécsi kapuig. Sietősre vette lépteit, mert mindenáron el szerette volna érni az utolsó vonatot. Egykettőre elérte a Bécsi kaput, innen kezdve a folytatásban a lejtős Ostrom utcán kellett leereszkednie a Széna térig. Egész úton alig találkozott valakivel, a kihalt utcákon kékesen világítottak a lámpák. Emberek, élet nélkül valahogy olyan sivárnak tűnt minden. Szinte megörült, amikor már majdnem elérte a Széna teret. Felnézve, az utca végén egy sárga villamost pillantott meg, amint lomhán beállt a megállóba. Már közel volt a megállóhoz, csupán úgy száz méter hiányzott ahhoz, hogy elérje azt, de a villamos nem várta meg őt, és az orra előtt elment. A sikertelen próbálkozás, hogy elérje a villamost, méregbe gurította, de mivel még volt elég tartalék idő arra, hogy megvárja a következőt érkezését is, hirtelen feltámadt dühe hamar lecsillapodott. Néhány perc várakozás után beérkezett a megállóba a következő villamos. Felszállt, és az ajtóhoz közeli ülésre leült. Az ülés kiválasztása tudatos volt. Azért választotta az ajtóhoz legközelebbi ülőhelyet, mert ha álmos volt, akkor hajlamos volt elaludni egy pillanat alatt. Azt viszont tudta, hogy most nem szabad elaludni. Amennyiben ez mégis megtörténne  fontos lenne, hogy közel legyen az ajtóhoz, hogy még az utolsó pillanatban le tudjon szállni.

Ekkor fülében újra felcsendültek a Children of the revolution című szám dallamai. Megpróbálta magában eldúdolni a refrén sorait, de nem emlékezett a szövegre, másrészt a szöveget angolul írták és ő nem tudott angolul. Ugyanakkor a cím alapján elképzelte, hogy miről is szólhat a szám.

Úgy gondolta, hogy a cím jelentése szimbolikus, és nincs is benne szó gyerekekről és forradalomról. E gondolat mentén arra a megállapításra jutott, hogy valójában az ifjonti lázadózó, forradalmi magatartás és a szokványos, konvenciókat elfogadó magatartás szembeneállásáról szólhat a dal szövege.

Ezen aztán elgondolkodott, hogy a lázadói, forradalmi hevület és szemlélet mennyire jellemző saját magára, életére. Keserűen állapította meg, hogy az eredmény elég lehangoló. Amit eddig még maga számára is elhallgatott, az most  itt a villamoson ülve hirtelen felszínre tört.

Akárhogy is kutatta az életében megnyilvánuló forradalminak számító, lázadozó tetteket, nem talált erre utaló elemeket. A megszokás, a szokványok elfogadása és követése, az engedelmesség és konfliktuskerülő magatartás voltak a jellemző vonások eddigi életének tetteiben. Az ilyen elfogadó, belenyugvó magatartás, a mindenkori jófiúság, valahogy mégis kudarcokat eredményezett számára sok téren. Legalábbis ő erre a következtetésre jutott, hogy e két dolog között ilyen összefüggés van. Ennek egyik ékes példája a már régóta tartó, de eredménytelen partnerkeresés. Az idő meg közben múlik felette, immár harmincon túl még mindig a zenés-táncos rendezvényeket látogatja, de egyre fáradtabban, maradék reményét is elveszítve. Már itt is késésben van, siker, eredmény nélkül. Arra még van esélye, hogy ma éjszaka elérje az utolsó vonatot a pályaudvaron, de talán egy másik, átvitt értelemben értett, utolsó vonatot már lekésett, ez a vonat már egy ideje elment számára.

Miközben ilyen gondolatok foglalkoztatták, a külvilágot szinte kikapcsolta életéből. Emiatt aztán csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a villamos már a pályaudvar előtti megállóba érkezett,      ahol neki le kell szállni. Hirtelen mégis felfogta, hogy hol állt meg a villamos. Gyorsan felugrott ültéből és még sikerült leszállnia mielőtt az ajtó ismét becsukódott volna.

A vonat indulásáig még volt néhány perc, és mivel ekkor már érezte, hogy bizony elég éhes, kihasználva ezt a kis rendelkezésre álló időt, a pályaudvaron elhelyezett automaták egyikéből vett két csoki rolót. Egyébként is nagyon szerette ezt a fajta édességet.

