Vacak a javából

• Mirci! A mindenségit a csavargó fajtádnak! Már megint addig tekeregtél, míg hét kölyök lett a vége! Most aztán mit csináljak ennyi macskával! Tavaly is alig tudtam megszabadulni tőlük. Na, csak válaszd le őket, viszlek az állatorvoshoz! Itt nem csinálsz több gondot nekem! Ezeknek meg, ha már elég nagyok lesznek, keresek valahogy gazdát. De ez az utolsó eset, hogy kitoltál velem!

Ebből én csak annyit értettem, itt a mama, itt van az éltető anyatej, de mint a legkisebbnek, meg kell harcolnom naponta érte. Nekem mindig csak cseppek jutottak, hiába akart védeni mami, a nagyobbak folyton félrelöktek. Ők már majdnem utolérték anyát, én még mindig picurka maradtam. A gazda megelégelve a siserahadat, mindenhova feltette a fotót rólunk, új gazdikat keresett. Büszkén feszítettem a fényképen – én vagyok a legszebb, az egyetlen koromfekete – mind hiába. Jöttek, mentek a látogatók, s egyszer egy kislány rám vetett szemet, de az anyukája csak fintorgott és gyorsan lebeszélte a választásáról.

• Az nem lesz jó, Évike! Amilyen picike, még nem is biztos, hogy megmarad. Vigyük el inkább azt a kis cirmost! Azzal jobban tudsz majd játszani.

Először cirmost vitték el, aztán foltost, s ezt így ment egyre, folyton csappant a tesók száma, míg egy napon már csak ketten maradtunk szürkével. Ennivaló több jutott, de kettesben a fogócska már nem volt az igazi. Egy reggel arra ébredtünk, hogy két goromba ujj megragad minket a nyakunknál fogva, egy barátságtalan ketrecbe dob és egy autó hátsó ülésén landoltunk. Izgalmas utazás várt ránk. Az a rengeteg autó, ami elszáguldott mellettünk, a fura lámpák, amik pirosan, sárgán vagy zölden villogtak, a sok-sok sietős ember, na és a szokatlan, olykor büdös szagok! Sajnos akárhogy is ágaskodtunk, csak részleteket láthattunk, de így is roppant szórakoztató volt. Aztán lassított és megállt a fiatalember, megragadta a ketrecet és egy barátságos szobába vitt be minket.

• Na, melyiket szeretnétek? – fordult az ágyon fekvő idősebb férfi felé. – A szürke vagy a fekete tetszik jobban? A másik a mienk lesz, mert Cilit elütötte valaki.

A férfi és a felesége egymásra nézett kérdőn, tanácstalanul, hiszen egyikük sem kért cicát az elveszett Bagira helyett. Végül is engem választottak. Fényes fekete bundácskám és messzire villogó sárga szemeim az elveszett kedvencre emlékeztette őket. Szürkét hát tovább vitték, én meg egy félhomályos, furcsa szagokat árasztó helyen találtam magam. Simogattak, becézgettek s ezt nagyon élveztem, ínycsiklandó husika is került egy tálkába elém, de az ajtó keményen bezárult a távozó nő után. Lassan kibontotta szárnyait az este, sötétség borította be a környezetemet, de remekül láttam éles szemeimmel, amit egy huncut kisegér bánt meg, de a bezártság…! Szerettem volna elmenni vadászni, friss levegőt szippantani, de bizony ez lehetetlen volt, az ajtó utamba állt. Reggel aztán lestem jön-e valaki, s mikor az ajtó megnyikordult, iszkiri nyakamba kaptam a lábacskáimat és meg sem álltam a szomszéd kertig. Hallottam ugyan, hogy kétségbeesetten keresnek, de a szabadság mámora elcsábított, s nem érdekelt semmi és senki. Jól elvoltam egészen estig, de akkor már nagyokat mordult a pocakom. Sehol egy fia, egér! Vagy legalább egy kis tejecske lenne valahol! Gondoltam harapnivaló után nézek és honnan is látnék többet, mint a háztetőről.

