Ez a történet egy hóemberről szól, aki megunta azt, hogy fehér. Mindent elkövetett, hogy megváltoztassa szineit, de ez majdnem a barátai-a gyerekek- elvesztéséhez vezetett. Megtanulta, hogy a legfontosabb dolog önmagunknak maradni. Ha képesek vagyunk elfogadni önmagunkat, az segít abban, hogy mások is elfogadjanak minket, és olyannak szeressenek, amilyenek vagyunk.
Volt egyszer egy hóember, akit Fagyos ferkónak hívtak. Még nagyon fiatal volt, így együtt élt a szüleivel egy fagyos házikóban. Ferkó minden nap kiment a városka főterére, ahol már mindenki ismerte őt. Mint mindíg, most is kint állt, de a gyerekek késtek és igy unatkozni kezdett. Észrevette a saját tükörképét a közelében lévő fagyott tavacska jégtükrében. Mély lélegzetet vett és játszani kezdett a saját fantáziájával.
-Olyan unalmas fehérnek lenni! Mi lenne, ha meg tudnám változtatni a szinemet! Becsukta a fagyos kavics szemeit, és arra gondolt, hogyan lehetne ezt megvalósítani. Ahogy kinyitotta szemeit, megpillantotta a közeli zöld fenyőket és a fejéhez kapott. Hirtelen rohanni kezdett, és meg sem állt hazáig.
-Apa! Anya! – Rontott be a házba- Van itthon spenót?
-Spenót? Mi, hóemberek nem eszünk spenótót. Az egyetlen dolog amit eszünk, az a hó.
Fagyos Ferkó először csalódott volt, de felment a szobájába, előkereste a fagyos perselyét,és kivett belőle néhány fagyos pénzérmét. Elrohant a boltba, és vett belőle minden ehető zöldet: spenótot, zöldborsót, brokkólit, zöldbabot. Hazatérve addig ette mindezt, amig el nem fogyott. Reggel, kiugorva a fagyos ágyból, a jégtükör elé lépett. Akár hiszitek, akár nem, tetőtől talpig zölddé vált. Még a répaorra is zöld lett. Örömében kirohant a térre a gyerekeket várni. Izgatottan feszengett a terecske közepén, szinte hallotta saját fagyos szivének dobogádsát. Arra gondolt, milyen érdekes lesz a gyerekeknek egy zöld hóemberrel játszani. A gyerekek hamarosan meg is érkeztek, de amikor meglátták a zöld hóembert, még az arcuk is megnyúlt a csodálkozástól.
-Hol van Fagyos Ferkó? Ez nem lehet ő! Zöld hóember nem létezik.
A gyerekek ezután csalódottan hazasétáltak.
Fagyos Ferkó fagyos mosolya eltünt, és fagyos,zöld könnycseppek kezdtek legurulni az arcán.
-Mi van, ha megpróbálok narancssárga lenni! -Jutott eszébe az éppen narancs szinekben pompázó naplementét látva. Igy izgatottan hazarohant.
-Apa. Anya! Van itthon répa?
-Répa? Hát persze hogy van itthon répa, arra az esetre ha elveszítenénk az orrunkat. Eszedbe ne jusson megenni azt! Az egyetlen dolog, amit mi, hoemberek eszünk, az a hó.
Meg se hallotta Ferkó az utlsó szavakat, bement a szobájába a fagyos perselyért, majd szélvetve rohant a fagyos pénzérmékkel a boltba. Mindenből vett, ami narancssárga. Vacsorára jól belakott a friss ropogós répából, zamatos sárgadinnyéből, amit jéghideg narancslével öblitett le. Hamar el is nyomta az álom. Reggel boldogan vette tudomásul, hogy tetőtől talpig narancssárga lett, épp olyan, mint a répa orra. Kirohant a térre és még izgatottabban várta a gyerekeket, mint korábban. A gyerekek reakciója azonban ugyanaz volt, mint előző nap. Kedvetlenül hazaballagtak, miközben egyetértettek abban, hogy nem létezik narancssárga hóember.
Ferkó újra sírvafakadt, fagyos, narancssárga könnyeket hullatva, de nem akarta feladni. Hazarohant, már amennyire egy hóember szaladni tud.
-Anya!Apa! Van itthon banán? Sárga szeretnék lenni.
-Hova gondolsz? Mi sohasem eszünk banánt. A hóembereknek egyetlen eledele van, az pedig a hó.