A hengeralakú csoki mázas kérge ropogott a szájban, ha az ember beleharapott. Ezt követően a mogyorós csokikrém töltelék immár megszabadulva a mázas kéreg szorításától a nyelvvel érintkezve az ízlelő bimbókban valami fenséges íz érzetét keltve lassan olvadozni kezdett. Az embernek nehezére esett e finomságot rögtön lenyelni, ezért a kelleténél talán hosszabb ideig tartotta, forgatta, ízlelgette a szájban mielőtt átengedte volna a toroknak, hogy a maga részét ő is kivegye ebből az íz orgiából. Az egyik rolót azonnal megszabadította az őt borító cellofán csomagolóanyagtól és élvezettel fogyasztotta a belül lágy, krémes nyalánkságot.

Ezután gyorsan végig kellett mennie az üvegcsarnokon, hogy megkeresse a szerelvényt. Még időben odaért, ahol a vonat állt. A kalauz már kezében a síppal az indítást engedélyező jelre várt. Alighogy ő felszállt a legközelebbi kocsiba már hallotta is a sípszót, és a szerelvény lassan mozgásba lendült. A kocsi ahová felszállt, egy fülkékre osztott kocsi volt. Nem sokat válogatva, rögtön elhúzta az első fülke ajtaját, belépett ide, és helyet foglalt az ajtó melletti ülésen. Általában az utolsó vonaton már nem sok utas volt, nem volt nehéz üres helyet találni. Így volt ez most is, rajta kívül nem volt más utas a fülkében, aminek még örült is, mert nem lett volna most kedve senkivel társalgásba bocsátkozni. Ugyanakkor ennek megvolt az a veszélye, hogy elbóbiskol, nem tud időben felébredni, és a vonat elviszi őt akár nagyobb távolságra is. A végállomás Szegeden volt.  Annyira azért mégsem aggódott, mert régóta rutinos ingázó lévén elegendő volt számára, hogy egy pillantást vessen az ablakon keresztül a tájra, ebből azonnal meg tudta állapítani éppen hol jár a vonat. Ez természetesen nappal könnyebb, este már nehezebb feladat volt. Este, vagy pláne éjszaka, ha ki akart nézni az ablakon keresztül, nem sokat látott. Egyrészt a kinti sötétség miatt, másrészt meg az ablak visszatükrözte a kíváncsi szemlélő vonásait, mintha tükör lenne. Ezért neki is azt kellett csinálni, hogy két tenyeréből védőernyőt formáljon, amit szemöldöke magasságában tart, kezét szorosan az ablaktábla üvegéhez nyomva.

Bízott tehát e képességében, ellenőrzésként néhányszor az említett technikát alkalmazva kitekintett, majd megnyugodva dőlt ismét hátra, mert még távol jártak Üllőtől, ahol neki le kellett szállni. Így telt unalmasan az utazás ideje, sőt annyira unalmasan, hogy észre sem vette, amikor elnyomta az álom.

Amikor hirtelen felébredt, zavart izgatottság fogta el, hirtelen azt sem tudta érzékelni valójában hol van és miért? Rögtön kipillantott az ablakon. Kívülről fények csillogtak a kocsi ablakán keresztül,  és egy neonbetűs felirat nézett vele szemközt: Üllő állt a kivilágított táblán. Még kissé kábán, de a következő pillanatban feleszmélve meg tudta állapítani, hogy a felirat azt mondja számára, hogy a vonat a célállomáson áll, itt kellene leszállnia. Szíve hevesen kezdett dobogni, izgalmában kiverte a veríték, tudta, hogy ebben a helyzetben most azonnal döntenie kell, hogy leszáll, vagy marad-e a vonaton. Első reakcióként, még ösztönösen felpattant az ülésről, egy ugrással a külső ajtónál termett, keze már a kilincsen volt és már nyitotta is ki a kocsi ajtaját. A sötétség miatt eddig nem jól láthatta, de most meggyőződhetett róla, hogy a szerelvény már elég nagy sebességgel halad. A villanyvontatású szerelvényeknek ez volt a hátránya, illetve más esetekben az előnye, hogy roppant hamar gyorsultak, szemben a régi gőzvontatású vonatokkal. Most is ez történt, szinte másodpercek alatt az egész szerelvény már komoly sebességgel haladt, holott közvetlen előtte még csak azt érezte, hogy lábai alatt megmozdul a kocsi, jelezvén, hogy elindult a vonat.

