Mélyvízben

A Keleti pályaudvar üvegtetős csarnoképületének középső peronján állt. Vele szemben egyes sorban, egy svájci középiskola tanulói, miután véget ért egyhetes Budapesten eltöltött tanulmányi kirándulásuk, búcsúra felsorakozva arra vártak, hogy egyenként elköszönjenek tőle, magyar idegenvezetőjüktől. Egyidejűleg kedves gesztust téve átadták neki megmaradt magyar forintjaikat.

Az idegenvezető, Gotvai András magas, sovány, ezüst színű John Lennonra emlékeztető kerek fémkeretes szemüveget viselő, rövid, barna hajú fiatalember, a meglepetéstől először félszegen, de mégis hálásan vette át a diákoktól az általuk fel nem használt pénzt. A hivatalos munkadíj nevetségesen alacsony volta miatt jól jött neki ez a kis kiegészítés. Valahányszor egy diák felé nyújtotta megmaradt pénzét, félszegen kinyújtotta kezét, kitárta tenyerét, hogy abba tehessék azt. Ezt követően a pénz a táskájába került, majd tenyerét már a soron következő adakozó számára készítette.

 

A csarnokban tartózkodó utasok és várakozók kíváncsian szemlélték a jelenetet, és megmosolyogták a rögtönzött kis előadást. Miután már az utolsó diák is sorra került, még egy utolsó búcsút intve neki felszálltak a jegyük szerint kijelölt kocsiba. Néhány perc múlva a vonat elindult útjára. András még a peronon maradt, szemével követte a távolodó kocsikat, majd megindult a kijárat felé.

 

Hazafelé a buszon ülve döbbent rá, hogy október vége felé jár az idő. Több munkára nemigen számíthat már a hűvös idő közeledtével. Valószínűleg ez volt az utolsó külföldi csoportja az évben. Határozottan eredményes volt az idei év számára, vont meg egy gyors mérleget idegenvezetői munkájáról. Ugyanakkor elgondolkodott: Mit fog ezután csinálni? Előző állását feladta még tavasszal az idegenvezetés kedvéért, újról meg még nem gondoskodott. Ideje lesz sürgősen munka után nézni, mert tartalék pénze fogyóban volt, és élni meg majd kell, a havi számlák akkor is jönnek akár van rájuk pénz, akár nincsen.

 

András, 35 évesen, közgazdasági egyetemi diplomával a zsebében, már több munkahelyváltáson túl, helyét kereste a munka világában. Idegenvezetői képesítését három évvel korában szerezte meg, azóta nyaranta szabadsága terhére, külföldi beutazó csoportok mellett vállalt munkát. Így, egy nyáron négy-öt csoportot tudott magyarországi tartózkodásuk alatt elkalauzolni. Csak francia nyelven dolgozott. Nagyon szerette a nyelvet, és szerette az idegenvezetői munkát is. Örömest dolgozott volna teljes állásban valamelyik utazási irodánál, de ehhez még legalább egy másik nyelv ismeretére is szükség lett volna.

Az idei év másképp alakult számára, mint az előzőek. E nyáron teljes egészében idegenvezetésből élt. Nyár elején előző munkahelyén felmondott, de új állást nem keresett. Úgy tervezte, hogy csak a nyári üdülési szezon után, október körül keres majd magának állandó munkát. Egyszer minden jónak vége szakad, így volt ez az idegenvezetéssel is, ebből a továbbiak során már nem tudott volna megélni. Még engedélyezett magának két szabad napot, de utána kitartóan bújta az apróhirdetések álláshirdetéseit.

Nem fűlött a foga egy végzettségének megfelelő, stabil álláshoz. Célként nem a karrierépítés lebegett a szeme előtt. Csábította a gondolat, hogy kipróbálja magát olyan foglalkozási területen, ahol fizikai munkát kell végeznie, és mely állás nem tartozik a keresettek közé. Ez talán így meglehetősen furcsán hangzik, de ennek megértéséhez ismerni kellene Andrást. Az egyetemen a harmadik év végzése közben rájött, hogy a közgazdász pálya nem neki való. Abba akarta hagyni tanulmányait, de később mégis úgy határozott, becsületből megszerzi a diplomát.

Az álláshirdetéseket nézegetve már a harmadik nap megakadt a szeme egy efféle hirdetésen. Egy nagy szállító vállalat rakodó segédmunkásokat keresett.

– Na ez éppen megfelel nekem kezdésnek ahhoz, hogy kipróbáljam magam – kiáltott fel, és rá két napra már túl is esett a felvétellel járó adminisztrációs munkákon.

 

Másnap már mehetett is dolgozni.

