Mese egy kislányról és a nagypapájáról

Mese egy kislányról és a nagypapájáról

 

Hol volt, hol nem volt, valahol az Üveghegyen is túl, de még az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, történt egyszer valamikor régen, tán meg van az már tíz éve is, hogy egy kisbaba megszületett messze innen a ködös London városában.

A baba, aki azon a szép napon először látta meg ezt a kerek világot, egy teltképű, fekete szemű, és sűrű fekete hajú szép kislány volt. A különösen szép, sűrű, ébenfekete színű haját sokan irigyelték is tőle. Amikor eljött az idő, hogy nevet válasszanak neki, szülei három nap és három éjjel törték a fejüket rajta. Végül abban egyeztek meg, hogy Ameliának fogják hívni szépséges leányukat.

Ameliának kezdetben nem volt semmi dolga a világon, egész nap csak evett, ivott és aludt, néha még sírt is. Így ment ez, nap, mint-nap, hosszú ideig. Közben a baba szinte észrevétlenül növekedni kezdett, és egyre szebb és szebb lett. Egy idő után azonban támadt egy probléma. Eddig az anyukája nevelte otthon, de letelt a számára engedélyezett idő, amíg otthon maradhatott, és ismét dolgoznia kellett volna menni korábbi munkahelyére az óvodában. Ezért aztán a szülők összedugták a fejüket, hogy megvitassák, hogyan tudnák megoldani ezt a problémát. Kellene találni valakit, aki napközben vigyázna a kis Ameliára. Ez megoldást jelentene a helyzetre, anyukája ismét munkába tudna állni. Sokat gondolkodtak, míg végül azt eszelték ki, hogy fél évre elhívják a nagymamáját segítségül, aki egy messzi, távoli országban, Mexikóban, a magasra növő kaktuszok földjén él.

A nagymama rendben meg is érkezett. Otthagyta Mexikóban a napsütést, a sudár pálmafákat, a hűvös templomok csendjét, a mexikói emberek vidámságát, a finom ételeket, és nem utolsó sorban népes családját, unokája, Amelia kedvéért. Ő volt az, aki a továbbiakban kisunokája gondját viselte. Vigyázott rá, a széltől is óvta, ha álmos volt őrizte álmát, ha beteg lett ápolta. Arra is volt ideje, hogy együtt játszanak, rajzoljanak, énekeljenek. Ezen felül, nem tudni, hogy csinálta, de a konyhában a tűzhely mellett is helyt állt. Nagyon finomakat főzött, és a hétvégeken ízes sütemény sem hiányzott Amelia tányérjáról. Ilyen gondoskodás és ellátás mellett a család szemefénye, a kis virágszál sokat nőtt és fejlődött, és egyre eszesebbé vált. Mindeközben az idő kereke nem állt meg, és a család szinte észre sem vette, amikor letelt a hat hónap, mely időt elvállalt a nagymama.

Egy nap elérkezett maga a búcsú ideje is. Mindnyájan szerették volna, ha a nagymama még további néhány hónapot tud maradni, de nem tehette, az otthon maradt családja nem tudta volna tovább nélkülözni őt. Az utolsó napon Amelia a szüleivel együtt kikisérte őt a repülőtérre. Itt azonban el kellett válniok egymástól. Először a szülők, majd Amelia is megölelte, megpuszilta őt elengedték egymás kezét, és a nagymama egyedül megindult a biztonsági ellenőrzés irányába. A kislány és a szülők is még egy darabig integettek a távolodó nagymamának, majd amikor már annak alakja eltűnt folyosó mélyén hazaindultak.

Amelia anyukája és apukája ekkor döbbent rá, hogy másnap már nincs senki, aki vigyázna szemük fényére, Ameliára.

Nagy gondban voltak. Nem tudták mitévők legyenek. Ekkor homlokukat ráncolva ismét összedugták fejüket, hogy találjanak egy újabb személyt kislányuknak, aki majd vigyáz rá és gondját viseli. Mindketten erősen gondolkodtak, három nap és három éjjel törték a fejüket rajta. A negyedik nap az anyuka felkiáltott:

– Apus! Meg van a megoldás, hogy én erre hamarabb nem gondoltam!

– Mondd már Anyus! Kit találtál? Nosza, rajta, mondd el kérlek, mert megöl a kíváncsiság! – kérlelte a kislány apukája a feleségét.

– Nem is értem, miért nem jutott eszünkbe, hisz ő a megfelelő személy erre a feladatra-mondta a felesége.

– Jól van, jól van! Örülök, hogy megtaláltad az erre a feladatra alkalmas valakit, de könyörgöm a nevét mondd! Ki ez az ember? – kérdezte tőle türelmetlenül férje.

– Ez a valaki nem más, mint az én apukám, Amelia nagypapája-vágta ki egyszuszra a felesége. Már nem kell dolgoznia, élvezi a nyugdíjas életet, nem is tud mit kezdeni a sok szabadidejével. Még hálálkodna is nekünk, hogy eljöhetne ide az ánglusok fővárosába, a híres London városába, és Amelia mellett kapna szabadidőt is, és járhatná a híres várost.

– Anyus, hogy neked mekkora nagy eszed van, hogy így eltrafáltad a helyes személyt. Most már csak őt kell megkérni, és meggyőzni, hogy vállalja el ezt a munkát! Mit, munkát, ez nem csak olyan egyszerűen egy munka, de egy nagyon fontos és nemes hivatás! Egy igazi misszió! –  replikázott férje felesége szavaira.

Ezután valóban az történt, hogy a kis Amelia mamája felhívta apukáját telefonon, aki a messzi Magyarország legnagyobb városában, Budapesten élt.

A kislány nagypapája a finom vasárnapi ebéd elfogyasztása után kissé elálmosodva éppen délutáni sziesztáját töltötte házuk teraszán egy napozó ágyon elterülve. A szép szeptemberi vasárnapon élvezte, hogy a kellemes őszi napsugarak arcát melegítik, és közben pajkos szélfuvallatok hajába kapaszkodva játszanak engedetlen fürtjeivel.

Ekkor, éppen a legalkalmasabb pillanatban csörrent meg telefonja, és aki hívta, az a lánya, Juliska, Amelia mamája volt.

– Szép vasárnapot kívánok, szervusz apácska, Juliska vagyok a lányod. Nem zavarlak? Most éppen mit csinálsz? –  hangzottak el kérdései.

– Ó, de boldog vagyok, hogy a hangod hallom kicsi lányom! Puszillak Juliskám! Te sosem zavarsz, mondd hát gyermekem miért hívtál? –  kérdezte az apukája.