Állt a nyitott ajtóban, és néhány másodpercig tétovázott, hogy mit döntsön. Ennek a néhány másodperc kivárásnak köszönhette, hogy egy komoly, legrosszabb esetben egy halálos balesetet került el.

Amikorra ugyanis meghozta döntését, a szerelvény már teljes sebességgel robogott. Ilyen sebesség mellett nem születhetett más döntés, mint hogy marad a vonaton. Behúzta az ajtót és a csukott ajtó mellett maradva kifelé nézett. Tudta, hogy a következő állomás nagyon közel van, nem érdemes visszamenni a fülkébe leülni. Döntése tudatában kezdett megnyugodni, sőt már az foglalkoztatta mi lesz azután, ha leszáll a következő állomáson, hogy fog hazakerülni? Ideje azonban nem maradt, hogy jobban átgondolja a tervet, mert a vonat már lassított és két perc múlva megállt Hosszúberek-Péteri megállóhelyen.

Ez a megálló két település, Péteri és Hosszúberek vasúton vonattal közlekedő lakosainak közlekedési igényeit hivatott kiszolgálni. Péteri a jelentősebb község, Hosszúberek sokkal kisebb település, még csak nem is egy falu, de egy afféle egyutcás tanyaközpont.

Miután a vonat megállt, igyekeznie kellett a leszállással, mert rendesen is csupán 1-2 perc volt a szerelvény állás ideje amiatt, hogy oly kevesen szoktak fel-és leszállni. Éjszaka, az utolsó vonat esetében pedig ez a tartózkodási idő még rövidebb is volt.

Alig érintette lába a talajt, a vonat máris indult tovább. Ő meg csak állt a peronon, és nézte a tovatűnő kocsikat. Itt éppen egyenesvonalú volt a pálya, már jó távol járt a szerelvény, de a tekintet még mindig hosszan követni tudta a távolban mindaddig, amikor már már csak egy pont maradt belőle, majd ez is eltűnt a látóhatár szélén. Azt tudta, hogy hajnalig itt nem lesz már áthaladó forgalom. Két dolgot tehetett meg. Az egyik, hogy itt várja meg az első hajnali vonat érkezését, a második, hogy tétovázás helyett megfordul, és  elindul gyalog visszafelé.

Számára csak egyfajta döntés létezett : visszafordulni és megindulni az otthon felé. Először a vasúti töltésen akart gyalogolni, de belátta, hogy ez rossz választás lenne., mert botorkálni a sötétben, világítás nélkül lassú és balesetveszélyes vállalkozás lenne. Ezért aztán miután néhány métert így próbált megtenni megállt, és lelépett a kissé talajszinttől magasabb töltésről. Némi gondolkodás után kész volt az új terv, melynek az volt a lényege, hogy a vasútvonalra merőleges földútra kell rátérni, azt követve mintegy két kilométer megtétele után eléri a  beton országutat, a 4-es számú Főutat. Ezen haladva a feltételek lényegesen jobbak a gyalogláshoz, és itt végig az úton világítás is van.

Miután ezt kigondolta azonnal neki is kezdett. Elhagyva a megállót megkereste a közelben lévő földutat, és megindult az országút irányába. Azt már korábban is gondolta, hogy azért e két kilométer megtétele nem lesz túl egyszerű, de ahogy távolodott a kivilágított megállótól és egyre mélyebben hatolt előre a növekvő sötétben, meg kellett állapítania, hogy csak óvatosan és lassan tud majd előre haladni, és bizony meglehetősen fárasztó út áll előtte. Az első ötszáz méter megtétele után szinte már csak tapogatódzva és igen lassan tudott előbbre haladni az egyre sűrűbb, átható sötétség miatt. Emellett hamarosan újabb akadály jelent meg, amivel eddig nem is számolt. A nem is messze távolban valahol előtte az úton kutyaugatás csattant fel az éjszakában. Az elsőt azután egy második, majd sokadik ugatás követte. Ezt hallván, elfogta a félelem. Mi lesz vele, ha a mérges kutyák rátámadnak? A sötétség miatt nem sok esélye lesz a védekezésre. Legalább valami bot vagy más efféle védekező eszköz lenne a keze ügyében. A fenyegető ugatás hangjai felé közeledtek, anélkül, hogy bármit is látott volna a kutyákból a sötétben. Ahogy az ugatás közeledett és erősebbé vált, az ő félelme is egyre erősebb lett. Már-már a pánik kerülgette és arra gondolt, hogy jobb lenne visszafordulni. Egyre jobban haragudott önmagára, hogy milyen gyenge volt, az álmosság milyen könnyen legyőzte őt és ezzel most ilyen fenyegető helyzettel kell szembe néznie. Ó, milyen más lenne, ha rajta kívül még legalább valaki  itt vele együtt botorkálna a sötétségben. Egymást bátorítva tudnának előre haladni és a kutyák sem jelentenének ekkora veszélyt számukra.