Felszaladtam fürgén a gerincre és nagyra nyitottam a szemeimet, merre, hova tovább. Bámészkodás közben egyszer csak egy illatozó, rózsaszín rudacska mozdult meg az eresz közelében. Aztán egyre feljebb jött, de mire elértem volna, már megint lejjebb kínálgatta magát. Mellette lesben állt az ember. Aha! Szóval így akarsz elkapni! – nyávogtam felháborodásomban. Rávettem magam az illatozó csodára, de nem értem el, mert a virsli egyre lejjebb kúszott, hogy végül az ablakpárkányon megpihenjen. Óvatosan közelebb araszoltam, körbekukkantottam, de az ember is eltűnt. Még egy ellenőrző pillantás, nincs-e veszély, majd settenkedtem egyre lejjebb és lejjebb. Húzott az illat, és a gyomrom is követelőzött. Végre, végre megvagy! – kaptam el a végét, s már jókorát haraptam bele, mikor engem is elkaptak. Megragadták a grabancomat, s újfent bezártak. Egészen addig tartott a rabságom, míg nem jelentkeztem a nevemre, amit rám aggattak.

Az első nap az volt ugyanis a legnagyobb gondjuk, mi legyen a nevem, ami engem cseppet sem izgatott. Én még mindig a korábbi utazás felejthetetlen mámorában úsztam. Hosszas tanakodás után végül úgy döntöttek, legyek Vacak. Hiszen olyan pici vagyok, hogy elférek a tenyerükben, egy kis vacak. Így kaptam ezt a furcsa nevet s ettől fogva így szólongattak, ha kerestek. Én persze ügyesen elbújtam ám a mindenféle fényes gép, szekrény és polc mögé! Ha úgy hozta úri kedvem, kegyeskedtem melléjük somfordálni.

Teltek, múltak a napok, egyre hidegebbek lettek az éjjelek, s már a bélelt kosár sem melegített fel, de akkorra megadtam magam a sorsomnak, hajlandó voltam a kegyeimbe fogadni őket, így bevittek a kellemesen meleg lakásba. Kaptam mindenféle finomságot, egyre becézgettek, így már elégedett voltam velük, amit hangos dorombolással jutalmaztam. Ha szerintük rosszalkodtam, akkor büntetésből kiraktak a régi helyemre. Elég volt rájuk villantani lámpás szemeimet, egy kicsit hozzájuk dörzsölődni, s máris helyre állt a béke.

Egyik este, mikor szokás szerint odamentem a gazdihoz, hogy aludjak egy jót a hátán, az tétován kinyújtotta felém a kezét, gyengéden megsimított, de a nevem helyett csak annyit mondott – Cica! Cica! – s a keze lehanyatlott. Fel is voltam háborodva, Hol marad a kényeztetés? Miért visznek ki a sufniba? Reggel a gazdasszony vörös szemekkel kijött, de nem vitt be, csak adott enni és ott hagyott. Csak napokkal később mehettem be, de a gazdát sehol sem találtam, pedig már előre örültem a közös alvásnak, a kényelmes hátát használva ágynak.

A tél gúnyáját megszaggatta a közelgő tavasz, eltűnt a semmibe az utálatosan hideg és vizes fehérség az udvarról, zöldbe öltözött minden, de a szeretett gazdi csak nem került elő. Még a gazdasszony is megváltozott. Folyton szorongatott, bevizezte a szemeiből potyogó könnyekkel a bundácskámat, egyre a nevemet ismételgetve. Kétségbeesett, ha nem talált, még sírva is fakadt, ha csak nagy sokára kegyeskedtem előbújni. Nem értettem, miért kell ennyire félteni, tudok már vigyázni magamra és a világ megannyi felfedezni valót tartogat számomra. Beletörődtem az új bánásmódba, mert mit tehettem volna ellene. Ő meg úgy kényeztetett, mint egy gyereket szokott az emberfia. A tavasz és a szabadság egy lett számomra. Még Mimi, a legtöbbször hallgatag kutya közeledése se zavart, sőt, ha kedvem szottyant nagyokat játszottam vele. Cserében hagyta, hogy igyak a tálkájából, egyek az ételéből. Még a házába is beengedett volna, de az pfujj, büdös kutya szagú volt. Persze kergetőzni, bújócskázni, na azt szerettem, még azt is eltűrtem, ha megnyalogatott hálából, hogy leereszkedtem hozzá. Minden rendben is lett volna, de azt sehogy sem tudtam abba a buta fejébe beleverni, én főleg éjjel vadászom és nappal szeretek nagyokat, aludni.