 

Reggel hét órára kellett beérnie munkahelyére, a vállalat Józsefvárosi pályaudvaron működő szállító részlegéhez. Ez ténylegesen az egyik raktárépületből elkülönített két helyiséget jelentett. Az egyik a főnöki iroda, a másik az öltöző-melegedő volt.

 

Reggel a villamoson álmosan húzta magát össze az ülésen. Az októberi reggel már hűvös volt, időnként kissé egész testében is megrázkódott, de ebben nem csupán az idő, hanem az újtól való várakozás okozta idegesség is közrejátszott. Fülében csengtek a szavak, melyet az előző napi felvétele során a személyzetis mondott neki:

– És ha már elege lesz a kalandból, ne habozzon megkeresni bennünket. Ilyen végzettséggel tudnánk ám önnek érdemi irodai munkát is adni. Az ajtónk mindig nyitva áll! Csak jöjjön és kopogtasson!

 

Először a főnöki irodában kellett jelentkeznie. A főnök, részlegvezető maga is egykori rakodó munkás, sokévi munka során megszerzett tudás és tapasztalat elismeréseként részlegvezetői beosztásba nevezték ki. Ez persze nem azt jelentette, hogy kiváló vezetési ismeretekre is egycsapásra szert tett volna. Nem, valóban nem, de mint régi motoros a területen, kiválóan értette a rakodóknak és a gépkocsivezetőknek, ezeknek a gyakran nehezen kezelhető kiszámíthatatlan reakciójú dolgozóknak a nyelvét. Ezt a tudását a napi gyakorlatban tudta kamatoztatni, de olykor a felmerült problémás esetek megoldásánál is fel tudta használni.

 

A főnök tudott jöttéről, röviden üdvözölte őt soraikban, majd átkísérte a szomszédos öltözőbe, hogy bemutassa őt a többieknek. Itt néhány nagyhangú fura alak tartózkodott. Éppen harsányan vitatkoztak valamin, amikor ők ketten betoppantak közéjük. András félénken köszönt, de köszönését senki sem vette figyelembe, válasz nem érkezett rá.

Na, jól van, ha itt ez a szokás, ám legyen– gondolta magában.

A részlegvezető csendre intette a vitatkozókat, majd beszélni kezdett:

 

– Figyelem! – kissé kivárt, mert még a zaj nem ült el, majd megismételte, de ezúttal emeltebb hangon: – Figyeljetek rám! Bemutatom nektek, izé… — itt megállt, és segélykérőn András felé fordult, aki odasúgta neki a nevét —, szóval…Gotvai Andrást, új kollegát, aki a mai naptól kezdve rakodóként nálunk dolgozik. Fogadjátok őt szeretettel, és segítsétek beilleszkedését közösségünkbe! Még nem dolgozott ilyen területen, ezért türelmet, megértést kérek tőletek és segítsétek, hogy megtanulja a szakmai fogásokat! – zárta mondandóját.

Ezután két embert magához intett, és Andrást szintén maga mellett tartva, hogy ő is hallja, most e hármasnak kezdett beszélni, pontosabban először Andráshoz intézte szavait:

– Kolléga, mondja csak még egyszer, mi is a neve?

– András, Andrásnak hívnak — válaszolt főnökének kissé mosolyogva, hogy az milyen könnyen elfelejtette a nevét.

—Na, jól van András, figyeljen! Az első két hétben ővelük fog mindenhova menni. Ezalatt önállóan nem kell dolgoznia, csak őket segíteni a munkájukban!

De figyeljen meg jól mindent, ahogy ők csinálják, mert a két hét letelte után már önállóan kap feladatot! Értve vagyok? – fejezte be a részlegvezető.

András némán bólintott, mire az megveregette a vállát, sok szerencsét kívánt neki, és magára hagyva őt visszament az irodájába.

András kissé elbizonytalanodva maradt a két kollégával, majd feléjük fordulva megjegyezte:

– Urak, ne haragudjanak, de megtudhatnám a nevüket, mivel a főnök elfelejtette bemutatni önöket? Az én nevem András, Gotvai András, de ha jobban tetszik, Bandinak is szólíthatnak.

Na, erre a másik kettő éktelen nagy hahotában tört ki, majd a nevetés csillapodásával az egyikük megszólalt:

– Nagyon jó! Hallottad, Béla? – szólt a magasabb sovány a kopaszodó, testesebb társához – Még ilyen jót nem hallottam. „Urak”, még, hogy urak, mi…Állati jó. Ide figyelj testvér, mi nem vagyunk urak, mi prolik vagyunk.

– Bocs… Bocsánat – dadogta elbizonytalanodva András.

– Jól van! Na…, nincs semmi baj! Látom öcsém, te egy másik bolygóról pottyantál ide. Nem akarlak így mindjárt kezdésnek elkeseríteni, de neked nem lesz könnyű itt.

