Holtomiglan-holtodiglan

Holtomiglan-holtodiglan

(Virág és Tonió kesernyés-szomorkás története)

Írásomat B.Emesének, első feleségemnek ajánlom.

 

A templom magas falai által visszavert orgonaszó szárnyaló hangjainak zengése néhány pillanattal előbb még betöltve a templom egész terét most fokozatosan elhalkult, ahogy a zene utolsó hangjai elnémultak.

Az esküvői szertartás utolsó aktusaként következett a házassági eskütétel. A pap arcán ünnepélyes, nyájas kifejezést öltve odafordult a vőlegényhez, és kérte, hogy mondja utána az eskü szavait. A rövid szöveg nagyobbik felén rendben túl voltak már, mikor a befejező részre került a sor. Ismét a pap kezdte olvasni a folytatást: „..téged el nem hagylak holtomiglan-holtodiglan, semmiféle bajban. Isten engem úgy segéljen!” Befejezve az olvasást megállt, és várta, hogy a vőlegény elismételje utána az elhangzott szavakat., ahogy már eddig is tette.

A tekintetek most ismét a vőlegény felé fordultak, várva, hogy a pap után az eskü befejező részét ő is elmondja, de annak szája néma maradt.

Ekkor, egyszerre mindent átható csend töltötte be a templom belsejét. A levegő sem rezdült. A várakozás feszültsége telepedett az arcokra.

A vőlegény, tekintetét most még erősebben a pap felé fordította, de kivárt a folytatással, és továbbra is néma maradt. Arcán valami meglepetésféle tükröződött, mintha valóban váratlanul érte volna a szöveg e része, és csak most döbbent volna rá, hogy ha kiejti ezeket a szavakat, kimondja, azt hogy holtomiglan, ezzel olyan vállalást tesz, ami talán egész hátralévő életét fogja meghatározni.

A folytatás késedelme kínos várakozást indított el, a padsorokban helyet foglalt meghívottak között, melynek nyomán támadt újfajta csend ott zúgott a fülekben.

A vőlegény, a menyasszony és a pap együttes sürgető tekintetének súlya alatt végre elmondta a várva várt szakaszt benne az inkriminált „holtomiglan”szóval együtt.

Ezután a menyasszonyra került a sor, aki izgatott volt ugyan a történtek miatt, de követve a pap szavait rendben végig mondta az eskü szövegét.

Megtörtént tehát, Tonió is belépett a házasemberek sorába. 26 éves volt ekkor, amikor sorsát összekötötte a 21 éves menyasszonya, Virág sorsával.

 

1972-t írtunk, és nyár volt.

 

Csend uralkodott mindenütt. A nyári forróság elől, aki tehette biztos, hűvös, árnyat adó helyre húzódva keresett magának menedéket. A levegő szinte izzott. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott. Ha felnézett az ember mindenütt szikrázó kékséget látott. A nap háborítatlanul árasztotta forró sugarait élőkre, és élettelen tárgyakra egyaránt. A tó vizének nyugalmát egyetlen hullám sem fodrozta. Azon a helyen, ahol a magasból érkező tűző napsugarak elérték a vizet, szikrázva megtörtek a csillogó sima felületen, hogy ezernyi apró nyalábbá tovább bomolva haljanak el.

A Balaton hűsítő hullámai közt lubickolva még az augusztusi kánikula is elviselhető volt.

Tonió és Virág szerették egymást, boldogok voltak. Nászútjukat töltötték itt a Balaton partján.

A nyár kellemes, és könnyű volt, minden egyszerűnek tűnt számukra. Hasonló folytatásban reménykedtek visszatérésük után is a mindennapok során.

A két hétig tartó nászút kellemesen eltöltött napjai hamar leperegtek. A fiatal pár visszatért Budapestre, hogy megkezdje közös életét.

A házasélet minden napjai alatt a közös fedelet egy albérleti szoba jelentette számukra. Itt kezdődött meg immár új életük. Zuglóban, a Körvasút sor szomszédságában egy családi háznál béreltek ki egy szobát. Tonió apja jóvoltából egy darabig nem volt gondjuk arra, hogy miből fizessék ki hóvégén az esedékes díjat. Az öregúr ugyanis egy évre előre, gálánsan kifizette helyettük a szoba árát.

A ház földszintjén rajtuk kívül még két házaspár, szintén albérlők éltek. Ők is egy-egy szobát béreltek itt. A három házaspár jól megfért egymással, mindannyian fiatal házasok voltak, hasonló örömökkel és problémákkal. A konyha, fürdőszoba és W.C. közös volt. E helyiségek használatát kellett egymás között megosztani, de ment a dolog. Ez egyikük számára sem okozott különösebb problémát. Reggelenként azért közös szervezést igényelt, hogy mindhárom pár tagjai a számukra szükséges időben foglalhassák el a W.C.-t, vagy a fürdőszobát. A ház felső szintjén élt a tulajdonos házaspár. Ők sem sokkal voltak idősebbek, mint albérlőik, és igazán jó, szinte baráti kapcsolatot tartottak fel velük. A háziak mindketten vidéki származásúak voltak, a házat előre kitűzött célként építették meg itt Zuglóban. Albérlők fogadása is benne volt a terveikben, magát a házat is e célnak megfelelően építették meg.

A fiatal pár, Virág és Tonió közös életének napjai csendesen teltek. Reggel mindketten munkába mentek. Virág korábban, és csak utána Tonió. Akkoriban Virág minőségi ellenőrként dolgozott egy nagy épitőipari vállalatnál. Nem volt könnyű helytállnia abban a légkörben, ahol a férfi dominancia megszokott és mindennapos volt. Virág ebben a versenyben dupla hátránnyal indult: fiatal is volt, nő is volt. Ilyen feltételek mellett elfogadtatni szakmai hozzáértését nem kis erőfeszítésébe került, de végül sikerült. Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy nem kellett igazáért sokszor kemény viták árán megküzdenie férfi kollégáival szemben.

Ami pedig Toniót illeti, ő a MIGÉRT -nél dolgozott, mégpedig meglehetősen furcsa feltételek mellett. A vállalat, amely egy irodatechnikai eszközök és műszerek kereskedelmére szakosodott cég volt, áruforgalmi előadónak vette fel. A felvételénél azonban kötöttek egy szóbeli megállapodást is vele. Eszerint a szerződés szerint a gyakorlatban az első évet szállító segédmunkásként fogja letölteni. Erre azért volt szükség, mert nem találtak megbízható szállító munkást. Ezzel a trükkös megoldással viszont, igaz csak ideig-óráig, de megoldották a kérdést. Tonió a maga részéről azért fogadta el a szerződést, mert ő ilyen „karakter” volt. Ennek megértéséhez jobban kell őt ismerni. Ha valaki megkérdezte volna. hogy milyen ember is Tonió, és kérdésére rövid választ várt volna, azt lehetett volna felelni: ő egy laza, latin fickó. Legalább is az szeretett volna lenni. A név, amit választott saját maga számára, szintén ezt a törekvését tükrözte. Igazi, hivatalos neve az Antal volt, de ezt túl ridegnek, rossz csengésűnek találta, így lett belőle Tonió, mely latinos név sokkal könnyedebb, hajlékonyabb, mint a hivatalos neve. Ez a latincsengésű, egy kicsit olaszos, egy kicsit franciás név rendkívül tetszett neki. Az is módfelett imponált számára, amikor bemutatkozásnál neve hallatára, főleg a hölgyek hirtelen felkapták fejüket. Ilyenkor szemükben érdeklődés tükröződött, mintha azt mondták volna

– Ó! Nézzenek csak oda! Itt egy érdekes ember! Bizonyára külföldi származású!

Ez a lazaság, könnyedség volt az, ami való, illetve óhajtott karakterét meghatározta. Ez volt a magyarázat arra miért fogadta el ezt a szerződést így.

És különben is nagyon jól érezte magát ebben a szerepkörben. Tudta, hogy csak egy ideiglenes állapotról van szó, játék az egész. Akkor meg miért ne érezze magát jól? Az írógépekkel megrakott szállító autó platóján a gépek közt kuporgott, mialatt a belvárosi utcákon robogtak. A kocsi magasságából nézett le az emberekre, akik rideg tekintettel, szomorú arccal jártak-keltek az utcákon ügyes-bajos dolgaikat intézve. Ő viszont szabadnak érezte magát. A szél belekapott hosszú hajába, fürtjei csak úgy lebegtek. Arcát kellemesen simogatta a szellő, és gondolatai is szabadon szárnyaltak. Néha, ha rágondolt, hogy egy év múlva hivatalos papírokkal fog majd bíbelődni egy hivatali szobában, szinte elszomorodott.

Hétközben szinte alig látták egymást. Reggel mentek, este jöttek, néha csak késő este érkeztek meg. Mivel Toniót felvették a Közgazdasági Egyetem esti tagozatára, ez azt jelentette számára, hogy hetenként két nap csak este tíz óra körül tudott hazaérni, amikor a napi fáradalmaktól kimerült Virág már aludt.