– Apuska, egy nagy szívességet szeretnénk tőled kérni: mindhárman nagyon boldogok lennénk, ha elvállalnád unokád, Amelia felügyeletét az elkövetkező három hónapra! Munka után, délutánonként négyre tudok hazaérni, eddig kellene vigyázni rá. Amikor már hazaérnék, Apuska te szabad lennél, oda mehetnél, ahová csak akarnál. Amennyiben most nem tudsz válaszolni kérésünkre, nincsen semmi baj! Gondold át, és add meg kérlek a választ két hét múlva – adta elő a kérésüket Juliska.

– Ó, kislányom, most kicsit megleptél ezzel a kéréssel, de majd átgondolom, és már a holnapi nap megadom a válaszomat – felelte neki apukája.

A nagypapát ugyan tényleg meglepte a kérés, de meg is örült neki egyben. Ott lakhat majd London városában, szabadidejében kedvére kalandozgathat, izgalmas felfedezések várnak majd rá, és unokájának, a kis virágszálnak is majd örülhet. Valójában néhány perccel a kérés elhangzása után már döntött is: teljesíti a kérést, és három hónapra vállalja, hogy vigyáz Ameliára.

Másnap felhívta telefonon leányát, Juliskát és elmondta neki, hogy szívesen vállalja a három hónapos gondoskodást, vigyázást, amelyre már előre is úgy tekint, mint egy örömteli szórakozásra. Leánya szívéről nagy teher esett le, megkönnyebbült, hogy fejük felett elmúltak a zivatarfelhők. Lesz, aki ellátja, és vigyáz Ameliára, ő meg visszamehet dolgozni az óvodába.

A nagypapa meg izgatottan várta az utazás napját, ami nehezen, de mégis egy pénteki napon elérkezett. Egy jókora teli bőrönddel ment ki a repülőtérre. A csomagolás előtt tervet készített arról, hogy mi mindent kell vinnie, hiszen a három hónap hosszú, és neki az erre az időre minden szükséges dolgot be kellett tenni a bőröndjébe.

Ezt az utat megelőzően már régóta nem utazott repülővel, ezért kicsit ideges is volt, meg félt is. Hiába, az a vasmadár elszakad a földtől, és úgy halad a magasban, de onnan le is eshet. Próbálta ugyan elhessegetni ezeket a gondolatokat, de csak több-kevesebb sikerrel ment a dolog.

Szerencsére minden rendben történt, a gép is időben szállt fel, és kevesebb, mint három óra múlva már az anglia Gatwick repülőtéren landolt. Nagypapa miután csomagját megkapta felült a gyorsvasútra, ami egyenesen London városának központjába vitte. Az út utolsó részében a vonat már földalatti pályán repítette az utasokat a végállomás felé. Megérkezve a város központjába, metróra ült. Izgatottan várta már a találkozást aranyos kis virágszál unokájával, és annak családjával. Miután kiszállt lánya családja otthonához legközelebb eső állomáson, a mozgólépcső felvitte őt a felszínre. Innen a kijáraton kilépve a High Street-re, a városnegyed főutcájára ért ki. Átment az első gyalogos átkelőn az út túloldalára, és határozott léptekkel megindult a ház felé, amely jövendő otthona lesz az elkövetkező három hónap során.

Az épület, egy háromemeletes szürkés-fehér bérház, a főutca középső tájékán. A járda szintjétől néhány méterrel beljebb építették, ezáltal a járdaszint és a ház homlokzata között egy üres tér formálódott, ahol autó parkolót alakítottak ki. Mellette jobbról egy magas tégla tűzfal nézett az ég felé, balról egy raktárépület volt a szomszédja.

A kislány szüleivel együtt itt, e ház legfelső, manzárd tetős harmadik szintjén egy általuk bérelt lakásban élt. Nagypapa könnyen megtalálta a házat. A bejárati kapuajtó be volt zárva, be kellett csengetnie. Leánya volt, az, aki beleszólt az ajtónyitó készülékbe. Amikor meghallotta apja hangját nagyon megörült:

– Jaj, de örülök, apuska, hogy megjöttél! Máris nyitom, a berregés után nyomd meg erősen az ajtót, és gyere fel a harmadikra! – mondta apjának, hangjában kiérződött mennyire boldog, hogy megjött az apukája.

– Juliskám, alig várom, hogy megölelhesselek téged, és az én kis virágszálam, Ameliat. Tudod rohannék, de már nem vagyok húsz éves, nekem már tovább tart, de azért hamarosan ott vagyok – válaszolta az apukája.

Ahogy leánya utasította, a berregés után benyomta az ajtót, és elindult felfelé a lépcsőn. Mire felért a harmadik szintre bizony elfáradt, és erősen lihegett. Becsengetett. Amikor kinyílt az ajtó a nagypapa csak nézett meglepetten, mert nem látott senkit megjelenni. Ahogy ott állt tétován, magában azon morfondírozva, vajon miért nem jött őt üdvözölni leánya, vagy kicsi unokája, megszólalt egy gyerekhang:

– Hu, lafretzó killeát!-ezzel a nyitott ajtóban álló pici leányka, mert a hang hozzátartozott, azt akarta mondani. Hé, nagypapa hát megjöttél? – és még valamit hozzáfűzött az ő rejtélyes nyelvén, amit csak a mamája értett, de ő sem teljesen.

 

A nagypapa rápillantott, jól megnézte magának a térdéig is alig felérő csöppséget, és megszólalt:

– Szervusz, arany kis virágom! Na, nézd csak, nem vettelek észre, mert oly kicsi vagy! Most viszont jól megnézlek magamnak, mert három hónapig napközben én fogom őrizni minden lépésed. Meglátod, milyen jó barátok leszünk! – mondta neki, majd lehajolt hozzá, és egy cuppanós puszit adott a kislány kipirult arcocskájára.

Amelia aznap el sem akarta engedni nagypapája kezét. Egész nap vele volt, egy percre sem akarta elengedni maga mellől. A nagypapáját ez a szeretet, ragaszkodás egészen meghatotta, annyira, hogy még két könnycseppet is elmorzsolt a szeme sarkában. Azért azt meg kell jegyezni, hogy a nap végére igencsak elfáradt, és amikor szülei végre lefektették kislányukat nagyot sóhajtva igen nagy megkönnyebbülést érzett magában

Nemsokkal később ő is nyugovóra tért, megérezve, hogy a következő nap is hasonlóan mozgalmas lesz, és sok energiára lesz szüksége, ha minden elvárásnak meg kíván felelni.

Nagypapa másnap reggel korán kelt, tudta, hogy ha Amelia egyszer felébred, attól kezdve neki nem lesz nyugvása, ezért még ezelőtt szeretett volna tornázni, és kimenni a szabadba egy jóleső, testet-lelket megmozgató kocogásra.

Ami a tornázást illeti, a lakás elrendezése ehhez nem éppen volt ideális.