Nem, nem hátrálhatok meg, ha veszélyes, hát legyen, nézzünk vele szembe- mondogatta saját maga bátorítására, és ment tovább előre, amikor megbotlott valamiben. Lehajolt, keze egy hengeres fatárgyat tapogatott ki. Felemelte, hogy megnézze mit talált. Sötét volt ugyan, de meg tudta állapítani, hogy egy vándorbothoz hasonló tárgyat tart a kezében.

– Ó, köszönöm a sorsnak, vagy annak a valakinek, akinek már nem volt szüksége erre a botra és elhajította, mert nekem most nagy segítségemre lehet – hálálkodott félhangosan.

A bottal felfegyverkezve haladt tovább az úton. A kutyaugatás egyre erősebb lett, de kutyát, vagy kutyákat nem látott. Néhány méterrel tovább aztán megoldódott a talány: A hevesen ugató kutya nem az úton, hanem az útmenti ház kertjében volt, onnan belülről ugatott, de a kerítés megakadályozta, hogy kiszökjön az útra. A szorítás, mellyel keze görcsösen markolta a botot, most enyhült, majd végleg megszűnt, látva, hogy a kutya nem tudja megtámadni őt. A feszült helyzet elmúltával leengedte alkalmi önvédelmi fegyverét miközben nagyot sóhajtott, és a kifúvott levegővel együtt távozott félelme is. Újult erővel folytatta útját, és azon kapta magát, hogy már sokkal gyorsabban tud haladni az úton, szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, félelme is, ha nem is teljesen múlt el, de jelentősen csökkent. Mindezek együttesen segítették őt a gyorsabb haladásban. Az elérendő cél, a főút megtalálása már nem is volt olyan nagyon távol. Amikor felnézett a földút végén megpillantotta az első halvány, derengő fénysugarat. A felfedezés öröme még  gyorsabb sebességre kapcsolta . Ahogy fogyott a távolság, úgy erősödött a fény is az út végén, és hamarosan el is érte a kibetonozott főutat. Ezen már sokkal könnyebb és egyszerűbb volt a hazafelé tartó gyaloglás. A leküzdendő négy kilométeres táv végül is nem kívánt emberfeletti erőfeszítést, mégis titkon remélte, hogy útközben majd találkozik járművel, ami felveszi őt, de ebbéli reményében csalatkoznia kellett. Az egész hazafelé tartó úton mindössze két autó suhant el mellette, de hiába integetett nekik, hogy álljanak meg, nem vették fel őt.

A főúton a világítással már nem volt probléma, kutyák s egyéb veszélyek sem leselkedtek rá, az út minősége is jó volt, így nagyobb sebességgel tudott haladni. Előre haladtában azt is vizsgálhatta mi mellett megy el, mi van az út két oldalán. Jobbra fás-erdős terület volt látható, az út bal oldalán széles megművelt földágyások húzódtak. Amikor egy dinnyeföld mellett haladt el, régi emlékképek idéződtek fel benne.

Tizenhárom év körüli kamaszként látta vissza saját magát ezen a helyen, néhány hasonló korú barát társaságában. Ezekben az időkben még nem volt annyi autó az utakon, mint manapság. Annak ellenére, hogy ez az országút, a 4-es számú Főút már fontos útvonalnak számított, de a forgalom még nem volt sűrű, még a kerékpárral való közlekedés is engedélyezve volt. Vele is gyakran megesett, hogy mivel nagyon szeretett kerékpározni rátért a főútra, hogy gyorsabban száguldhasson, mert itt erre jobbak voltak a lehetőségek.