Így érkeztek el a szombathoz. Virág számára ez a nap szabad volt. Nem úgy férjének, aki minden szombaton délelőtt 9-től délután 3 óráig az egyetemen tömény előadásokat hallgatott. Megesett, hogy ilyenkor zúgó fejjel, fáradtan lépett ki az egyetem épületének kapuján. Amennyiben ilyenkor összefutott egy ismerőssel, vagy egy hozzá közelebb álló évfolyamtársával, nem tudott ellenállni az invitálásnak, és egy presszóban kötöttek ki. A barátkozásnak, beszélgetésnek pedig az lett a vége, hogy ezen a napon is csak este ért haza. Vacsora után másra nem is maradt ereje, mint a televízió sokszor bizony nívótlan adását nézni.

Másnap, vasárnap természetesen a késői felkelés kötelező volt. Nem volt ez másként ezen a vasárnapon sem. Jóleső érzés volt lustálkodni az ágyban. Kint az előtérben, és a konyhában már hangok hallatszottak. A két szomszéd feleség már a konyhában sürgölődött, készítették a finom vasárnapi ebédet. Virág a kinti hangok hallatán kimászott az ágyából. Kissé elszégyellte magát, hogy ő még nincs sehol az ebéddel, de férjét még hagyta tovább lustálkodni.

Egy idő után aztán Tonió is úgy érezte, hogy fel kell kelnie. Kibújt az ágyából, és rögtön a fürdőszoba felé indult meg. Ilyen késő délelőtt már nem kellett lesni vajon szabad-e a fürdő, mivel a többiek már el is felejtették, hogy számukra is itt kezdődött a nap. Mire elkészült, addigra már Virág is csatlakozott a feleségekhez a konyhába, akik csivitelő szájukat legalább olyan szaporán használták, mint az ebédkészítéshez kezüket.

Virág, férje kedvenc ételét készítette:kirántott sertés karajt sült hasábkrumplival.

Férjecském majd sört fog inni, mellé jó nagy habot hagyva – gondolta magában. Lelki szemei előtt már látta, amint a sör habja egyre csak emelkedik a pohárban, már éppen kifutni készül, amikor az utolsó pillanatban férje felkapja az aranyszínű kicsordulni készülő nedűvel telt poharat, szájához emeli, és láthatóan jóízűen nagy kortyokat iszik belőle. Miután eleget ivott, leteszi a poharat, melynek alján még maradt egy kevés sör, és felnéz. Virág ilyenkor szerette őt nézni, mikor még nem törölte meg a száját, és a sörhab bajuszt formált nevető képén. Tonió hasonló esetekben is mindig elnevette magát, mert tudta, hogy felesége nézi őt.

Amíg tehát Virág a feleségekkel ügyködött a konyhában, ő is bekukkantott , hogy bekapjon sebtében néhány falatot reggeli gyanánt. Sokat nem akart enni, gyomrában a helyet inkább az ebédnek tartogatta. Különben is nem akarta megzavarni az asszonyok munkáját. Röviden üdvözölte őket, majd szelt magának egy kis kenyeret, és vágott néhány karikát a gyulaiból. Szerette ezt a típusú száraz kolbászt. Mondják, hogy gyulai és csabai kolbász között nincs különbség, de ő a zamatosabb gyulai mellett tette le a voksát. Amikor végzett az evéssel töltött magának egy pohár hideg tejet, megitta, és máris túl volt a reggelin. Ezután elhatározta, hogy tesz egy rövid sétát a szabadban.

Kint gyönyörű idő volt, igazi vénasszonyok nyara. A napsugarak már símogattak, nem kellett tartani a leégéstől. Tonió jólesően megropogtatta tagjait, és kiment az utcára. Itt szétnézett, egy pillanatig azon gondolkodott melyik irányba induljon el, majd lassan bandukolva megindult a lejtős úton lefelé az élelmiszerüzlet felé. Rövid idő elteltével jobbra fordult, majd folytatva útját a kis térre ért.

Szerette ezt a helyet, bár kissé elhanyagolták, nem volt olyan jól ápolt, mint ahogy rendesen lennie kellet volna. Mégis úgy érezte éppen ez az a dolog, ami valamiféle sajátos, rejtett bájt kölcsönöz neki. Talán részben emiatt is szerette, no meg azért, mert itt soha nem volt tömeg, és mindig lehetett üres padot találni. Kiválasztotta magának az egyiket. Lassan, elgondolkodva leült. Szemét lehunyta, arcát a nap felé fordította úgy napozott. Egyszerre érezte a napsugarak simogatását, és a feltámadt szellő cirógatását arcán. Arra gondolt, hogy íme, amit most ő itt csinál, az nem más, mint az „il dolce fare niente”, az „édes semmittevés”. Ahelyett, hogy tanulna, így pazarolja a semmire drága szabadidejét, pedig hétfőn két tárgyból is beszámoló lesz.

Ugyan, mire való megtörni ezt az idilli hangulatot alantas földi dolgokkal? – gondolta magában. Most eszébe jutottak a nem is oly régi balatoni forró napok. Az önfeledt fürdések a tóban, a vitorlázás a szomszédokkal, az esti meghitt beszélgetések kint a szálló előtti gesztenyefa alatt, és a forró együttlétek Virággal, immár, mint feleségével. Arra gondolt, hogy mi változott benne, attól, hogy házasember lett? Változott-e egyáltalán valami benne, vagy most is ugyanaz a Tonió, akinek még néhány héttel ezelőtt nem volt karikagyűrű az ujján?

Házasemberként most jobban érzem magam, vagy sem? És visszasírom e a szabad mivoltomat?– megannyi kérdés, mely válaszra vár. De vajon helyénvalók–e ezek a kérdések, vagy sem? Hirtelen elkomorodott, mintha feddőleg egy belső hang szólalt volna meg

Állj! Tonió, ebből elég volt! Fejezd be! Mire föl ezek a felesleges kérdések? Nem is értelek! Most házasodtál meg. Fiatal, szép feleséged van, aki szeret téged. Nyár van. Van tető a fejetek felett. Van mit ennetek. Felejtsd el ezeket az ostoba kérdéseket és légy boldog!

E gondolatok után helyeslően bólintott egyet fejével, lassan összeszedte magát, felállt a padról, és mivel érezte mennyire éhes, megindult visszafelé.

Mikor belépett a közös előtérbe orrát megcsapta az illatozó hús illata. Az asszonyok a konyhát nem használták ebédlőnek. Igazságtalan lett volna, ha valamelyik család saját magának kisajátította volna. Így amikor elkészültek az ebéddel mindegyikük bevonult saját szobájába, és ott szolgálta fel az elkészített ételt. Tonió, amikor belépett az előtérbe nem tudhatta, melyik feleség főztjének kellemes illata fogta őt meg annyira. Miután már bent volt az ő szobájukban, akkor tudta megállapítani, hogy Virág rántott húsának volt olyan jó az illata. Ezt elégedetten állapította meg, és jókedvvel ült asztalhoz. Virág azon nyomban tálalt is. Levest most nem csinált, ezért rögtön egytelen fogásként a pompásan illatozó rántott hús került a terítékre. Tonió éhes volt ugyan, de türtőztette magát arra a néhány másodpercre, míg kigyönyörködte magát a tányérjára kiszedett ételben. Más talán nem talált volna annyi szépséget a tulajdonképpen egyszerű ételben, mert tényleg az volt. Semmi  különlegesség, semmi szemkápráztató egyediség nem volt benne. Ennek ellenére ő mégis úgy érezte felesége munkájának ínycsiklandozó eredménye megérdemli ezt a különleges figyelmet és elismerést. Mikor már szeme feldolgozta a fogás nyújtotta esztétikai élményt, csak akkor kezdett hozzá az evéshez. Jóizűen fogyasztotta el az ebédet. Mikor az utolsó falatot is lenyelte az volt az érzése, hogy nagyon régen evett ilyen finomat. Utána jött az ital, a sör, amit úgy ivott meg, ahogy azt felesége elképzelte: a végére hagyta a sörbajuszt az arcán meg a nevetést.

Megköszönte feleségének a finom ebédet, és utána úgy érezte szüksége van arra, hogy szívjon egy kis szabad levegőt. Kiment tehát az udvarra. Megállt a ház sarkánál. A nap kellemesen sütött, kinyújtóztatta tagjait, egy jóleső érzés ragadta magával. Elégedett volt, jól érezte magát új szerepkörében, mit házasember, mint férj, és ezt az érzést meg szerette volna osztani másokkal, mindenkivel a világon, amikor félhangosan kiejtette a vallomásnak is beillő szavakat:

– Boldog vagyok! Köszönöm neked Istenem, hogy megismerhettem ezt a csodás érzést! Köszönöm neked Drága Kis Feleségem, hogy vagy nekem, hogy mellettem vagy, hogy megosztod velem a napjaid! Csodálatos érzés, felemelő állapot házasnak lenni!

Másnap, hétfő lévén egy új hét indult, és egyben elkezdődött a hétköznapi taposómalom.

Teltek a napok, múltak a hetek, egyik a másik után, észrevétlenül, anélkül, hogy valami lényeges történt volna.