A nappali-nagyszoba területe volt a legnagyobb, elvileg itt kellett találnia a nagypapának helyet a tornagyakorlatok végzésére, ami nem volt egyszerű, mert természetesen a nagyszoba nem állt üresen. A szoba középső legnagyobb részét egy téglalap alakú üveg ebédlő asztal foglalta el, körülötte négy magas bárszékkel. Itt kapott helyet a gáztűzhely és a mosogató is, végül a berendezési tárgyakat bútorok: egy bőr kanapé, beépített szekrények egészítették ki.

Amennyiben senki sem tartózkodott a nagyszobában, a nagypapa leterítette a padlóra a tornaszőnyegét és a bútorok között ügyesen lavírozva elvégezte az aznapi tornagyakorlatokat. Azonban reggel igyekeznie kellett, mert ha csak egyvaki is felkelt, és idejött ebbe a szobába, az már lehetetlenné tette a torna végzését. Reggel a fürdőszoba és a toalett használatért is komoly csatározások folytak a család tagjai között.

Nagypapa ott-tartózkodásának második és harmadik napja hétvégére esett. Amelia anyukája és apukája is otthon volt, így ezen a két napon minden rendben folyt lányuk ellátásával. Ekkor három felnőtt leste, hogy teljesítse a kislány minden óhaját. Ez a hétvége egyikőjük számára sem jelentett pihenőt, ugyanis ez idő alatt kellett nagypapának megtanulni a szükséges napi teendőket, és beleszokni ezek rutinszerű végzésébe. Ezek között a teendők között akadtak olyanok is, melyeket nagypapa soha életében nem végzett. Mindenek előtt a pelenkacserét kell itt megemlíteni, de a gyakorlat során kiderült, hogy ezen kívül más tevékenység is nehéznek, újnak bizonyult számára, mint például az öltöztetés, vetkőztetés.

Az első három napot Amelia, a kis aranyos virágszál bevezetőnek szánta. Ekkor engedelmes, szófogadó volt a három felnőttel szemben. A negyedik nap volt az első olyan nap, amikor a nagypapa egyedül maradt a lakásban kisunokájával, és minden teendőt neki egyedül kellett elvégezni.

A nagypapa ezen a napon meglepetten tapasztalta, hogy valami történt, valami megváltozott az ő drága unokájának viselkedésében. Ez valóban így is volt. Amelia, a kis drága ugyanis úgy gondolta, hogy nagypapájának örömet fog szerezni. Vidámnak szerette volna látni őt, mosollyal az arcán.

– Milyen rossz, mennyire unalmas lenne nagypapának, ha minden nap egyformán, unalmasan telne el. Szegény nagypapi talán még búskomor is lenne tőle – gondolta magában

Ezért elhatározta, hogy szakítva az első három nap példájával, izgalmassá és felejthetetlenné fogja tenni a mindennapokat. Mindezt a „Ki, kit győz le?” című játék segítségével fogja megvalósítani.

Rögtön az elején le kell szögezni, hogy a játék szabályait nem az MKP ( Magyar Kommunista Párt) határozatainak adaptálása révén alakította ki a kis drága. Ugyanakkor, kétségtelenül a pártnak volt egy ilyen nevű határozata, amely a burzsoázia ellen folytatott osztályharc alapelveit hivatott lefektetni.

Az viszont nagyon is elképzelhető, hogy a kis aranyos átrágta magát azon a viselkedés-pszichológia tanulmányokat tartalmazó könyvön, mely szintén „Ki, kit győz le?”címmel jelent meg. E könyv és tanulmányok szerzője egy nagyon okos szakállas bácsi volt, bár nem volt mindig szakálla. Például, amikor annyi idős kisfiú volt, mint Amelia, nem volt, de később lett neki. Ezt a nagyon okos szakállas bácsit Ranschburg Jenőnek hívták, és egész életében a gyermek lélek kutatásával, a gyermek-szülő közti kapcsolattal, az engedetlen, rosszcsont gyerekek viselkedése okainak megértésével, és magyarázatával foglalkozott. Ez a bácsi Ameliát nem ismerte, pedig, ha olyan nagy szerencséje lett volna, hogy ismeri, bizonyára tanait az eddigiektől merőben eltérő, és forradalmian új alapokra támaszkodva alkotja újjá.

Ez a negyedik nap új idők kezdetét jelentette mindkettőjük számára.

Reggel még Amelia anyukája pelenkázta be kicsi leánykáját. Együtt reggeliztek meg, de utána anyukájának el kellett indulni, mert számára ismét megkezdődött a munka az óvodában. Érzékeny búcsút vett kislányától, apukájától is elbúcsúzott, sok sikert kívánva neki a napi munkához, és elment.

Ketten maradtak a lakásban. A nagypapa mégegyszer átgondolta az erre a napra kigondolt foglalkozási tervét, és lelkesen belekezdett ennek megvalósításába. Néhány mesekönyvvel a kezében leült a kanapéra, és odahívta magához unokáját, hogy majd abból fog neki olvasni. Már több mesét is elolvasott az ölében ülő kislánynak, amikor érezte, hogy itt az idő, hogy kicserélje a kisleányka pelenkáját. Ekkor kissé feszültté vált, tartott a pelenkacserétől, nem volt elég ügyes, és különben is ez lesz az első önálló feladata Amelia gondozását illetően, amit meg kell oldania.

És itt kezdődtek az első problémák.

Hiába kérte unokáját, hogy jöjjön a pelenkázó asztalhoz, a kis huncut csak nevetett nagypapájára, de egyáltalán nem hallgatott rá. A nagypapa a többszöri sikertelen próbálkozás után ekkor döbbent rá, hogy nem lesz könnyű ellátni a rábízott kislányt, ha ő nem akar együttműködni vele. A probléma azért is aggasztotta őt, mivel a pelenkacsere minden napos, naponként többször is előforduló feladatot jelent majd neki. Hogy fogja majd megoldani egyedül? Bizony szükség lesz majd minden találékonyságára, hogy rávegye egyszem unokáját, hogy engedelmeskedjék neki.

Akkor ott hirtelenjében azt találta ki, hogy be kell vetnie a kis zsebrádióját csalétek gyanánt, mivel tapasztalta, hogy Amelia korábban igen nagy érdeklődést tanúsított iránta.

Így is lett, a csalétek működött. A kislány engedelmesen felfeküdt a pelenkázó asztalra, és tűrte a pelenkacserét is, mivel ezalatt az időre megkapta a zsebrádiót, és kedvére csavargathatta rajta a beállító gombokat.

A nagypapa az „első csatát” megnyerte ugyan, de azért aggodalma nem múlt el teljesen, és magában ezt gondolta:

– Húúú, ez kemény volt! Most sikerült, de vajon fog e a dolog működni a következő alkalommal? És fog e működni holnap és holnap után és azután?