Ezek a hiénák meg fognak itt téged enni, ha látják, hogy ennyire nem vagy otthon ebben a világban! Fogadj meg egy jó tanácsot: sose mutasd magad bizonytalannak, pláne gyengének, mert elvesztél, véged van! Elnyomnak, levegőnek néznek, kicsinálnak!

András nem szólt egy szót sem, csak hebegett.

– Bocs.., bocsánat, de tényleg olyan furcsa, ismeretlen nekem ez a világ. A kapott válasz egyenes nyersessége ismeretlen volt eddig számára. Végül is nem kellett volna csodálkoznia hiszen ez a világ ahová most belecsöppent és ahol most talajt vesztve botladozik ugyanolyan ismeretlen, távoli volt attól a világtól, ahonnan ő érkezett.

Most ismét a sovány, magas szólalt meg:

– Egyébként András, akkor bemutatkoznánk, és kezdjük a társammal: az ő neve Béla, Gazsó Béla. Kis csapatunkban ő a gépkocsivezető. Én meg rakodó vagyok és a nevem Erdős Ference, a Feri. A második jótanács, amit adnék neked mára: Jól nézd meg a tehergépkocsit, amivel fuvarozni fogunk, és főleg jól jegyezd meg a rendszámát, ha majd meg kell találni a sok egyforma gépkocsi között, ennek ismerete hasznos lehet.

A társaság másik, a Bélának nevezett, testesebb, vélhetően időseb tagja csak némán asszisztált a jelenethez. Láthatóan ő volt a csendesebb, a szót társa, Feri vitte.

András megköszönte a hasznos gyakorlati tanácsot és várta, hogy mi történik tovább. Ismét Feri volt, aki újra megszólalt:

– Na, elég volt a locsogásból! Munkára fel, „Urak”! Gyerünk, indulás! – adta ki nevetve a parancsot. Annyira megtetszett neki az úr szó használata, hogy tréfából ő is ezt a megszólítást használta, ami valóságos kuriózumot jelentett neki.

A rakodó-gépkocsivezető páros munkában a vezető, a főnök, mindig a rakodó volt. Ő felelt mindenért, nevezetesen, hogy a megfelelő áru megfelelő mennyiségben és állapotban hiánytalanul megérkezzék a megadott címre, és ott azt átvegyék. A szállítólevelek, az árukisérő okmányok is nála voltak, a szállítás során felmerülő papírmunkát is neki kellet intézni. A gépkocsivezető pedig azért volt felelős, hogy az áru balesetmentesen, időben a megfelelő címre le legyen szállítva. A megadott cím megtalálása és az odavezető útvonal meghatározása további feladatai közé tartozott.

A nap során általában legfeljebb három kiszállítást kellett teljesíteni, amit könnyedén el lehetett végezni. A dolgozók nem voltak agyonhajszolva, de a fizetésük sem volt magas, azért a pénzért többet nem lehetett elvárni tőlük.

Általában budapesti címekre kellet szállítaniuk, ritkán vidéki címek is akadtak.

 

Aznap az első fuvarjuk éppen vidéki szállítást jelentett. Egerbe targoncákhoz szükséges csere alkatrészeket tartalmazott a kiszállítandó csomag. András örült, hogy a kezdés, az első szállítás éppen ide, egyik kedvenc városába történt. Ráadásként még azt is megkapta, hogy az áru átadása után még egy órácska pihenőt engedélyeztek maguknak. Hárman háromfelé indultak, hogy egy óra múlva találkozzanak. András a maga részéről a Püspök kertet választotta. Odaérve kinézett magának egy padot, leült, és élvezte ezen a szép, melankólikus nyugodt őszi napon ajándékba kapott órácskát. Gyönyörködött a park sokszínűségében. A fák és növények éppen azt az időszakot élték, amikor kaméleonként nyári ruhájukat levetve az őszi gúnyájukat öltik magukra.

 

A szállító vállalat részlege, a hivatalos munkahelye, a Józsefvárosi vasútpályaudvaron, egy valóságos raktárvároson belül volt. Egy új rakodónak először meg kellett ismerni a különböző raktárakat, azok elhelyezkedését.

András már most az első szállításkor is jól kinyitotta a szemét, hogy megismerje mit hogyan kell csinálni, mert úgy tartotta, hogy a számára engedélyezett két hét kegyelmi idő hamar el fog repülni, és ennek letelte után neki mindennel tisztában kell lennie.

 

Először is tudnia kellett a pontos helyet, ahol a fuvarlevélben szereplő raktár megtalálható volt a többi raktárhoz képest, valamint ismernie kellett az elérési útvonalat is. A gyakorlott sofőr elvileg az adott raktárhoz vezető utat ismerte, de későbbiek során találkozott olyan rosszindulatú gépkocsivezetőkkel is, akik ragaszkodtak a szabály betű szerinti betartásához, miszerint ez a rakodó feladata.