Az egyik forró augusztusi nap is úgy indult, mint a többi. Iskolaszünet volt, szinte minden nap összejött barátaival és mindig       kieszeltek valami lehetőleg izgalmas dolgot, hogy érdekessé tegyék a napot. Nem történt ez másképp ezen az augusztusi napon sem, ami kezdetben átlagosnak indult, de elég kalandosra sikeredett. Mi is történt aznap? Kerékpározni nem csupán ő, de minden barátja szeretett. Aznap közösen kieszelték, hogy kerékpárra pattan az egész társaság és áthajtanak a következő faluig, majd rövid pihenő után ugyanúgy visszatérnek. Mindezt a főúton kerékpározva fogják megtenni.

El is indultak, ahogy tervezték. Élvezték, hogy sebesen hajthatnak, hajuk repül a szélben. A táj valósággal suhant mellettük, nagyon kellemesen érezték magukat. Az út alatt ők is elértek arra a helyre, ahol az út egyik oldalán nagy széles és messze elhúzódó dinnyeágyások voltak. Az augusztusi nap sugarai hevesen sütöttek rájuk, eléggé megszomjaztak, amikor az első, vezető kerékpáros megállt, nyomában a többiek is megálltak. Mindenki leszállt a kerékpárjáról, és egymást kérdezgették miért állt meg a vezető kerékpáros. Nos, ez a barát kieszelte, hogy itt a lehetőség arra, hogy mindenki olthassa szomját.

A terv, amit kieszelt az volt, hogy itt van ez a sok dinnye, talán túl sok is termett belőle, ők meg nagyon szomjasok, menjenek  le a dinnyeföldre, és válasszanak ki néhány szép görögdinnyét , melynek édes leve kiválóan alkalmas szomjuk oltására. Különben is úgysem fog ez a néhány dinnye hiányozni senkinek sem. Természetesen ez törvénytelen, büntetendő cselekedetnek magyarul lopásnak számított, de ez a társaságot nem érdekelte, sőt izgalmasabbá tette számukra a tiltott gyümölcs fogyasztásának lehetősége. Azzal sem számoltak, hogy a dinnyéket az egész nap során napsugarak perzselték, a lé, amit a dinnyék tartalmaztak bizony legjobb esetben is csak langyos és nem olyan hűsítő lesz, mint amilyenre ők számítottak. No, de sebaj, ennek ellenére sor került az „alkalmi dinnyeszedésre”. Mivel kés, vagy valami hasonló szerszám nem volt náluk, amivel a dinnyéket fel tudták volna vágni egyenként egy útszéli nagy kőnek csapva nyitották meg. A „lékelés” után leültek az árokpartra, és nagy mohón nekikezdtek az evésnek. A bandatagok közül néhányan még a fél dinnyével sem tudtak megbirkózni. Ők aztán a maradékot egyszerűen elhajították az árokparton.

Mialatt a társaság nagy vidáman fogyasztotta a dinnyéket egyszerre arra lettek figyelmesek, hogy a hosszú dinnyeföld túlsó végén egy ember áll, kezeit a magasban tartva fenyegetően rázza feléjük, és valamit kiált, de a távolság miatt nem lehet szavait érteni. Nem volt számukra nehéz kitalálni, vajon ki lehet a távolban az az ember, aki nincs elragadtatva attól, amit ők tesznek. Igen ez az ember a  „csősz”, a termés, jelen esetben a dinnyékre vigyázó őr.

A dinnyecsősz láthatóan nagyon mérges volt, hogy illetéktelenek lopják a termést. Mérgét gesztusaival és kiáltásával ki is fejezte, de hogy ennek nyomatékot is adjon, fenyegetően, rohanva megindult a lakmározók irányába. Ők azonban csöppent sem zavartatták magukat. Azért tudatában voltak annak, hogy nem várhatják be itt tétlenül a dinnyecsősz  történő megérkezését. Amikor már látták, hogy fenyegető távolságba ért, komótosan befejezték az evést, a maradékot hátrahagyva, megkeresték az árokpart szélére lefektetett kerékpárjaikat, még hagyták, hogy a csősz még közelebb érjen feléjük, és csak akkor pattantak nyeregbe, és indultak el visszafelé. A kerékpárról még gúnyosan búcsút is intettek a rohanástól kifulladt őrnek, aki mérgében csaknem megpukkadt.

Ahogy haladt előre, léptei egyenlő időközökkel követték egymást, kopogásuk hangja visszaverődött a főút kemény beton burkolatán :Kipp-kopp, kipp-kopp, mint valami monoton ének szállt  a cipők koppanásának hangja felfelé, az útszéli lámpák fénysugarainak ölelő karjaiban, hogy végül az éjszaka sötét takarójába burkolódzva halljanak el.