A nap további részében azonban Amelia engedelmes kislányként viselkedett, nem akarta ugyanis mindjárt az első napon nagypapáját végleg elkedvetleníteni. Másrészt pedig azt a taktikát alkalmazta, hogy hagyta szegény nagypapát abban a hitben, hogy a zsebrádió a jövőben is hatásos eszköz lesz majd a siker érdekében.

Aznap délután a nagypapa már sokadszorra nézte meg az időt az óráján, már nagyon várta, hogy leánya megérkezzék, pedig különösebb probléma ekkor már tényleg nem volt, de azért hosszúnak tűnt számára az idő, amit drága unokájával kellett eltölteni.

Végül egyszer mégis nyílt az ajtó, Juliska leánya tért haza. A nagypapa számára a „munkaidő” véget ért ezzel, és miután beszámolt lányának az aznapi töténtekről már szabad lett. Mehetett felfedezni a várost.

A következő napokban a pelenkázás több-kevesebb sikerrel, de mégis megtörtént. Néhány alkalommal szükség volt a csalétekre, de szerencsére annak hatása még továbbra is kitartott.

Egyébiránt a közöttük folyó játékban Amelia kezében volt az írányítás. Ő továbbra is a változatosságot kedvelte. Szerette, ha a küzdelmeket békés időszakok követték, de arra gondosan ügyelt, hogy nagypapája ebben ne tudjon semmi kiszámíthatóságot felfedezni.

A házuktól nem messze volt egy kis park, ide mindketten szerettek járni napközben, ha éppen jó idő volt. Ez a parkban eltöltött idő volt a fegyverszünet ideje, amikor egyébként kiszámíthatóságot lehetett tapasztalni. Ekkor a béke szelleme költözött be kettőjük viszonyában.

Itt a kis Amelia sokféle elfoglaltságot találhatott magának: mászókára kapaszkodhatott, hintázhatott, gerendán egyensúlyozhatott, ha kedve tartotta. Más alkalommal, a park egyik sarkában megbúvó, csörgedező patak partján megállva, megbűvölten figyelte a víz tükrén táncoló, sebesen tovatűnő habok játékát.

Kedvenc játékai közé tartozott a csónak eregetés a patak vizén. Kis letört ágakat, szalmaszálakat keresett, hogy csónakként leúsztassa őket a patak sebesfolyású vizén. Élvezettel nézte, amint a kis hajó a patak fölött átívelő kis híd boltozata alatt eltűnik. Ekkor elszaladt a híd másik oldalára, és kíváncsi, nagy kikerekedett szemmel leste vajon a csónak szerepét betöltő faágacska, előbukkan-e, vagy valahol, ahol a szem nem láthatta elakadt, és ott ragadt mindörökre a híd alatti sötétség fogságában. Ez esetben előfordult, hogy szép szeme könnyekkel telt meg, és megsiratta a szegény, pórul járt hajócskát.

Azért nem maradt hosszú ideig szomorú, mert újabb és újabb érdekességek várták még, hívogatóan itt a parkban. Az égre felnézve szálló-keringő fekete madarakat láthatott. Őket figyelni mindig jó szórakozásnak bizonyult: a madarak olykor elfáradva leszálltak megpihenni a zöld gyepen. Ekkor addig kiterjesztett szárnyukat összecsukták, és oldalukon behúzva pihentették. Máskor csőrüket kemény kérgű fák törzsén élesítették, majd váratlanul egy gyors röppenéssel ismét a magasba emelkedtek. Ilyen és ehhez hasonló dolgok, mind érdekes hívogató játék lehetőségét kínálták a kislány számára.

Ahogy telt az idő a mindennapok gyakorlatában a szokásos rendszeres tevékenységek mellett közösen kialakított tevékenységek, szokások is megjelentek. Ezek között voltak olyanok, mely szokások az ablakokon keresztül történő szemlélődéshez kapcsolódtak.

A lakásnak két oldalán voltak ablakok. A nappali szoba keleti oldalán lévő ablakából a ház mögötti utcarészletre, az itt lévő fölszintes házakra és az őket elválasztó kőkerítésekre esett a tekintet. Innen kinézni, a reggeli szokások sorába tartozott. Ilyenkor nagypapa felemelte unokáját, hogy az jobban láthasson kifelé. Gyakran néhány perc várakozás elegendő volt ahhoz, hogy Amelia észrevegye, és üdvözölje ismeretlem ismerős állat barátait: a kőkererítés tetején lustán sétáló két macskát, és az ablakpárkányra leszálló, itt megpihenő, majd ismét felröppenő madarakat. A kislány ezt az oldalt kedvelte jobban, napközben is többször ide vissza kellett térni vele, hogy láthassa kis barátait.

A lakás másik, ellentétes oldalán, ami az utcára néző homlokzati oldalt jelentette, négy ablak volt. A nappali szoba ezen az oldalon fekvő ablakából az utca pezsgő, gyorsan változó életét kiválóan lehetett követni, és mint ilyen igen hamar a kislány kedvenc tevékenységei körébe került, és szintén a reggeli rítus részét képezte. Ide nagypapának az unokáját még pizsamában, az anyukájával közösen elfogyasztott reggeli után kellett hoznia. Ekkorra anyuka és kislánya már elbúcsúztak egymástól aznapra, sőt az anyuka már lefelé tartott a lépcsőn útban a kijárat felé. A nagypapa az ablak előtti asztalkára állította fel unokáját, hogy az láthassa mikor bukkan elő édesanyja alakja miután kilépett a földszinti kapun.

Felülről, ebből az ablakból kitekintve a negyed, Collier’s Wood, főutcája volt látható, amint járművek hajtanak mindkét irányba sebesen, gyalogosok munkába sietnek. A kislány leginkább azt várta, tekintetével azt kereste, hogy édesanyja alakja mikor jelenik meg lent kilépve a kapun. Ilyenkor hangosan kiáltott anyja felé, két kis kezét összecsapva anyja nevét ismételgette. Az ablakot azonban a nagypapa mindig zárva tartotta, nem akarta, hogy a kislány a hűvös londoni levegőtől megfázzon. Amelia az ablakon át kinézve arra számított, hogy édesanyja mielőtt átmegy az út túloldalára, hogy a közeli buszmegállóba érjen, majd egy rövid időre visszafordul, és felnéz az ablakra, amely mögött az ő kislánya kis kezecskéjével int neki. Miután anyukája visszaintett neki, folytatva útját, alakja eltűnt kislánya látóteréből. Ő még néhány percig az ablak előtt maradt állva. Ezúttal nem kellett már senkit sem lesnie, így aztán tekintete szabadon járt-kelt a ház előtt jövő-menő embereket bámulva. Általában ez időtájt jelent meg az út túlsó oldalán egy nagy zöldellő fa ágai között egy fürgén mozgó szürke mókus, amint a levelek között félénken kifelé tekingetett.