Egyik reggel miután felszállt a buszra, szemével üres helyet keresett. Még reggel volt, még be sem ért munkahelyére, de már fáradtnak érezte magát. Lerogyott az egyik szabad ülésre, és bárgyún maga elé bámulva, környezetéről nem is vett tudomást. Már a szállító autó platóján sem érezte jól magát, és nem nézte az utcán lévő embereket sem. Tudta, hogy már csak két hónapot kell kibírnia, és utána hivatalnok lesz. Munkája kevésbé lesz fárasztó, de már ez a lehetőség sem tudta felvidítani. Unott arccal érkezett meg munkahelyére. Ruhát cserélt, és már indult volna, hogy megkeresse a sofőrt, hogy induljanak, amikor a raktár irodából a nevét kiáltották, majd  intettek neki, hogy menjen be az irodába telefonon keresik. Miután bement, kiderült, hogy az egyetemről egyik évfolyam társa kereste. Ez az ismerőse személyes találkozóra hívta. Csupán annyit közölt vele a hívó a telefonbeszélgetés során, hogy fontos dologról lenne szó számára.

Furdalta a kíváncsiság vajon mi is lehet szó. Másnap megtörtént a találkozó, és megtudta, hogy az illető állást ajánlott neki. Évfolyamtársa ismerte helyzetét, tudta, hogy Tonió rakodóként dolgozik, segíteni szeretett volna neki. Az ajánlat egy statisztikusi állásra szólt a jónevű Országos Piackutató Intézetbe. Tonió megtudta továbbá azt is, hogy a diploma megszerzése után ugyanitt piackutató állással kecsegtetik.

Este megbeszélte Virággal a döntést. Mindketten az új állás elfogadása mellett voltak.

Másnap, amint telefon közelébe ért felhívta ismerősét, és közölte vele, hogy elfogadja az ajánlatot. Vállalatánál még aznap beadta felmondását. Sajnálták, hogy elmegy, de megértették, és elfogadták döntését.

Tonió miután kitöltötte az egyhónapos felmondási időt, a következő hétfőn már be is lépett új helyére. Ez a belváros szívében egy csendes mellékutcában volt, a Vörösmarty tér, és Váci utca közvetlen közelében. Külön szobát is fog kapni. Amikor ezt megtudta elismerően csettintett egyet nyelvével, és csak annyit mondott:

• Ez igen! Ez már döfi! Amikor azonban megmutatták neki a szobáját, öröme kissé alábbhagyott. Kiderült ugyanis, hogy ez egy zárt, ablaknélküli szoba volt, szellőzése is valamilyen technikai megoldással közvetett úton történt. A világítást is végig, egész munkaidő alatt bekapcsolva kellett hagyni.

A munka, amit végeznie kellett nem kívánt valami nagy észt. Főleg indexszámításokat kellett csinálnia, néha táblázatokat szerkeszteni. Igencsak száraz, egyhangú munka volt. Nem is kellett folyamatosan dolgoznia. Munkájával egy-egy piackutatót szolgált ki, ahogy jöttek a tanulmányok, számára is olyan ütemben jöttek az általa elvégzendő feladatok. Az ablaknélküliség nagyon zavarta. Bezártnak érezte magát. Eleinte ki sem mert lépni a szobából, attól félt, hogy éppen akkor keresnék, amikor ő nincs ott. Ahogy telt az idő, bátrabb lett, és bizony napközben el-elhagyta szobáját rövidebb-hosszabb időre. A kinti élet, a belvárosi pezsgő élet csábította őt ezekre az alkalmi szökésekre.

Egyik reggel munkába menet, a buszon utazva tekintete megakadt egy szemrevaló, valóban csinos fiatal nőn. Szinte már tolakodón mérte végig az idegen hölgyet, az észre is vette az őt fürkésző tekintetet, de nem reagált rá. Tonió viszont ekkor elszégyellte magát, és elkapta róla tekintetét. Arra gondolt, ha Virág lett volna az ismeretlen nő, akkor is megnézte volna? Belül lelkiismeretfurdalást érzett, de ahogy leszállt a buszról el is feledkezett az egészről.

Tonió szeretett táncolni, nem ismert sok lépést, de amit ismert azt jól adta elő, és általában táncpartnerei meg voltak vele elégedve. A modern beatzenét is imádta, nem csoda hát, hogy szombat és vasárnaponként eljárt szórakozni zenés helyekre, főleg klubokba, a tánc és zene kedvéért. Ez az időszak még jóval azelőtt kezdődött el, mint amikor Virágot megismerte volna, és ami úgy érettségi körüli időkre tehető.

Virágot is egy egyetemi klubestén ismerte meg, ez a Bartók Béla úton található Műszaki Egyetem Vásárhelyi klubja volt. A történet pedig elég banális. Akkoriban a fiúknak a belépéshez három dologra volt szükségük: klubtagsági igazolvány, sötét öltöny viselete és nyakkendő. Azon a bizonyos szombat estén Tonió is ott volt a bebocsátásra várok sorában a klub előtt, de nyakkendőt nem viselt. Időközben az egyik ismerőse két lány társaságában csatlakozott hozzá a sorban. Ez a fiú ismerőse be is mutatta neki a két lányt. Amikor ők következtek volna az ellenőrzés során, Toniót nem engedték be, csak a többieket, akik be is mentek. Néhány perc múlva azonban a fiú kijött a várakozókhoz, és levetett nyakkendőjét Toniónak adta kölcsönbe arra az időre, míg a bejáratnál megtörtént az ellenőrzés.

Miután beengedték, Tonió visszaadta neki a nyakkendőt. Amikor pedig elkezdődött a zene és a tánc, ez a bizonyos fiú ismerős az egyik lányt elvitte táncolni, a másik pedig ott maradt árván. Ez a lány Virág volt. Tonió ezt látva úgy gondolta, mivel bemutatták neki a lányt az illendőség úgy kívánja, hogy ne hagyja őt egyedül árválkodni. Ezért aztán felkérte őt táncolni, a lány elfogadta a felkérést. Ezt követően az egész estét együtt töltötték. Táncoltak, beszélgettek, jól érezték magukat. A folytatás pedig már ismert: a lány, vagyis Virág a felesége lett.

Megismerkedésük után hétvégeken ezután már együtt jártak el, táncolni, sokáig ide a Vásárhelyi klubba, majd később a híres Vár klubba a Szentháromság térre. Házasságkötésüket követően, 1972 őszétől még eljártak, de már nem olyan gyakran.

Ezután, amikor eljött a szombat este, sokszor szórakozásnak már csak a TV nézés maradt. Egy idő után Tonió valahogy nem érezte jól magát ilyen alkalmakkor. A TV műsor nem érdekelte, viszont a zene, a tánc és az a hangulat hiányzott neki, amit a szombat esti táncos rendezvények jelentettek számára. Ezt a valamit találóan a „szombat esti láz” kifejezés tudná a legjobban visszaadni. Ennek hiányát érezte egyre gyakrabban és egyre erősebben.

Ezt persze lehetett volna azzal orvosolni, hogy elmennek gyakrabban a megszokott klubba, táncolnak, hallgatják a zenét, mint korábban tették. Próbálták is ezt tenni, de rá kellett jönniük, legalább is Tonió rájött, hogy így házasan, már nem ugyanaz a „feeling”, amit akkor érzett, amikor még nem volt az. A „szombat esti láz”-ból, éppen a láz, az egész dolog sava-borsa maradt ki. A rákészülődés várakozása, a helyszínen a partner keresés izgalma, maga az önfeledt tánc, a táncpartnerrel való beszélgetés, a közös hullámhossz keresése mind mind olyan dolog, amiben az ismeretlen, bizonytalan, lehetséges, kiszámíthatatlan, izgalmas jelzők fontos szerepet kaptak, és játszottak a helyzet és atmoszféra milyensége megteremtésében. A pozitív, vagy negatív eredményt a két fél aktív közreműködése alakította ki olyanná, amilyenné lett. Játék, melyet ketten játszottak.

Ami pedig Tonió munkahelyi élményeit illette, azok meglehetősen vegyesek voltak. Pozitív és negatív élmények egyaránt érték. Munka elég rapszodikusan érkezett, de ezt tudomásul vette. A nagyobbik baj az volt, hogy a munka egyhangúsága nem változott, és annak színvonalával kapcsolatban is voltak aggályai. Ezt a nem éppen rózsás hangulatot rontotta tovább a szoba ablaktalansága, valamint az a tény, hogy egyedül volt egész nap, nem volt senki, akivel beszédbe elegyedhetett volna.

E tények együttese jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy sokszor alakult ki nála rossz hangulat. Ilyen hangulatban filozofálni pedig veszélyes dolog. Ennél azonban még veszélyesebb, ha döntések születnek rossz hangulatban, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb ilyen döntés helytelen.

És ha valami elindul, ha nem tesznek ellene semmit, akkor egyre nagyobb lesz, mint a hólabda, egyre csak növekszik, és akkor már késő, nem lehet megállítani.

Valami hasonló történt Tonió esetében is, közte és a házasság közti viszonyt illetően.

Tonió saját házasságát illetően egyre inkább kezdetben csak apró figyelmeztető jeleket észlelt, de később tapasztalnia kellett, hogy a jelek lassanként felerősödve egyre komolyabb kételyeket és kérdéseket vetettek fel. Egyrészt a házasság intézményének tökéletességét, másrészt a választásának helyességét illetően.

A kezdeti figyelemfelkeltő jelek megjelenése idején talán még lehetett volna tenni valamit. Később aztán már nem, úgy felgyorsult minden, és a jelek már oly erősek voltak.