Menet közben nem csak a lábai jártak, de fejében a gondolatok is jöttek-mentek, egyik a másik után. Ismét eszébe jutott a Children of the revolution dallama, és az általa elképzelt szöveg kapcsán már korábban felvetődött gondolatok.

Ezúttal ennek kapcsán középiskolás diákévei jutottak az eszébe. A gimnáziumi évek alatt mindig jó magaviseletű, engedelmes, jó tanuló volt. Tanárai között többségben voltak, akik szerették őt, de akadtak közöttük olyanok is, akik másképp viszonyultak hozzá az iskolában, és megint másképp az iskolán kívüli életben. Különösen osztályfőnöke magatartása volt meglehetősen ambivalens megítélését illetően. Elismerte őt, mint engedelmes jótanulót az iskolai órák alatt, de iskolán kívüli tevékenységek során közvetett jelekkel tudomására adta, hogy ezt a jófiúságot nem tekinti a jobb, értékelendő tulajdonságok közé. Számára osztályfőnöke érdekes módon azokat a diáktársait értékelte és szerette igazán, akik inkább voltak rosszfiúk, mint jófiúk. Őket izgalmasabbnak, értékesebbnek, életrevalóbbaknak tartotta, és őket szerette igazán. Ezeket a diákokat osztályfőnöke hús-vér embereknek tartotta, míg őt valami önálló cselekvésre képtelen, csak mások által animált, az életben mások által mozgatott lénynek tekintette. Valamiképpen mindketten tartottak a másiktól, és ha véletlenül mások nem voltak jelen, amikor ők ketten párbeszédet kezdtek egymással, mintha valami álarcot viseltek volna beszélgetésük alatt. Minden esetre osztályfőnöke ilyen magatartása eléggé zavarta őt, kereste ennek okait, de nem találta meg igazából. Ifjú felnőttként ő is változott, bizonyos értelemben és bizonyos emberekkel való kapcsolatában már lázadozónak, forradalmárnak számított korábbi magához képest. Ez a változás legkorábban először a szülőkkel kapcsolatos viszonyában, majd később a feleségeivel szemben mutatkozott meg. Ezekben a viszonylatokban szándékait a másik féllel elfogadtatta, saját akaratát minden áron érvényre juttatta. Amikor eljött az az időszak, hogy sűrűn, sokszor meggondolatlanul váltogatta állásait, akkor már csöppet sem lehetett önálló cselekvésre képtelen, vagy mások által mozgatott bábúnak nevezni. Ugyanakkor, valahol alapjaiban továbbra is megmaradt jófiúnak, ezeknek a kettősirányú, egymásnak ellentmondó és egymásnak feszülő karakter formáló sajátos erőknek a hatása alatt.

Miközben az országúton hazafelé sietett, és eközben ilyen gondolatok foglalkoztatták, az idő gyorsan telt. Mondhatni szinte észre sem vette, hogy közben már haza is ért. A ház bejárati ajtaja már karnyújtásnyira volt előtte, de természetesen zárva volt. Mielőtt zsebébe nyúlt volna, hogy megkeresse a kulcsot, rápillantott az órájára. Elkomorulva állapította meg, hogy éppen csak annyi ideje marad, hogy bekapjon néhány falatot, vegyen egy jó meleg zuhanyt és átöltözzék. Utána azonban rögtön vissza kell fordulnia, irány a vasútállomás. Hétfő lévén kezdődik az új hét, újraindul a munka, és ahhoz, hogy a hat órás munkakezdésre időben be tudjon érni a műhelybe, ahhoz el kell érnie az az öt tízes vonatot. Úgy érezte, hogy most ebben a percben minden fáradtság és izgalom, amit az éjszaka folyamán átélt most csúcsosodva jön ki rajta. Keserűen nyúlt zsebébe a kulcs után. Miközben azt keresgélte, ujjai valami más dolgot is megérintettek. Még egyszer megtapogatta az ismeretlen valamit, és markába fogta. Ekkor vonásai megenyhültek, mi több, szája mosolyra is szaladt, és örömteli hangon felkiáltott:

– Hurrá! Mégis szép az élet!

Ezzel egyidőben kezét kihúzta a zsebéből, és összezárt markát kitárta. Egyszeriben, láthatóvá vált az a valami. Kinyitott tenyerében ott feküdt a második, még érintetlen csokiroló. …