Az utcai oldalt szemlélve itt is gyakran látott állatokat, pontosabban rókákat feltűnni. Ezen bizony még a nagypapája is elcsodálkozott. Rókák a nagyváros forgalmas főutcáján? Ez meg hogy lehetséges? Magyarázatot eleinte nem talált a jelenségre, ennek ellenére a rókák gyakori megjelenése tény volt, és maradt is ténynek. Később megoldódott a rejtély: a ház előtt két szemetes konténer állt, amit a rendetlen lakók gyakran szemét ürítés után nem zártak vissza. Ezt valahogy felfedezték az idetévedő bátor rókák, és bemásztak a konténerek belsejébe élelem után kutatva.

Délutánonként négy óra volt, amikor a szülők közül először a kislány édesanyja jött meg a munkából, este pedig édesapja is hazatért. Amélia nagyon megörült édesanyja jöttének, szerette volna, ha mamája ettől kezdve csak vele foglalkozik. Egy kis ideig valóban tudtak együtt játszani, örülni egymásnak. Amelia megmutatta neki az aznap általa készített rajzokat is. Ekkor anyukájának eszébe jutott, hogy annak idején, amikor ő volt ennyi idős kislány, ő is így mutatta meg apukájának, kislánya nagypapájának az aznap készített rajzait.

Ami a kettőjük közötti további küzdelmet illeti, úgy látszott, hogy a pelenkázás területén a csaléteknek köszönhetően ez megszűnt, de ez az állapot itt sem tartott örökké, és néhány hét múlva újra jelentkezett. A helyzetet súlyosbította, hogy más, újabb területeken is fellépett a küzdelem.

Fontos azonban nagypapa és unokája közti kapcsolat terén valamit tisztázni.

Nagypapa és unokája, nagypapa három hónapig tartó londoni tartózkodásának célját, kettejük viszonyát és tevékenységét, pontosan egymásnak ellenkezőleg értelmezték.

A nagypapa értelmezésében kettejük viszonyában ő volt az aktív fél, unokája a passzív, szenvedő fél. Unokája szülei kérésére utazott Londonba, hogy vigyázzon leányukra. Kettőjük viszonyát az egymás ellen folytatott „küzdelem” jellemezte. A jó és rossz közötti küzdelem harca volt ez, ahol a rossz, megátalkodott fél szerepét a külsőjében szép, de szándékában rossz, engedetlen szereplő testesíti meg, aki nem más, mint Amelia az ő drága unokája.

Amélia, az unokája viszont úgy értelmezte, hogy viszonyukban éppen ellenkezőleg ő volt az aktív fél és nagypapája a passzív, szenvedő fél. Ő, az unoka volt az, aki e három hónap alatt missziós feladatot próbált teljesíteni. Küldetése abban állt, hogy megpróbálta nagypapája szemléletét, látásmódját pozitív irányban megváltoztatni. A nagypapa csupán ezért, a saját érdekében utazott Londonba.

Amelia kettőjük viszonyát inkább „játéknak” tartotta, melyben ő volt a játékmester. Természetesen egy ilyen kis csöppség számára, aki még beszélni sem tudott, csak valami halandzsa nyelvet használva kommunikált, nem volt könnyű elérni a kitűzött célt.

A kettőjük közötti küzdelemben, mert noha ezt Amélia játéknak tekintette, azért ez mégis kemény küzdelem volt, a kislány egy merőben új módszert alkalmazva a humort, a tréfát használta fel eszközként a feladat sikeres teljesítése érdekében. Amit a nagypapája vele szembeni, engedetlen magatartásnak, rosszindulatú tettnek tartott, az valójában a kislány által alkalmazott eszköz volt a cél eléréséhez. Minden egyes esetben szokatlan magatartással, tettekkel fel akarta rázni, ki akarta zökkenteni a megszokottakból nagypapát. Abszurd helyzetek létrehozásával kívánta jó kedvre deríteni, nevetést kicsalni belőle, és végül elérni, hogy másképp, más szemmel tekintsen a világra

Az új módszer alkalmazása azonban mégsem vált be. Amélia, Jeanne d’Arc-i hévvel és elszántsággal, kezében kard helyett a tréfa fegyverével indult megrohamozni egy erődöt. Azt az erődöt, amely nagypapája által képviselt makacs nézeteket védte. A roham az erős falak ellenállásán megtört, és kudarcot vallott. A kislánynak nem sikerült teljesitenie a küldetést. Nagypapa úgy utazott haza, hogy unokája nem tudta pozitív irányban megváltoztatni nézeteit, látásmódját, gondolkodását.

A mindennapok során az eseményeket a gyakorlatban a nagypapa e szerint élte meg és így is látta:

Hetenként kétszer a szülők kislányuknak a városban, két különböző helyszinen játékos programfoglalkozáson biztosítottak kiszámítható rendszeres tevékenységet. Az egyik egy, a spanyol nyelv gyakorlását célzó játékos  klubfoglalkozás, a másik egy gyermek kézműves foglalkozás volt. Ez utóbbit elég fura módon egy wimbledoni bárhelységben tartották délelőtt, amikor közvetlen nyitás után még nem volt jelentős forgalom. A spanyol nyelvi klubba azért iratták be szülei, mert apukája spanyol anyanyelvű, mexikói volt. Mindkét helyszínre busszal lehetett eljutni. A programokra illett a kiírt kezdési időre odaérni, ezért a nagypapa, mint kisérő utazási tervet készített.

A terv készítése során az mindig komoly dilemmát jelentett számára, hogy a különböző részfolyamatoknál mennyi tartalékidőt számítson. Nem akartak ezek a számítások beválni, mert vagy túl korán, vagy túl későn érkeztek meg a helyszínre. Ez aztán azt eredményezte, hogy nagypapa idegei már a program kezdetére elég rossz állapotban voltak.

Természetesen a program lefolyása is számos alkalmat szolgáltatott arra, hogy a nagypapa még véletlenül sem szemlélődhetett nyugodtan, mert valami előre nem kiszámítható dolog megzavarta nyugalmát. A spanyol klub foglalkozásain például az idő egy részében a nagy teremben rohangálhattak, kisautóba ülve hajthattak a teremben. Ezekben az esetekben állandóan a kislány közelében kellet, hogy nagypapa tartózkodjék, mert csak így tudta elkerülni, hogy kis aranyos unokája ne essen el, ne ütközzék senkivel. A programok végén, a távozás is bizonytalan volt, és meglepetések ekkor is adódtak, hiszen fel kellett öltöztetni, majd rá kellett venni Ameliát, hogy üljön be a babakocsiba. Bizony itt is bármi megtörténhetett, és talán ez a bizonytalanság, ez a bármi volt a legrosszabb az egészben.