Talán minden akkor kezdődött, amikor azon a bizonyos reggelen a buszon oly tolakodó tekintettel megbámult egy szép nőt.

Fokozatosan eljutott oda, hogy gondolatban már annak az állapotnak a képe lebegett szeme előtt, mérlegelve annak megvalósulási lehetőségét, hogy ők már nem házasok többé, mindketten saját önálló útra léptek. Elképzelte, játszott annak gondolatával, hogy nincs mellette Virág, megszűnt, kilépett az életéből. Ő ismét független, visszanyerte szabadságát, és ismét a nagy ismeretlen jövő előtt áll. Minden nyitott, minden megtörténhet. A biztonság elmúlt, rosszul is végződhet ez a történet, de talán a bizonytalanság érzése adja a fűszert az egészben. Ez a bizonytalanság, amely tulajdonképpen valami rossz dolog, nehéz elviselni, de mégis van benne valami bizsergető.

Valójában Toniónak nem Virág személyével volt a fő baja, hanem a házasság intézményével. Azzal volt baja, hogy ez a viszony, állapot, amit házasságnak hívnak számára jóval több rosszat, mint jót hozott. Megfosztotta függetlenségétől, lehetőségektől, gúzsba kötve érezte magát e kötelékben.

Az egész folyamat megtörténte alatt azonban öntudatánál volt, cselekedetei, melyek a házasság intézménye elleni küzdelemben vezették, mások szemében érthetetlen önrontó aktusok voltak. Ő viszont látta, mintegy kilépve magából, felülről nézve ezeket követni tudta hatásukat, és számára ezek a cselekvések logikus lépések voltak.

Bezárva az ablaktalan szobába, többnyire munka nélkül bőven nyílt alkalma, és ideje, hogy ilyen gondolatok foglalkoztassák.

Látva azt, hogy Virág mennyire nem ért az egészből semmit, csak ijedten, és értetlenül áll férje vele szemben tanúsított magatartásának íly nagy változása előtt. Elszomorította, hogy felesége ellen cselekszik. Sajnálta, nagyon is sajnálta feleségét. Azokban az esetekben, amikor Virág ellen tett valamit, sajnálta az asszonyt, de mindig azt a kérdést tette fel magának: a másikat sajnálva, a magunk érdekét kizárva cselekedhetünk-e bármit is úgy, hogy az számunkra ne lenne jó? Szerethetünk-e sajnálatból? A válasz minkét esetben természetesen nem volt. És ezek a nemek segítették őt a továbbiakban is cselekedni, lépni azokban az esetekben, melyek során elkövetett tetteit Virág, vagy más külső szemlélő akár érzéketlennek, netán egy szörnyeteg cselekedeteinek ítélt meg.

Tonió otthoni magatartását illetően a változás első jelei abban mutatkoztak, hogy egyre inkább szótlanná vált, arcára szomorú kifejezés ült, és így járt-kelt a lakásban, mintha valaki megbántotta volna. Virág kérdéseire röviden és kelletlenül válaszolt, ő maga kérdéseket nem tett fel, érdeklődést nem mutatott felesége iránt, és szótlanságba burkolódzott. Viselkedése kellemetlen fagyos hangulatot keltett, és ez a hangulat telepedett rá a szobára ahol éltek, de arra a környezetre is, amerre Tonió járt. Amikor felesége tekintete férje arcára tévedt, férje szemében neki felrótt szemrehányást vélt felfedezni. Szemrehányást azért, hogy van, létezik, mint feleség, aki miatt oda lett férje szabadsága, oda lettek a lehetőségek. Ő pedig feleségként csak szürkeséget hozott el férje életébe, amely még feltehetően hosszú lesz, és még hosszú éveken keresztül férjének mindezt el kell viselnie.

Virág feltételezése részben helyes volt. Toniónak voltak ilyen érzései iránta, de a fő bűnös nem a feleség volt, hanem maga a házasság volt. Virág csak megszemélyesítette, aki az intézmény képviselőjeként egyben céltáblája is volt, akire lőni lehetett, minden létező haragot ráönteni. Így volt érthető Virággal szembeni viselkedése. Egy idő után, Tonióban már az kérdés is felmerült, hogy vajon tényleg még hosszú éveken keresztül neki ezt az állapotot el kell szenvedni? Az idő múlásával csak egyre erősödött benne, hogy az adandó válasz egyértelműen csak a nem lehet. Végül eljutott odáig, hogy saját magát már meggyőzte arról, hogy megoldásként, házasságukat, ezt az akadályt, mindennek okát meg kell szüntetni. Ekkor azonban még csupán elméleti síkon foglalkoztatta ez a gondolat. Gyakorlati lépéseket ezirányban még nem tett.

Azt még nem tudta megítélni felesége mennyit sejt szándékából. Azt mindenképp szerette volna elkerülni, hogy válási szándékának bejelentésekor felesége érzelmes jelenetet rendezve próbálja majd őt visszatántorítani annak megvalósításától.

Ahogy teltek a napok, megszűnt a kommunikáció közöttük, természetesen ebben a kezdeményező fél Tonió volt. Virág ugyan nem értette ennek miértjét, de még minden reményét nem vesztette el. Bízott benne, hogy férje magatartása rossz hangulata miatt alakult így, és idővel ez a rossz hangulata elmúlik. Ekkor talán férje ismét olyan lesz, mint ennek előtte. Virág minden reggel úgy kelt fel, hogy hátha most mégis helyreáll minden. Próbált férjéhez szólni, de vagy egyáltalán nem kapott választ, vagy olyan hangon kapta azt, hogy a továbbiakban már nem próbálkozott vele. Tonió meg egyre ingerültebb, feszültebb lett ezektől a makacs próbálkozásoktól. Bosszúsan kérdezgette magában.

– Ó, istenem, miért ilyen makacs? Miért nem fogadja el, hogy részemről vége?

A hétköznapokat valahogy még átvészelték, de a hétvégektől mindketten féltek. Tonió először azt a taktikát követte, hogy már szombat reggel elment hazulról, és egyre későbbb tért haza.

A vasárnapok talán még nehezebbek voltak, de jobbat , mint szombatra, vasárnap sem tudott kitalálni: elmenni otthonról, lehetőleg már reggel.
Már ez a negyedik vasárnap, hogy nem otthon, szokványosan múlik el számára ez a nap, mint, ahogy vele ellentétben a legtöbb emberrel ez így történik. A vasárnap sokak számára a vészcsapot jelenti, az utolsó menedéket, hogy végre nem szólal meg reggel az utálatos ébresztő óra, nem kell álmosan megválni a jó puha ágytól, otthagyva annak marasztaló, kellemes melegét. Még meg lehet fordulni a másik oldalra, és folytatni lehet a megkezdett álmot, vagy csak egyszerűen még megtehetjük, hogy tagjainkat jólesően megnyújtóztassuk, és még egy kis időt lustálkodhassunk. Enélkül nem lehetne kibírni a szürke napok taposómalmát, ezért sok ember számára a vasárnap jelenti a reményt, az utolsót. Hasonlatos ez a nap ahhoz a helyzethez, mint amit egy mentőöv felbukkanása jelent a fuldokló számára, aki már csaknem feladja a reményt, de az utolsó pillanatban tőle karnyújtásnyira a haragos hullámok hátán megpillantja az életmentő eszközt. Csak ki kell érte nyújtani a karját és megmenekül. Ő immár negyedik alkalommal fosztja meg saját magát ettől a lehetőségtől. Nem él vele. Ahelyett, hogy karját kinyújtaná e „mentőövért”, inkább messze löki el magától. Nem csoda, hogy mostanra már elege lett belőle.

Felesége most vele ellentétben békésen alszik ágyában, jelenlegi otthonukban, az albérleti szobában. Bizonyára örülni is fog, hogy ő nem lesz otthon, így nyugodtan telhet el számára az egész nap, nem kell őt kerülgetnie.

A mostani vasárnapra nem jutott semmi az eszébe. Reggel csak úgy cél nélkül elindult, nem tudta még hol, merre fog kilyukadni. Bár az igazat megvallva egy bizonyos fajta játéknak is felfogható volt ez a dolog. Kezdetben még tetszett is neki, egy idő után azonban már fárasztóan hatott rá.

E vasárnap is, mivel jobb dolog nem jutott az eszébe, fogta magát és felszállt a metróra. Utazás közben, már a metrókocsiban ülve arra gondolt, hogy a mai vasárnap eltöltésének helyszínét az fogja majd meghatározni, hogy melyik megállónál fog majd kiszállni. Ezért aztán kíváncsian várta, hogy ösztöne vajon melyik állomásnál szólal majd meg?

• Figyelem! A következő megálló a Nyugati pályaudvar– hangzott el a tájékoztatás a kocsi hangosbeszélőjén keresztül.