Egy kánikulai napon, épp befészkeltem magam a kellemes árnyékban a selymes fűszálak közé, pilláim le-lecsukódtak, mikor megbökdösött az orrával.

– Gyere, játszani! Remek dolog ilyen melegben bújócskázni az árnyékot adó bokrok közt.

– Hagyj békén! Most nincs kedvem. Túlságosan meleg van és különben is álmos vagyok.

– Na, ne kéresd magad! Én is dolgoztam egész éjjel, mert folyton történt valami a közelben. Mégsem vagyok fáradt. Na, gyere már!

– Ja, persze, mert te eddig szunyókáltál és különben se alszol sokat! Nem megyek. Hagyjál már békén, mert megbánod!

Mimi, mintha semmit sem mondtam volna tovább bökdösött, sehogy sem hagyta abba az ,,invitálást.” Egy ideig tűrtem, de aztán elfutott a pulykaméreg. Szembe fordultam vele és lekevertem neki egy jókora pofont, a karmocskáimat is kieresztve. Totál telibe kaptam az orrát is, mire nyüszítve tovább állt. Behúzott farokkal futott el, s a kert végéig meg sem állt. Ott merte csak nyalogatni a karmaim fakasztotta vérző sebeit.

A szomszédban, a kertjében szorgoskodó János gazda kezében megállt a kapa látva hősiességemet, majd harsány hahotára fakadt.  A térdét csapkodta, csorgott az arcán a könnye is, szinte fuldoklott a nevetéstől. Mikor végre levegőhöz jutott, így kommentálta a látottakat:

• Nahát! Még ilyet sem láttam! Ez a Vacak aztán macska a javából! Nem is olyan vacak. Jól mondják a népek, kutya – macska barátság nincs!

Author: Gurzó Györgyné

A nevem Gurzó Györgyné, született Laczkó Hajnalka Ágnes. A békési szülőotthonban láttam meg a napvilágot 1958. március 7-én, kései, már nem is várt gyermekként, a szüleim nagy örömére. Édesapám telekkönyvi előadó volt, az édesanyám a családunkról gondoskodott. Büszke vagyok erdélyi gyökereimre, székely származásomra, hiszen az anyukám Temesváron, az apukám Brassón született. A mentalitásuk, életfelfogásuk bennem is ott van. Az irodalmi érdeklődésemet az édesanyámnak köszönhetem, aki már 5 évesen beíratott a helyi könyvtárba. Ezt csak megerősítették kiváló magyar tanáraim. Az írogatást még gimnazista koromban kezdtem el, mint annyian. Ezek még csak olyan kezdemények voltak csupán. Komolyabban, csak 1995- ben kezdtem el írni, a helyi újságba (Békési Újság), mely nem fizetett munkát jelent, valamennyien lokálpatriotizmusból írjuk. Eleinte csak alkalmanként, majd rendszeresen írtam cikkeket a város életéről. Jelenleg is a lap munkatársa vagyok önálló rovattal, melyben a helyieknek mutatom be interjúkban a köztünk élő embereket. A szépirodalom szeretetét máig megőriztem és jobbára a lap Kalendáriumában jelentek meg verseim, novelláim, 2006-tól napjainkig. . A civil foglalkozásom 40 éven át a pedagógusi hivatás volt, melyből több, mint 39 évet ugyanazon iskolában töltöttem le. Bár tanítói végzettséggel rendelkezem, az utolsó néhány évben a felsőtagozaton volt rám szükség, így volt szerencsém több tárgyat is tanítani helyettesként, mint...