A hazaérkezésnél látszólag már nem adódhatott olyan helyzet, ami tovább borzolta volna nagypapa idegeit, de ez csak a látszat volt. Először is felmenni lépcsőn a harmadik emeletre időt és energiát vesz igénybe, ami újabb bosszúságok forrása lehet. Egyébként az szinte minden hazatérésnél előfordulhatott (gyakran elő is fordult), hogy a kis bűbájos kislány kiharcolta magának, hogy megkaphassa a kulcsot, és ő maga próbálta meg kulccsal kinyitni  a zárat a bejárati ajtón. Nos, ilyen esetekben átlagosan tizenöt-húsz percet kellet a zárt ajtó előtt várni, addig próbálkozott a kis drága leányka a nyitással. Általában úgy húsz percnyi várakozás után fogyott el nagypapa türelme, és egy óvatlan pillanatban megkaparintotta a kulcsot unokájától. Na, ezután lett csak hadd el hadd! A pöttöm, törékeny leányka elkezdte magát a földhöz csapdosni. Első ilyen alkalomkor nagypapa megijedt, hogy valami baja lesz kisunokájának, és könyörgésre fogta a dolgot. A mutatványnak azonban csak akkor tudott véget vetni, ha visszaadta a kulcsot neki, csak hát ilyenkor újra kezdődött minden elölről.

A wimbledoni kézműves foglalkozáson igazán kiélhették magukat az Ameliához hasonló korú kis lurkók. Itt rajzoltak, festettek, gyurmáztak: olyan tevékenységek voltak ezek, melynek gyakorlása során összefestékezhették ,volna öltözetüket. Ennek elkerülése érdekében a tevékenység megkezdése előtt a ruhát védendő, minden kis aktív résztvevő kapott egy köténykét. Amelia gondosan messze elkerülte a teremnek azt a sarkát, ahol köténykét osztottak neki ez a kötényviselés valószínűleg nem tetszett, jobban szerette, ha a saját ruhájába törölhette meg festéktől csöpögő kezecskéit. Amikor nagypapa számon kérte tőle, hogy miért nem kért kötényt, nem adott magyarázatot csak nézett, nézett egyenesen nagypapa szemébe, méghozzá olyan erősen, hogy nagypapa nem állta nézését, és el kellett kapni a fejét.

Problémák forrása volt a hazatérés illetve a babakocsiba való beszállás is.

A wimbledoni kézműves foglalkozás végén történt, hogy már minden gyerkőc távozóban volt, egyedül Amelia lógott ki a sorból azzal, hogy ahelyett, hogy szépen vita nélkül beült volna a babakocsiba, ő eltűnt a bár lezárt, még kivilágítatlan részében az asztalok és székek között. A nagypapa próbálta őt a babakocsi felé terelni, de sikertelen maradt a kisérlete. Szegény nagypapa, két pincérnő segítségét kérte. Így együtt hárman kergették az asztalok között a sötétben ügyesen szlalomozó kislányt. Ugyan nagyon ügyes volt Amelia, de végül a „Sok lúd disznót győz” közmondás ez estben is érvényesült. Nagy nehézségek árán Amélia mégis a babakocsiba került, indulhattak haza.

Napközben Amelia kedvenc elfoglaltságai közé tartozott a rajzolás, és könyvek nézegetése.

Az elkészített rajzokat mindig szerette megmutatni az anyukájának. Egyébként érdekes módon anyukáját nem hiányolta még a kezdésnél sem, pedig ettől tartott a nagypapája. Arra viszont minden nap szertartás szerűen készült, hogy várja őt. Az anyukája meglehetősen pontosan minden nap ugyanabban az időben délután 4 órakor jött meg a munkából. Ekkorra ki kellett a leánykát engedni az ajtó előtti lépcső feljárati pihenőre, és itt várta a mamáját egy csomó rajzzal a kezében.

A nappali utca felőli oldalán a falhoz húzva volt a kislány számára egy kis asztal, itt készítette rajzait. Egy idő után nagypapa észrevette, hogy nem csupán a papírlapokra, hanem az asztal lapjára, oldalára is kerültek „rajzok”. A felfedezés után nagypapa elmagyarázta neki, hogy ez nagyon rossz szokás, elcsúfítja a bútort, és megígértette vele, hogy ilyen dolgot többé nem csinál. Mondani sem kell, másnap az asztal ugyanígy össze volt firkálva. Ezután ismét megkérte unokáját, hogy ne firkáljon a falra, de szavai falra hányt borsónak bizonyultak. Valóban tehetetlen volt a kis aranyos leánykával szemben, és egy idő után a maga részéről fel is adta a küzdelmet, amit tehetett megtette. Este elmondta az esetet Amelia anyukájának, és ő a továbbiakban a maga részéről mosta kezeit. Anyuka pedig mit tehetett? Ő sem volt képes kislányára hatni, bár jól leszidta őt, és ezalatt megpróbált nagyon szigorú kifejezést ölteni az arcára.

Elmenni otthonról, a házból való kilépés mindig meglehetősen bonyolult műveletet jelentett, és számos alkalommal okozott gondot nagypapa számára. A bonyolultságot az okozta, hogy a földszinten nem volt babakocsitartó hely. Ezt a problémát a szülők úgy oldották meg, hogy vettek egy régi kiszolgált autót, és ennek hátsó csomagtatóját használták állandó babakocsi tartónak. Az ötlet nem is volt rossz, de amikor használni akarták a babakocsit, akkor jöttek elő a problémák. Ez a folyamat a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a nagypapa és kisunokája lejöttek a lépcsőn, és miután a kapun keresztül kiléptek a szabadba, a nagypapának egyidejűleg két feladatot kellett volna megoldani: elsőnek odamenni a parkírozó autóhoz, felnyitni a csomagtartót, és kivenni belőle az összehajtott babakocsit.

Második feladatként: odafigyelni a kislányra, annak minden meggondolatlan mozdulatára egy esetleges baleset megelőzése céljából. Ezt a két feladatot egyidejűleg ellátni elméletileg lehetséges, de a gyakorlatban szinte lehetetlen volt. Szerencsére a leányka nem a pár méterre fekvő főútcára akart általában kiszaladni (ez lett volna a rosszabb), hanem mást talált ki, amivel nagypapáját idegesíthette. Ez a más, azonban ténylegesen is mindig valami más volt, amire nagypapa nem tudott előre felkészülni. A kis drága különösen szeretett túl közel menni az itt lévő meredek lépcsőhöz, néhány lépcsőfokot lemenni, bukdácsolni a lépcsőfokokon, elbújni az itt parkírozó kocsik között, de ezeken túlmenően újabb és újabb ötletekkel állt elő, amivel nagypapa életét keseríthette. Ha mégis valamilyen csoda folytán nagypapának sikerült kivenni a babakocsit, és bájos unokája még egészben volt, hogy nagypapa ne örüljön túlságosan, ekkor következett az a mutatvány, hogy nem akarok beülni a babakocsiba, inkább elfutok, nagypapa utánam és így tovább.