Hirtelen felpattant, maga sem tudta ez most miért volt neki ennyire fontos. Valami belső erő arra késztette, hogy itt szálljon ki. Amikor a szerelvény ajtajai megnyíltak, a hozzá leközelebb eső ajtón kilépett a peronra. A mozgólépcsőn felfelé menve szerette nézegetni az ellenkező irányban haladó másik lépcsőn eltávolodó utasokat, leginkább a csinos nőket. Amikor felért, még nem döntötte el merre induljon tovább. Innen még bármerre is folytathatta volna útját. Most nem érzett semmi belső késztetést. Megállt. Várt egy percet, de nem történt semmi. Hasonlatos volt ebben a pillanatban az íróhoz, aki már mindent előkészített a munka megkezdéséhez, bekapcsolva kéken villódzott már előtte a számítógép képernyője. Mellette jegyzetek készítésére üres papírlapok, két-három toll is várta, ha szükség lenne rájuk készen állnak. Keze már a klaviatúrán, de azok a fránya gondolatok csak nem jönnek, és ez olyan bosszantó. Ő is valahogy így volt, belül semmi impulzus.

Ha nem, hát nem, akkor határozzon az ész-gondolta magában – Ha már itt vagyok a pályaudvar mellett meglátogatom a szüleimet, úgyis eléggé elhanyagoltam őket. Bement a pályaudvar központi üvegtetetős csarnokába, és az indulásokat jelző táblát tanulmányozva egy az utazáshoz alkalmas vonatot keresett.

Pompás, fél óra múlva van vonatom, addig még pont van annyi időm, hogy megvegyem a jegyet – konstatálta elégedetten.

Megkerülte a vágányokat, és az építkezés miatt ide, oldalra került pénztáraknál jegyet váltott, majd elindult a külső 17-es vágány felé, ahonnan majd vonata indulni fog. Már nem volt sok idő az indulásig. Felszállt az legközelebbi kocsiba, amit először elért. Helyet foglalt, és várta az indulást.

Szüleire gondolt, akik egy kisvárosban éltek a főváros vonzáskörzetében, attól alig 30 km távolságban. Innen mindenki a fővárosban kereste a megélhetését. Naponta ingáztak reggel befelé, kora este vissza az otthon felé. Ebben az ő szülei sem voltak kivételek. Akárcsak a fővárosiak, egykor ők is a heti robot után a vasárnapot várták, bár vidéken a helyzet még rosszabb volt ebből a szempontból: sokan vasárnap a kertben, a tanyán folytatták azt, amit hétközben a gyár zajos gépeinek  kattogása mellett tettek.

Apja is valaha az ingázók közé tartozott, de már évek óta, amióta nyugdíjas nem utazik kényszerből Budapestre. Bármikor, ha kedve támad felülhet egy vonatra, és bejöhet a fővárosba. Az idő nem szorítja, nyugdíjasként pedig már egészen olcsón utazhat. Élt is gyakran ezzel a lehetőséggel, be-be látogatott a fővárosba, felkeresett olyan részeket, ahol még nem járt, és természetesen látogatta őket , a fiatal házaspárt az albérletben. Ilyen alkalmakkor mindig vitt nekik valamit: egy kis saját kertben termett zöldséget, vagy gyümölcsöt. Különösen földieper érés idején elég gyakoriak voltak ezek a látogatások. Amikor az eper úgy igazán elkezdett érni gyorsan, egyszerre olyan nagy mennyiségben ért be, hogy nem győzték leszüretelni a friss termést. Ekkor hetenkét legalább kétszer-háromszor apja frissen szedett gyümölccsel teli szatyrokkal jelent meg náluk. Sokszor nem is voltak otthon, ilyenkor csak letette a csomagot, és már fordult is vissza. Más alkalmakkor elbeszélgettek, de szinte már nem tudtak új híreket mondani egymásnak, oly gyakoriak voltak a látogatások.

Anyja már egész fiatalkorában elkezdett dolgozni, ő is szintén a fővárosban , másokhoz hasonlóan ő is ingázó lett. Egy fonógyárban dolgozott, ahol két nővére is. Ők vitték be ide dolgozni, nem nézték jó szemmel, hogy kishúguk iskolába már nem járt, otthon töltötte napjai nagy részét. Nem dolgozott sehol. Írigyelték tőle a szabadidőt, amivel rendelkezett, ezért a családi tanács döntése után az alig 14 éves kislányt hasonló sors elviselésére szorították. Szenvedett is eleget szegény. A gyorsan forgó gépek orsóin futó szálakra kellett ügyelnie, hogy azok ne gabalyodjanak össze. A munkához gyors észre és gyors kezekre volt szükség, és nem utolsó sorban ügyes, igen ügyes kezekre, aminek szegény ő híján volt. Legszebb évei úgy múltak el, hogy minden energiáját a gyárban a helytállás kényszere, a gépekkel szemben folytatott egyoldalú küzdelem emésztette fel. Leendő férje udvarlását elfogadta, de a fiatalember nem jelentette számára az elképzelt ideális partnert. Ennek ellenére mégis hozzáment kérőjéhez. Ekkor 27 éves volt. Ettől kezdve abbahagyta a fonógyári munkát, és ahogy az akkoriban szokás volt, otthon a háztartást vezette.

A házaspár együtt vészelte át a háború éveit, és csak annak befejezése után született meg első, és egyetlen gyermekük, vagyis ő, Tonió, aki most a vonaton ülve hosszasan szülei sorsát felidéző gondolataiba merült el.

Szüleihez hasonlóan ő is ingázó lett. Nála ez akkor következett be, miután elvégezte az általános iskolát. Ezt követően a folytatást, a középiskolás éveket már a fővárosban, annak egy külső kerületi gimnáziumában élte meg. A felhőtlen négy iskolai év hamar elszaladt. Ezt követően ismerkedett meg a munka világával, előbb a kínos-keserves körülmények között eltöltött inasévek során, majd már, mint szakképzett szakmunkás tovább folytatta az e téren szerzett tapasztalatok gyűjtését még néhány évig. Noha képesített szakmunkás volt, számára az iparos lét, a műhely idegen világ maradt. Ezért aztán ebből kilépve, innen elszakadva, a 27 éves Tonió napjai jelenleg hivatalnokként, és emellett esti egyetemi hallgatóként telnek.

Mint ismeretes, Tonió az új állapotot, a házasember státuszt nem tudta elfogadni. Sajnálatos módon ez a dolog nagyon hamar, a házasságkötést követően kiderült. Ennek a felismerésnek a tudatában küszködött új állapotával,

Olyan volt, mint az elfogott kígyó, aki úgy szeretne szabadulni fogságából, hogy ide-oda tekereg. Sikamlós bőrének köszönhetően addig tekergődzik, míg végül kisiklik, kiszabadul a fogságból, ahol az ő esetében ez a szorító fogság a házasság.

Ez a küzdelem olyan hangulatváltozásokat és látszólag érthetetlen magatartásbeli megnyilvánulásokat váltott ki belőle, amit környezete, és legfőbbképpen felesége értetlenül szemlélt, nem ismerte az okát, és nem tudta ezeket mire vélni. Ebben az volt a szomorú, hogy közben mindketten szenvedtek ezalatt. Felesége szenvedett, mint ezen megnyilvánulások áldozata. Ő maga pedig szenvedett attól, hogy okozója volt annak, hogy felesége áldozattá vált, és szenvedett a megváltozott állapot által kiváltott, és ennek a rá gyakorolt hatása miatt is.

Ez a nem túl eredeti szokás meghonosítása is, hogy hétvégeken elmenekült otthonából, magára hagyva feleségét beletartozott ebbe a küzdelembe. E gondolat megvalósítása viszont, ahogy telt az idő, fizikailag és lelkileg is egyre nehezebbnek bizonyult. Nagyon fáradtnak érezte magát a szó fizikai és átvitt értelmében egyaránt.

Toniót gondolataiból hirtelen az rántotta vissza a múltból a jelenbe, hogy a vonat lassítani kezdett. Ekkor kinézve az ablakon ráismert a felbukkanó házakra, melyek már a település első lakóépületei voltak. Alig telt el egy perc, és a vonat máris a városka vasútállomásán állt meg.

Miután leszállt a kocsiból, először megállt, és szétnézett vajon nem lát-e régi ismerőst a közelben, habár azok száma egyre jobban fogyóban volt. Szeme ezúttal sem akadt meg ismert arcon, a környező táj állapotán sem látott semmi változást legutóbbi látogatása óta. Ebben aztán így megnyugodva elindult az ismerős úton régi otthona felé, ahol gyermek és ifjúkora évei múltak el.

Útja egy darabig a vasúti sínek mentén vezetett. Majd elhagyva a sorompót, máris az ismerős utcába kanyarodhatott be, ahol szüleinek háza is állt. Hamarosan elérte a 13-as számot. Megérkezett, itt volt szülei háza. Négy utcára néző ablakán, a redőnyök le voltak húzva a meleg miatt. Volt még ugyan kulcsa, de nem volt nála, hisz nem ide készült jönni. A bejárati vaskapu mellett volt a csengő. Megnyomta, ügyelve arra, hogy ne tartsa hosszan az ujját a gombon, nehogy a bentiek megijedjenek a csengő éles hangjától. Kis ideig várnia kellett, míg apja odaért a bejárati kapuhoz. A magas vaskapu ugyan eltakarta a közeledő alakját, de ő tudta, hogy csak apja lehet az. Anyja ez idő tájt már betegségei miatt nem mozgott olyan fürgén, mint korábban, ezért apjára maradt ez a feladat is. A kisöreg miután kinyitotta az ajtót, és meglátta ki a látogató, mosolyra szaladt a szája, amikor megszólalt:

• Szervusz fiam! De örülök, hogy látlak, milyen kellemes meglepetés! Gyere, kerülj beljebb! –invitálta tovább fiát a lakásba.