Ferkó most sem várta meg a végszót. Kivette a perselyéből a fagyos pénzt, aztán irány a bolt. Összevásárolt mindenféle ehető sárga dolgot. Alig birta hazacipelni a sok mangót, kukoricát, banánt, barackot, amiből semmi sem maradt, és hogy könnyebben csússzon, mindezt sok sok limonádéval öblítette le. Másnap, úgy ahogy eddig, megváltozott a szine. Olyan rikító sárga lett, hogy még a Nap is megirigyelte volna, ha nem lett volna a felhők mögött. Siettében azonban elcsúszott egy banánhéllyon, amit korábban eldobott és jól beütötte a hátsófelét. Már tudta, hogy ilyenkor a jeges borogatás a legjobb, jég pedig hóembereknél mindíg van bőven. Elővette a jeget és néhány perces borogatás után kutya baja sem volt. Kiment a térre, ahogy szokott. A gyerekek néhány perc múlva megérkeztek, de a sárga hóemberre pillantva reménytvesztve hazakullogtak. Ferkó most nem keseredett el túlzottan, még mindíg abban bízott, hogy ha megtalálja azt a színt, amit a gyerekek szeretnek, akkor nyert ügye lesz. Hazatérve csak ennyit mondott:
Anya! Apa! Van itthon csokoládé és kakaó?
-Hova gondolsz? Már többször is mondtuk, hogy mi, hóemberek csak jeget eszünk. Forró csokoládéra pedig ne is gondolj! Minden ami forró, az a legnagyobb ellenségünk. Vagy talán el akarsz olvadni? – Kérdezte az anyja aggódóan. Ferkót azonban nem lehett meggyőzni. Ugyanúgy tett mint eddig. Fagyos pézecskéjével a boltba rohant, és annyi csokoládét, csokifagyit vett, amennyit csak tudott. Mi tagadás, nem esett nehezére az összeset megenni, de mint jólnevelt hóember -gyerek, alaposan fogat is mosott. Vigyázni akart ragyogó hófehér fagyos fogaira. Reggel pedig olyan barnán ébredt, mintha tetőtől talpig csokoládéból lett volna. A gyerekeket várva nagyon bízott abban, hogy most sikere lesz. A gyerekek azonban már messziről észrevették a barna Ferkót de csak csalódottan a szemüket dörzsölték.
-Ez nem lehet igaz! Minden nap más és más szinű ez a hóember. Valaki csúnya tréfát űz velünk, mert egy hóember nem lehet más, csak fehér. Ez nem a mi Fagyos Ferkónk. Az lesz a legjobb, ha csinálunk magunknak egy új hóembert.
Ezt hallván, Ferkó fagyos szive összeszorult, és miközben hazakullogott, fagyos répaorrát lógatva, barna könnycseppek potyogtak a szeméből.
-Azt hiszem, a gyerekeknek igaza van. -mondta magában- Minden hóember fehér, és ha ők úgy szerettek engem, akkor újra fehérnek kell lennem.
Hazament a fagyos házikóba, és rögtön föltette a kérdést:
-Anya! Apa! Van itthon tejszihab és tej?
-Mikor érted már meg kisfiam -dorgálta meg az anyja- hogy mi, hóemberek csak havat eszünk.
Fagyos Ferkó most az egyszer hallgatott a szüleire. Nekiállt egy jó nagy adag hógombócnak, mellé frissen fagyott jégcsapokat ropogtatott, amit egy nagy pohár hideg vizzel öblített le, tele jégkockákkal. Jóllakottan ágyba bújt, abban a reményben, hogy reggel újra a régi önmaga lesz.
Másnap remegő botkezeivel keresni kezdte a jégtükröt, de csak lassan, fél szemmel mert belenézni. Eltünt a korábbi barna szín, igy felbátorodva minden testrészét jó alaposan szemügyre vette. Annyira boldog volt, hogy ugrálni kezdett örömében, Adott egy nagy fagyos puszit a szüleinek, és rohanni kezdett. Meg sem állt amig el nem jutott a terecskéig, ahol várni szokta a gyerekeket. A gyerekek pedig már messziről felismerték, és hinni sem akartak a szemüknek. Odarohantak Ferkóhoz és örömükben körbeugrálták.
-Fagyos Ferkó, hol voltál ilyen sokáig? Annyira hiányoztál!- kiáltotta egy kisfiú.
Ferkó már éppen magyarázni akarta, hogy ő bezzeg minden áldott nap itt volt, és…De aztán úgy döntött, hogy nem mond semmit. Szavak helyett inkább a fagyos arcán megjelent egy hatalmas, fagyos mosoly.
Author: Berecz Devlin Éva
1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...