 

Az eddigiek során említett esetek csupán példa gyanánt szolgálnak a teljesség igénye nélkül. Az esetek tárháza ennél sokkal, de sokkal szélesebb. Említésre kerülhettek volna például olyan esetek is, mint: feküdni engedelmesen a pelenkázó asztalon, majd hirtelen oldalra siklani, lehetetlenné téve a pelenka felhelyezését. Elmenetel előtt felöltözve egyik cipő már a lábon, a másik cipővel elrohanni, azt eldugni, mindent elkövetni annak érdekében, hogy ne sikerüljön a felöltöztetés. Babakocsiban ülve, menet közben az utcán megpróbálni kiszabadulni a kocsiból és elfutni. Babakocsiban ülve valamilyen járművön utazva ordítva sírni, hogy nagypapa szégyenében kénytelen legyen leszállni ott, ahol még nem akart, és így tovább.

 

Azért mindenképp igazságtalan lenne a kis drága Ameliával , de magával a tényekkel is szemben, ha mesénkben e három hónap emlékeinek történeti tablóját úgy festenénk meg, hogy csupán a problémákat hangsúlyoznánk ki, és csupán úgy mutatnánk be azokat, ahogy a nagypapa látta.

Voltak azért olyan időszakok és esetek is, amikor Amelia a rajzoláson kívül nagyon szerette a könyveket is. Szerette, ha könyvből meséltek neki. Nagypapája, ha kérte őt, hogy meséljen neki, fogta kisunokáját, ölébe ültette őt, és megindult a mesélés. Ilyenkor a kislány szemével és gyakran ujjával is követte a nyomtatott szöveget és valósággal itta nagypapa szavait.

Érdekes volt látni, hogy a kislány, noha egyáltalán nem tudott beszélni, de amit hallott, mindent megértett. Már voltak kedvenc meséi. Sokszor előfordult, hogy vitte mutatni nagypapájának azokat a könyveket, melyekben ez, vagy az a kedvenc meséje szerepelt. A harmadik hónap vége felé nagypapa látva, hogy unokája megint ugyanazt a két-három könyvet hozza  elolvasásra, már a hideg rázta ki, és legszívesebben elbújt volna egy sötét sarokban csak ne kelljen ezredik alkalommal is ugyanazt a történetet elolvasnia. Ilyenkor a hétvégi napokra gondolt, amikor szabad volt, és mehetett ahová csak akart. Igaz ezt gyakran lelkiismeretfurdalások közepette tette, mert szegény szülőkre gondolt, akik hétközben is dolgoztak, és hétvégeken sem élvezhették a szabadságot. Ekkor leánykájuk, Amelia adott számukra elfoglaltságot

Ahogy a nagypapa átélte az eseményeket, ez már bemutatásra került, megismerhettük, hogy meglehetősen negatív tapasztalatokat szerzett az unokájával töltött mindennapok történéseiből. Ezzel szemben drága unokája, Amelia merőben másképp, mondhatni alapvetően ellentétes álláspontot képviselve élte meg kettőjük kapcsolatának történetét.

Attól a bizonyos negyedik naptól kezdve, amikor ő és nagypapája egyedül maradtak napközben a lakásban, kezdte meg a kislány küldetése teljesítését. Az a viselkedés, azok a tettek, melyeket nagypapája értetlenül szemlélt és nem értett, mind a kislány tudatos cselekedetei voltak. Ezektől a valóban nem megszokott reakcióitól várta, hogy nagypapa képes lesz majd elszakadni azoktól az unalmas megszokott sablonoktól, ahogy bizonyos helyzetekben elvárandó a reagálás. Ahol az újszerű szemlélet alapján nevetni, sőt időnként harsányan kacagni kellett volna, nagypapa ehelyett maradva a régi sémák mellett meglepetést, idegességet, vagy dühöt mutatott unokája nagy bánatára.

 

Ahogy telt az idő Amelia egyre görcsösebben tett újabb és újabb próbát nagypapája felrázására, látásmódja megváltoztatására. Egy idő után azonban látnia kellett (nagyon okos kislány volt, majdnem olyan okos, mint az a szakállas bácsi, az a Ranschburg Jenő), hogy nem fog sikerülni neki a magasztos célok elérése, és azok kitűzéseinek teljesítése.

Gyakorlati példán keresztül bemutatva látható a két nézet, felfogás közötti alapvető ellentét.

Azon a bizonyos kézműves klubfoglalkozáson Wimbledonban, amikor a kislány elbújt a bár lezárt részében a székek és asztalok között, ezzel megzavarta a foglalkozás normális menetét, felélénkítette a lankadó figyelmet, új helyzetet teremtett. Amelia elvárása szerint erre a lépésére új tipusú reakciónak kellett volna érkeznie.

A bár szokásos napi vérkeringése kezdett már beindulni, egyre nagyobb számban jelentek meg fogyasztó vendégek, a korábban lezárt részt megnyitották, itt is kigyulladtak a lámpák. Az abszurd jelenetnek, hogy három felnőtt kerget az asztalok között, és próbál elkapni egy három év körüli kislányt hatalmas nevetést kellett volna kiváltania. Ehelyett ugye ezt az üldözők egy rosszul nevelt, szófogadatlan kislány önkényes, rosszindulatú akciójának fogták fel. Ha megálltak volna, és nevetnek, hogy még a térdüket is csapkodták volna, na, ez már jó jele lett volna annak, hogy a változás útjára léptek az irány már helyes.

Egy másik példát hozva. nézzük meg annak a jelenetnek a hatását, amikor a nagypapa és az unokája fáradtan, éhesen hazatérnek. A kislány megszerezve a lakás bejárati ajtajának kulcsát hosszasan próbálja segítség nélkül egyedül kinyitni a zárat. Már többször sikertelenül megpróbálta, de nem adja fel és tovább kisérletezik, de közben mindketten egyre éhesebbek és türelmetlenebbek.

Amelia erről az esetről magában azt gondolta:

Reméltem, hogy nagypapa értékeli a helyzet komikumát, és nevetésben fog kitörni, látva, hogy miként próbálom kinyitni az ajtót. Azt vártam, hogy mindketten egymásra nézünk, és úgy elkezdünk nevetni, hogy még a könnyünk is kicsordul. Nevetünk, mint mi nevettünk egykor anyukával egy ehhez hasonló helyzetben.