Belépve a szobába anyját pillantotta meg először. Kölcsönösen üdvözölték, megölelték egymást, majd apja leültette fiát a nagy kényelmes fauteuil-be. Maga is leült egy székre, és beszélgetni kezdtek. Anyja először csak feszélyezetten állt mellettük, nem tudta, hogy viselkedjen, mit csináljon most ebben a helyzetben. Úgy érezte magát, mintha nem hozzáillő társaságba tévedt volna. Szorult helyzetéből fia mentette ki úgy, hogy neki is odahúzott egy széket, és kérte, kezével a székre mutatva, hogy ő is foglaljon helyet közöttük. Anyja ekkor úgy ült le, mint valami megszeppent kisdiák, de mielőtt ezt megtette volna, megfogta a felkínált széket, és gondosan hátrább húzta. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy ugyan elfogadja a meghívást, de magát nem tekinti velük egyenrangú partnernek.

Fia időnként oldalra, reá, pillantva elnézte őt, és azt állapította meg, hogy anyja viselkedése valahogy olyan, mintha már nem is ezen a világon létezne. Bizonytalannak, elveszettnek tűnt, mozdulatai tétovák voltak. Amikor a későbbiek során alaposabban megfigyelte, meggyőződhetett róla, hogy anyja már nem is nagyon fogja fel mi történik körülötte. Nem érti, de már nem is érdekli a számára külső, idegen világ. Arcán az érzelem kifejezésének jeleit is alig-alig tudta már felfedezni, többnyire ábrázatán a közömbösség érvénysült meghatározó vonásként.

Szülei arról semmit sem tudtak, hogy Virág, és ő hányadán állnak egymással, arról meg végképp nem, hogy már egy hónapja nem is beszélnek egymással, és minden kommunikáció megszűnt közöttük.

Habár apámat illetően nem vagyok biztos ebben. Lehet, hogy ő mégis sejt valamit az egészből. Utóbbi látogatásai során biztosan észrevette, hogy én sosem mutatkozom Virággal együtt, amikor ő hozzánk jön. Gyanút foghatott, hogy valami nem működik közöttünk, kettőnk kapcsolatában úgy, ahogy annak működnie kellene – morfondírozott magában.

Ültek tehát a szobában és beszélgettek. Politikáról, futtballról, a kertben esedékes munkákról. A beszélgetésben Tonió apja volt a kezdeményező, ezért aztán felettébb furcsa volt tőle, hogy egyetlen kérdést sem tett fel neki, nem érdeklődött Virág felől, kettőjükről, házaséletük folyásáról, közös mindennapjaikról. Tonióban ez ismét azt a feltevését erősítette meg, hogy apja sejti, hogy házaséletük egén fekete felhők gyülekeznek, és szándékosan kerüli ezt a kényes, forró témát. Nem tudta tehát eldönteni beszéljen-e, vagy hallgasson szándékáról, hogy magában már a válást fontolgatja.

A beszélgetés közben váratlan dolog történt: anyja, aki eddig szótlanul, unalmas arccal asszisztált fia és férje közötti beszélgetéshez, miközben székét egy kissé előbbre húzta egyszer csak váratlanul megszólalt:

– Aztán mondd csak fiam, hogy jössz ki Virággal? Minden rendben van  – hangzott el a váratlan kérdés.

Erre mindketten meglepetten fordultak az asszony felé, akiről azt feltételezték, hogy közömbös eziránt a dolog iránt is, és most lám kérdésével ő dobott nehéz követ a téma állóvizébe, mindent felkavarva ezzel.

Tonió számára ez a pillanat döntő volt. Ahogy elhangzott a kérdés, azon nyomban elhatározta, nem vár tovább, és halogatás nélkül nekik, szüleinek mondja el először, hogy válni akar. Egyetlen perccel sem akarta ezt tovább titkolni.

– Tudod anyuka olyat kérdeztél tőlem, amire tudok egyaránt egy rövid, és egy hosszabb választ is adni. Melyik válaszomat szeretnéd előbb hallani?

Anyja hallván fia szavait kikerekedett szemekkel, és elbizonytalanodva válaszolt vissza:

• A rövidebb válaszodra vagyok kíváncsi.

Tonió úgy, ahogy anyja kérte őt , a rövid magyarázattal folytatta:

– Nos, anyukám, az a szomorú helyzet, hogy rosszul mennek a dolgaink Virággal. Annyira rosszul, hogy kérni fogom a bíróságtól, házasságunk felbontását– hadarta el egyszuszra.

Mikor kimondta azt a szót, hogy „válásomat”, tekintetét fürkészőn apja arcára emelte. Ebben a pillanatban ugyanis apja reakciója fontosabb volt számára, mint magát a kérdést feltevő anyjáé.

A látvány, ami fogadta erősebb volt, mint amit előzetesen elképzelt róla. Apja arcából hirtelen kifutott minden vér, és a falnál is fehérebb lett. Vonásain látszott, hogy váratlanul és hirtelen érte a bejelentés, ami tehát  cáfolta korábbi feltevését. Először nem is talált rá szavakat arra, hogyan reagáljon fia válási szándéka bejelentésére. Látszott rajta, hogy megviselte a hír. Azt nem lehetett tudni kinek a sorsa érintette meg mélyebben, fiáé? Virágé? Talán a vér szava ebben az esetben is erősebb volt.

A fontos bejelentés első hatása alól ocsúdva, apja azért természetesen kíváncsi volt a kérdésre adandó hosszabb válaszra, a válási szándék okának ismertetésére is. Ez, vagyis az okok magyarázata nem könnyű feladat elé állította Toniót. Úgy érezte, hogy a már saját számára feltárt okfejfejtése túl bonyolultnak tűnne apja számára. Ezért megpróbálta a válás mellett szóló érveit egyszerűen és érthetően bemutatni, hogy apja meg tudja érteni. Mialatt fia beszélt, apja némán hallgatta érvelését, annak befejezte után arcvonásai nem árultak el pro vagy kontra állásfoglalásról tanúskodó jeleket. A beszélgetés ezt követően elakadt, apa és fia egyaránt kényelmetlenül, zavartnak érezte magát. Tonió anyját ugyanakkor láthatóan kevésbé érintették meg a történtek. A hangulat egyértelműen elromlott, komorrá vált. A beszélgetés végleg megszakadt. Egy darabig még mind a hárman csak ültek némán, magukba fordulva. Hármójuk közül Tonió anyja volt az, aki először felállt, és valamit motyogva kiment a szobából. Őt férje követte valami apró átlátszó ürüggyel.  Utolsóként Tonió állt fel a fauteuil-ből, de előtte még elgondolkodott azon, hogy mit követett el jól, és mit rosszul a beszélgetés érdemi része alatt, majd úgy érezte itt már nincs más teendője, mint visszautazni a fővárosba. Sebtében elköszönt szüleitől, akik ezúttal nem marasztalták őt.

Este tíz órakor lépte át az albérleti szoba küszöbét. Felesége már aludt, nem kellet azon ügyeskednie, hogy elkerülje a vele való találkozást.

 

Egy hét telt el, azóta, hogy Tonió szüleinek felfedte mire készül. Eredeti szándéka szerint ezt feleségével is közölnie kellett volna, de még nem tette meg. Még várt a kellő alkalmas pillanatra, egy jelre, majd ha ez meglesz, akkor fog sort keríteni rá. Azt viszont elhatározta, hogy a következő vasárnap ismét meg fogja látogatni szüleit. A látogatást azért tartotta szükségesnek, hogy meggyőződjék róla szülei mennyire tudták megemészteni válási szándékának bejelentését.

A vizit végül megtörtént, de nem úgy zajlott le, ahogy ő erre számított. Dél múlt néhány perccel, amikor megérkezett. Ez persze nem volt véletlen. Szeretett volna már egy finom ebédet megenni, úgy ahogy azt az anyja szokta elkészíteni. Ebből viszont nem lett semmi.

Az történt ugyanis, hogy amikor megérkezett nem úgy fogadták, mint ahogy azt ő szerette volna. Nem örültek neki látványosan, nem ajnározva fogadták, mint máskor szokták, hanem meglehetősen fagyos volt a hangulat. Anyja nem is nagyon törődött vele. A kölcsönös üdvözlés után őt otthagyva kivonult a kertbe krumplibogarakat szedni a növényekről. A kártékony rovarok azévben úgy elszaporodtak, hogy írtásukhoz minden létező formát, így a kézi szedést is be kellett vetni a siker érdekében.

Tonió válasza a hideg fogadtatásra az volt, hogy köszöni, de ebből ő nem kér, és visszamegy Budapestre, méghozzá titokban, anélkül, hogy szülei ezt észrevennék. Bement ezért az utca felé eső hálószobába, kinyitotta az egyik ablakot felhúzta rajta a redőnyt olyan magasra, hogy alatta a résen már éppen ki tudott férni: Egy ugrással fent termett az ablakban, egy másik ugrással talpa már elérte az utca kövezetét, átpréselte magát a résen, és sebesen az állomás felé irányította lépteit. Szerencsés volt. Szökését nem vették észre, és vonatra sem kellett sokáig várnia.