Ehelyett, mint tudjuk a néma ideges, feszült várakozás, majd az ezt követő erőszakos kulcs megszerzés és ellenreakcióként a kislány nagyjelenete az önmaga földhöz történő csapdosása volt az, ami történt.

Nagypapa sajnálatosan nem ismerte fel az e jelenetben rejlő hatalmas lehetőségeket egy merőben új, modern látásmód kialakítására, pedig Amelia igazán minden tőle telhetőt megtett. Még akkor is, miközben testét a padlóhoz verdeste, ahogy az vissza-visszapattant a padlóról eközben cinkos pillantást vettet ki oldalra nagypapája felé, jelezve, hogy itt a pillanat: NEVESSEN, NEVESSEN! Éljen a lehetőséggel, hogy sutba dobja az ilyen esetekre hagyományosan adandó megszokott reakciót, és valami merőben új választ adjon a látottakra.

Amint ezt a korábbiakban tettem most is folytathatnám. Elemezhetnénk Amelia és nagypapája viselkedését és tetteit az unoka, Amelia szemszögéből vizsgálva példák során keresztül bemutatva, de úgy vélem Amélia szemlélete, gondolkodása lényegét a már bemutatott két példa világosan láthatóvá tette.

E talán furcsa mese itt ér véget. Furcsa, vagy nem is olyan furcsa véget? Ki-ki eldöntheti magának!

Így a mese végén, lezárásképpen mit is mondhatna a mesemondó a történtekről?

Íme, ez volt London hires városának, Collier’s Wood negyedében eltöltött három hónap szomorkás-édes története, a nagy remények és elveszett illúziók fényében.

 

EPILÓGUS

Nagypapa egy szép nap arra ébredt, hogy eltelt a vállalt három hónap. Nagyot sóhajtott, nem is akarta elhinni, hogy vége van. Mellét büszkén kiduzzasztotta. Kemény megpróbáltatásokból, kihívásokból álló időszak volt számára. A búcsú után jó volt hazatérni.

Ahogy azonban, múlt az idő egy érdekes jelenséget tapasztalt, mely saját maga számára is meglepőnek bizonyult (Meglehet éppen ez volt a normális) Meglepődve tapasztalta, hogy az erről az időről őrzött emlékei milyen változáson mennek át. Minél több idő telik el, a negatív jellegű emlékek egyre jobban halványodnak és a pozitív, nosztalgikus elemek egyre jobban felerősödnek, és meghatározóvá válnak a jelenben.

Azóta sok év telt el, sok minden történt, sok minden megváltozott. Amélia apukája és anyukája házassága válságba került, még született egy második leányuk, Vilma. Azonban az újabb gyermek születése sem tudta megmenteni a házasságot, és végül megtörtént a válás. Amelia szülei ma már egymástól külön, más-más utakon keresik boldogságukat. Gyermekük Amelia az egykor piciny, bájos kisleány szemrevaló nagylánnyá cseperedett. Nagypapáját sem hagyták érintetlenül az elmúlt évek: kissé gyengébb, kissé ősszebb lett, és néhány lépéssel közelebb került ama bizonyos kapu felé, mely mindörökre be fog zárulni miután belépett rajta.

Ma már nagypapa egyértelműen nosztalgiával idézi fel egyre gyakrabban e három hónap történéseit, emlékeit. Magában kérdéseket is megfogalmaz. Ilyenkor nagyokat sóhajt, és a szíve tájékán a mellkasában egy kis melegséget érez. Még az is előfordul, hogy valamiért zsebkendőjét is éppen akkor kell megkeresnie, miután feltett ilyen és ehhez hasonló kérdéseket:

– Az a magányos fehér ház a főutca mentén vajon áll-e még? A közeli zöld park a kis búvó patakkal vajon megvan-e még, vagy már ide is sokszintes beton toronyházat húztak fel? No, és a fekete madarak vad röptükből itt megpihenve vajon oltják e még szomjukat a patak vizéből?

Emlékezetében időnként megjelenik előtte a lakáshoz közel eső Robinson Road is az innen nyíló zsákutcácskákkal együtt. Ezek végükön kiszélesedve kis öblös térközt formáztak, ahol csupán két-három földszintes ház fért el egymás mellett. Ide tért be hazafelé tartó útját megszakítva, ha Amelia útközben elaludt a babakocsiban, ugyanis álmában nem volt ajánlatos megzavarni, felkelteni, mert akkor a kis virágszál morcosan összehúzta szemöldökét, és lett nemulass! Ezért aztán ki kellett várni míg felébred, és csak akkor lehetett megkisérelni a hazamenetelt, és legfőbbképpen a lakásba felvezető lépcsők megmászását. Gyönyörű napsütésesés idő volt aznap, mindent áthatott a csend, jelenléte szinte tapintható volt, sziget a zajos nagyvárosban, a béke szigete, felfoghatatlan jelenség, a természet csodája.

– És te, nagy darab sima kőlap, milyen jól szolgáltál ülésnek! Te vajon létezel-e még? – tette fel magában az újabb kérdést, majd így folytatta – Bizony sokszor megpihentem rajtad, miközben kicsi szívem, Amelia mellettem a babakocsiban valahol messze az álmok birodalmának ismeretlen tájain kalandozott. A kis lakások kitárt ablakain keresztül ebédre készülve ínycsiklandozó ételek illata áradt szerteszét a szabadban. Én meg próbára téve magam, türelemre intve szegény éhes várakozó gyomrom folyvást azt mondogattam:

– Nem! Nem és nem! Mit képzelsz? Nem szabad!

Így próbáltam ellent mondani a gondolatnak, hogy milyen jó lenne titokban beosonni, és megdézsmálni a megterített asztalt – dünnyögte maga elé, és miközben e szavak elhagyták a száját, elmosolyintotta magát.

Istenem, azt a békés nyugalmat, ami ott uralkodott úgy egy óra felé! Akkor éppen teljes díszben pompáztak az utcaszéli Júdás fák, az ágakat tömött rózsaszín virágok borították. A nagy csendet a virágokra érkező méhek zsongása törte meg csupán. Csend és zsongás egyidejűsége. Mindez alig kétszáz méterre a zajos, forgalmas High Street-től. Valóságos csoda volt az, ami akkor és ott megvalósult. Idilli állapot merengett tovább magában nagypapa.

Ott, akkor, azt a pillanatot megragadva kellett volna az időt megállítani, állóképpé kimerevitve, alatta cím felirattal ellátva:

 

A BÉKE SZIGETE

( COLLIER’S WOOD, ROBINSON ROAD,13 ÓRA KÖRÜL, JÚDÁSFA VIRÁGZÁS IDEJÉN)