Alig telt el negyed óra, és máris felszállhatott a beérkező vonatra: Helyet foglalt az első kupéban, kényelmesen elhelyezkedett a puha ülésen, és miközben a vonatkerekek egyenletes kattogását hallgatta, gondolatban felidézte az aznapi történteket.

Késő délutánra már otthon is volt: amint belépett a szobába Virág meglepetéssel nézett fel rá. Már megszokta, hogy férje hétvégére mindig eltűnik valahová. Az utóbbi hetekben már ő is nehezen élte meg a furcsa kommunkáció nélküli, néma egymás mellett élést. Köszöntek azért egymásnak, de több szó nem esett közöttük.

Virág éppen olvasott, amikor Tonió belépett a szobába. A kölcsönös üdvözlés után most sem szóltak egymáshoz. Virág ismét könyvébe mélyedt. Tonió hogy elfoglalja magát valamivel, megkereste zsebrádióját, halkan azt hallgatta. Ezt a furcsa és feszült együttlétet azonban nem sokáig tudta elviselni egyikük sem. Egy óra múltán Virág volt az, aki már nem bírta tovább. Felkelt ültéből, letette a könyvet, és ki akart menni a szobából, de férje megfogta a karját, és csak ennyit mondott neki:

– Ne! Ne menj el! Maradj! Én megyek el!

Ezt követően, már éppen indult volna kifelé a szobából, amikor tekintete az utcai ablakra esett. A látványtól csaknem felkiáltott: apja állt kint a külső kapunál.

A mindenit– gondolta, és habozás nélkül megindult feléje, hogy megelőzze, hogy az bejöjjön. Félúton a külső bejárati kapu, és a lakásokhoz vezető bejárati ajtó között találkoztak.

– Szervusz apa! Te itt? Hogy kerülsz ide? Miért jöttél utánam?  – kérdezte tőle ezeket az álnaív kérdéseket, hiszen nagyon jól tudta rájuk a választ. Mielőtt apja válaszolhatott volna neki, fia karonfogta, és kérte őt, hogy most az egyszer ne akarjon bejönni hozzájuk a szobába:

– Apa! Kérlek! Próbálj megérteni! Nem szeretnék jelenetet látni Virág előtt! Igazán nem kellett volna utánam jönnöd! – fakadt ki egy kissé.

Szegény öreg felindutan, könnyes szemekkel csak követte, amit fia kért, és közben azt motyogta:

– Miért kellett? Miért jöttél el hazulról? Sajnáljuk ugyan szegény feleséged, de azért te vagy a mi fiunk. Amit te teszel, azt mi elfogadjuk! Neked nálunk van az otthonod! Ide mindenkor visszajöhetsz! Innen neked nem kell elmenekülnöd!

Szavaira most majdnem fia sírta el magát, majd megszólalt:

– Ó! Mennyire, de mennyire sajnálom! Mondd, miért ilyen bonyolult az élet? Nagyon szépen kérlek viszont apa, hogy most miután meggyőződtél róla, hogy itt vagyok, nem követtem el semmi őrültséget, menj most békével haza! Itt most rám vár a feladat, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, és rendezzem kapcsolatunkat Virággal.

Apja ekkor megértette, hogy most az a helyes, ha ő hazatér, és ezúttal hagyja fiát, hogy ő egymaga döntsön sorsa további alakításáról.

– Jól van hát fiam. Belátom, számodra most tényleg nyugalomra van szükség, hogy tiszta fejjel megfontolt döntéseket tudj hozni. Kérni fogom a Jóistent, hogy legyed veled, segítsen! És ne feledd, hogy mi, szüleid is készen állunk téged segíteni, ha ennek szükségét érzed! – válaszolt fiának, majd e szavak után megölelte őt, megfordult, és elindult az autóbusz megálló felé. Belsejében vegyes érzések kavarodtak. Számára az teljesen új helyzet volt, hogy fia döntését, annak okát nem tudta megérteni, mégis el kell tudni fogadnia azt. Megértette, hogy azt a fiát, aki eddig gyámolításra szorult, és helyette neki kellett a döntéseket meghozni, azt itt és most veszítette el. Ez a valaki eltűnt, megszűnt létezni, és helyét az új eddig ismeretlen fia vette át. Neki meg el kell fogadnia, hogy szerepe megváltozott. Az, aki eddig a színpad előterében volt, most egy lépéssel hátrább kell, hogy lépjen, készen arra, ha segítségét kérik ott legyen, de csak akkor, ha ezt kifejezetten kérik. És ezentúl ez lesz a dolgok normális menete.

Már néhány méterre eltávolodott, amikor fia még utána szólt:

– Apa! Vigyázz nagyon magadra és anyára is! Kisérjen béke utadon!

Tonió tekintetével még sokáig követte apja távolodó alakját, ahogy leeresztett , kissé megroggyant vállakkal ballagott az akácokkal szegélyezett út mentén egészen addig, míg végleg el nem tűnt ott, ahol az út kanyarodik.

 

Toniónak ez a már bevett szokása, hogy hétvégeken elment otthonról, egy idő után nagyon fárasztóvá vált. Megfosztotta őt a hétvégi pihenéstől, hétfő reggel fáradtan, frusztráltan kellett neki bemenni, és így kellett volna neki hozzáfogni a munkához. Szerencséjére általában hétfő reggelenként nem volt sok munkája, és ennek valóban örült.

Lassan azonban már azon is törni kellett a fejét, hogy új helyeket találjon, ahol még eddig nem járt. Ekkor újításképpen azt találta ki, hogy az egyik szombat este felment a Vár klub épülete elé, és kintről hallgatta a zenét. Fájó szívvel nézte azokat, akik bementek a kapun.

Az egyik szombat kora este aztán merész lépésre szánta el magát: nem törődve azzal, hogy felesége látja-e vagy sem, otthon felöltözött, és úgy ment fel a klubba, de ekkor már be is ment. Visszanyerte korábbi önmagát, ez felderítette kedvét. Ettől kezdve már nem is próbálta eltitkolni hová készülődik szombat este.

Az ezt követő második, vagy harmadik szombaton aztán ismét felment a Vár klubba, ahol nagy meglepetés érte. Az egyik szünetben lent állt a földszinten a díszlépcső alján, amikor egy egymást átölelő párt látott lejönni a lépcsőn. Amikor közelebb értek, Tonió meglepetésében majdnem felkiáltott: a pár lánytagja a felesége, Virág volt.

Kimeredt szemekkel nézte őket. Virág észrevette, hogy Tonió őket nézi, de nem reagált rá, illetve mintha egyenesen örült volna, hogy férjének ekkora meglepetést okozott. Tonió, meg magában azt gondolta, hogy ez az egész jelenet felesége által megrendezett játék volt. Így akarta férje féltékenységét felkelteni, ami részben sikerült. Egyébiránt Virágnak azt sikerült elérni, hogy érzelmeket váltott ki férjében az átélt jelenet. Arra viszont nem számított, hogy éppen ezzel a jelenettel provokálta ki a szakítást.

Tonióban a válás gondolata már korábban is felvetődött. Az, hogy ezért valamit tegyen is, komolyabban azon a vasárnap fogalmazódott meg benne, amikor elszökött otthonról, és apja utána ment, majd ezt követően az apjával való találkozás és beszélgetés után kristályosodott ki a gondolat. hogy lépni fog. Hidegvérrel be fogja jelenteni feleségének, hogy ő véget vet kapcsolatuknak, elhagyja az asszonyt, és elköltözik az albérleti szobából.

A bejelentéssel azonban még kivárva, aludt rá egyet, és csak a várbeli esetet követő harmadik nap este állt felesége elé. Ahogy azt eltervezte, úgy jelentette be döntését a szakításról, méghozzá az is sikerült neki, hogy hangja nem remegett meg miközben beszélt.

 

Felesége tulajdonképpen normálisan reagált a bejelentésre. Némán hallgatta amint férje végigmondja ezeket a számára ítéletnek is beillő szavakat. Láthatóan szomorú lett, de nem hisztériázott, még csak nem is sírta el magát.

Másnap Tonió összeszedte, és egy halomba gyűjtötte a hozzá tartozó, és általa használt tárgyakat, a legszükségesebbeket külön gyűjtve. Megígérte, hogy ezekből amennyit csak tud a legrövidebb időn belül el fog vinni. Ígérete szerint ezt követően a többit is elviszi majd hamarosan.

Amikor ezzel végzett, már a távozásra készült. Előtte viszont még el kellett búcsúznia. Ez volt tehát az a pillanat, amikor elérkezett a búcsú ideje. Felettébb kényes pillanat, elsősorban a búcsúzó, Tonió , de mindkettőjük számára is. Toniónak amennyire sikerült megőriznie nyugalmát a beszéd alatt, most annyira nem tudta leplezni zavartságát és idegességét. Szeretett volna minél gyorsabban túlesni a búcsúzáson ezért rövidre fogta :

– Remélem, hogy te is úgy látod, hogy bár házasságunk kezdete biztatóan indult, de a hétköznapok monotonitása nagyobb próba elé állított mindkettőnket, mint amivel sikerülhetett volna megbírkóznunk. Mivel házasságunk kudarcát én ismertem fel először, ezért most is én teszem meg az első lépést, hogy a zátonyra futott kapcsolatunk közös érdekből lezárásra kerüljön.

Tonió a búcsúzásnál meglepetten tapasztalta, hogy ő jobban meg van hatva, mint Virág. Beszéde végén, amikor kiejtette az”Isten veled! Vigyázz magadra! Légy jó”! szavakat, mint a búcsú és elválás utolsó szavait, hangja megcsuklott, és még két könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Ezután felnyalábolta a két nagy papírzacskót, amibe előzőleg a leggyakrabban használt tárgyakat pakolta, majd felnézve még egy utolsó pillantást vetett feleségére és elindult kifelé.

Virág köszönésképpen csak megbiccentette fejét, és nézte amint férje felveszi a csomagokat, és lassan megindul a kijárat felé. Mielőtt azonban az elhagyta volna a szobát búcsúképpen halkan csak ennyit mondott neki:

– Járj szerencsével – majd ezt követően néma maradt.

Minden erejét összeszedve maradt a helyén, nem kísérte ki

Toniót. Csupán szemével követte őt szomorúan az ablakon keresztül. Amikor férje kilépett az utcára hirtelen visszafordította fejét a szoba belseje felé, és ellépett az ablaktól. Leült a hozzá legközelebb eső székre. És csak ekkor tört ki belőle a sírás. Arcát kezébe temetve zokogott tovább. Széttárt tenyerét az arcára szorította, ujjait összezárta, de a makacs könnycseppek megtalálva a rést, kibújtak ujjai közt, és aláhullva végül tompa koppanással pihentek meg a padló deszkáján. Idővel lábánál a lecsurgó könnyek összegyűlve már kisebbfajta tócsát formáltak, melyet a betűző napsugarak lassanként szárítottak fel.

A szoba falai némán, együttérzéssel tekintettek a magába roskadt asszonyra, akinek fülében most néhány szó csengett vissza. Szavak, melyek az oltárnál tett házassági eskü szövegének utolsó, lezáró szavai, annak, mintegy megpecsételése képpen nem is olyan régen, úgy egy évvel ezt megelőzően mondattak ki: „…téged el nem hagylak holtomiglan-holtodiglan, semmiféle bajban. Isten engem úgy segéljen!”

 

EPILÓGUS

 

Tonió végleg elköltözött az albérleti szobából.

A kapcsolat megszakadt közöttük. Egymásról nem tudtak semmit, információival nem rendelkeztek.

Ötévnyi különélés után a feleség kezdeményezte a bíróságnál a válás megindítását. A bíróság ítéletében közös megegyezéssel kimondta a válást, a házasságot felbontotta.

Ezt követően kapcsolatuk ismét megszakadt, elvesztették egymás nyomát. Teltek az évek. Toniónak időközönként eszébe jutott volt felesége, de továbbra sem tudott róla semmit. Fel-fel idézgette történetüket. Kereste, hol történhetett a hiba, hogy a kapcsolat fokozatos romlása végül váláshoz vezetett. Ahogy egyre idősebb lett, egyre világosabban látta, hogy az a szerep, amit itt ő alakított, milyen meghatározó erővel bírt a szomorú végkifejlet alakulásában. Belátta mennyire önző volt, mennyire csupán saját érdekét nézte, és saját érzelmeit helyezte előtérbe. Azt is megpróbálta elképzelni magában, vajon mit érezhetett Virág látva, és megélve kapcsolatukban a mindössze néhány hónap leforgása alatt bekövetkezett egyoldalú változás hatására. Tonió nem tudta ugyan, hogy milyen lett felesége sorsa, hogy s miként alakult a válás után, de felelősnek érezte magát, amiatt, hogy Virág élete ketté tört. A felelősség vállalásának érzése az idő múlásával csak egyre nőtt.

 

Az idő közben nem állt meg. Múltak az évek. Tonió már a hatvanat is túllépte, már régen második házasságát élte, két felnőtt lánya is volt házasságukból, amikor egy nap történt valami.

Aznap dél felé a 7-es autóbuszon a belváros felé utazva szokása szerint középen a csuklóban álldogált. Az egyik megállóban a felszállók között, egy molett nő abbéli igyekezetében, hogy a többieket megelőzze, csaknem beléje ütközött. Erre mindketten felkapták a fejüket, és egymásra néztek. Ekkor az ismeretlen nő csaknem felkiáltott. Tonió most jobban megnézte magának, és a nő vonásai kezdtek ismerőssé válni számára. Virágot látta maga előtt. Hirtelen mindkettőjüknek melege lett, Tonió határozottan érezte, hogy arca tűzpirossá vált, de azt is látta, hogy volt felesége képe is elvörösödött. Virág szólalt meg először. Tonió nem is igazán arra figyelt, amit mondott, hanem a hangjára. Ugyanaz a kedves kislányos hang szólította meg, amellyel egykori asszonya először elvarázsolta őt. Most ezt a hangot hallotta újra, de valahogy éles ellentét mutatkozott a fiatalos bájos hang, és Virág mostani kinézete között. Hajdani felesége most testes, idősödő asszonyság képét öltötte magára csak szemei nevettek úgy, mint annak idején.

A nagy meglepetésből felocsúdva, az egymás kölcsönös örömteli üdvözlése után, mindkettőjük szava megeredt. Egymás szavába vágva igyekeztek bepótolni azt a sok elmaradt mondandót, amely mindkettőjükben felgyűlt annyi év után. A következő megállóban leszálltak a buszról, noha még mindkettőjük eredetileg tovább akart utazni. Az utcán folytatták tovább a beszélgetést, majd betérve egy közeli presszóba már ülve kényelmesebb körülmények között meséltek egymásnak életükről.

A kiadós beszélgetés után megfogadták, hogy kapcsolatban maradnak, kölcsönösen telefonszámot is cseréltek, és csak ezután váltak el egymástól. Mindegyikőjük ment a saját dolgára.

Szavukat betartva, ha nem is rendszeresen, de beszéltek egymással, igaz személyesen csupán néhányszor találkoztak azóta. Szó esett természetesen mindkettőjük családjáról, gyerekekről, szülőkről. Virág elmesélte neki, hogy időközben ő sem maradt egyedül. Egy ügyeskezű ezermester vette őt feleségül. Két lányuk született, már felnőttek, egyiküknek egy fia és egy lánya van.

 

Ma már a viszontlátás óta is több, mint tíz év múlt el. Tonió már a nyolcvan közelében jár, Virág is túllépte a hetvenet. Mostani beszélgetéseik során egyre gyakrabban kerül szóba egészségi állapotuk. Kapcsolatuk napjainkban is élő. Az őket irányító sors úgy rendezte el, hogy Tonió legyen épp az a személy, aki Virág unokáját, az elsős gimnazista Lillát franciából korrepetálja. Valahol tehát az összegabalyodott szálak itt összeérnek. Milyen furcsa az élet? Ilyen dolgokat csak a valóság képes alakítani! Ami viszont érdekes jelenség az újra felvett kapcsolatban, hogy mindketten szemérmesen hallgatnak rövid házasságuk utolsó néhány hónapjának szomorú, sajnálatos eseményeiről.

A mondás szerint mindenkinek megvan a saját keresztje. Tonió, a maga részéről igencsak magának vallja ezt. Ő, saját múltját, az általa elkövetett cselekedetek következményeit már régóta saját keresztjeként hordozza. Ennek terhe az idő múlásával egyre jobban nyomja vállát, egyre nehezebbnek érzi azt. Valójában ugyan nem mondatott ki, hogy Virág megbocsátotta volna neki az általa ellene elkövetett dolgokat, de mégis, talán meri remélni, hogy megbántott felesége felülemelkedve a régi sérelmeken megpróbálta megbocsátani neki a megbocsáthatatlant. Ez természetesen Tonió részéről csak egy feltételezés, de akár igaz ez, akár nem, már mindazok miatt, ahogy volt felesége most viselkedik vele szemben, volt feleségének ez a nemeslelkű gesztusa kivívta  az asszony iránt érzett maximális tiszteletét, és nagyrabecsülését. Ugyanakkor, bármilyen kegyes, és önzetlen is volt hajdani asszonya az ő irányában tett gesztusa, a keresztet ő sem tudta levenni volt férje elgyötört válláról Igaz, hogy a kereszt könnyebbé vált, de Tonió tudja, hogy még a nagy számonkérés előtt áll, az még rá vár, azt nem tudja kikerülni. Ennek eljöttének időpontját pedig még homály fedi.

Mint mindenkinél, úgy nála is az út legvégén, a végső órán fog eldőlni, hogy milyen ember volt életében, mert végül a halál dönti el, hogy jók voltunk-e, vagy rosszak. A felmentő, vagy elmarasztaló ítélet Tonio felett is majd ekkor mondatik ki.

Addig pedig remegő lábakkal, sajgó vállakkal , de Tonió töretlenül tovább cipeli terhét,  míg meg nem szabadulhat tőle. És amikor majd eljő ez az  idő, és az út véget ért, nos majd ekkor megkönnyebbülve leteszi, és végre megpihenhet…