Az ezután következő feladat a szállítandó áru raktáron belüli beazonosítása, majd gépkocsira való felrakodása volt. Ez történhetett kézi erővel, vagy gyakran villás targoncával. Ez utóbbi esetben sokszor kérlelni kellett a targoncást, hogy végezze el azt. Amennyiben a rakodó nem volt rámenős, kérését nem vették komolyan, és csak többszöri megismételt kérés után teljesítették azt. Itt ezen a ponton sok időt lehetett elvesztegetni.

 

Ahogy teltek a napok András kezdte megismerni a rendszert, és lélekben készült arra az időre, amikor már párban kell majd dolgoznia az egyik gépkocsivezetővel. Kezdetben Feriék nem nagyon akarták őt befogadni maguk közé. Nem tudták mire vélni, hogy mit keres itt. Személye annyira létidegen volt ebben a közegben.

Az egyik nap, amikor megkapták a fuvarleveleket, miután Feri átfutotta őket, az egyik után elégedetten kiáltott fel:

– Ó, nini…! Megvagy galambom! Béla, azt hiszem ma nem hiába keltünk fel! Feltéve persze, ha ügyesek vagyunk – fejezte be a mondatot, és talányosan ránézet Bélára. A sofőr elmosolyodott és megjegyezte:

– Ferikém, tudod, hogy ez főleg rajtad múlik. Én itt csak másodhegedűs vagyok.

András nem értette miről is van itt szó, de ezt nem kívánta firtatni. Érezte, hogy ez alkalommal is bizalmatlanok vele szemben. Így aztán rábízta a megfejtést az eseményekre, derüljön csak ki azok során.

Amikor felkeresték a fuvarlevélen szereplő raktárt, az áru keresése során András számára kiderült, hogy cipőkről van szó. Ekkor már kapisgálta mit is mondhatott Feri ezzel kapcsolatban.

A cipők dobozokban voltak becsomagolva és jelentős mennyiség volt belőlük. Ezúttal gépi segítség nélkül, kézzel kellett az árut felrakni a kocsira. Feri és Béla azután léptek akcióba, miután megkezdték a berakodást. Feri egy óvatlan pillanatban felnyalábolt úgy tíz-tizenkét dobozt, és ezeket nem a kocsi platójára tette, hanem a vezetőfülkébe. Utána ezt Béla is megismételte. Ezt az aktust a büntető törvényköny vagyontárgy illetéktelen eltulajdonításának nevezi, elkövetése bűncselekmény jelent. András csak nézte a két saját szakállára dolgozó fickót, és magában azt a másik cég raktárosát sajnálta, akinél ezek, majd a leltárnál hiányként fognak megjelenni. Már a sofőrfülkében ültek, amikor Feri ránézet Andrásra mintha kérdezné:

Na, bátyó, mit gondolsz az esetről? András értette a néma kérdést, de nem nyilvánított véleményt a történtekről. Ekkor Feri megszólalt:

– Látom, testvér, hogy elítéled, amit tettünk, de mi nem vagyunk olyan kényesek a szabályokra, mint te. Tanácsolom, hogy próbálj hozászokni az efféle eseményekhez, mert mi ezekből nyerhetünk, nekünk ezek fontosak. Biztosíthatlak, hogy lesznek még ilyen esetek, amikor a te kényes lelkiismeretednek ki kell majd egyeznie a helyzettel. Amikor visszaértek a részleghez óvatosan elkezdték kipakolna a lopott cipőket. Sietniük kellett nehogy a főnök, vagy valaki más meglássa őket. András először csak nézte őket, aztán rövid hezitálás után beállt ő is, hogy segítsen nekik. Amikor befejezték, Feri odasúgta Bélának:

– Figyeld meg Béla, hamarosan ki fog derülni, hogy a „madárka” besúgó, vagy sem. Ugyanis, ha pár nap múlva balhé lesz a cipős akcióból, akkor tuti, hogy a fickó beépített besúgó, de ha nem lesz ügy belőle, akkor tiszta az emberünk.

 

Az eset után Feriék némán várták vajon lesz –e valamilyen negatív folytatása a dolognak? Amikor már több mint egy hét is elmúlt, és még mindig nem volt következménye az esetnek, a következő nap reggel kezdés előtt Feri odafordult Andráshoz:

– Cimbora, mondanom kell neked valamit – kezdte tőle szokatlan módon félszegen, majd így folytatta – Tudod, hogy csalódtunk benned?

– Csalódtatok? Mit nem csináltam már megint jól? Bár inkább azt kellett volna kérdeznem mit csináltam egyáltalán jól, olyan balkezes vagyok – kérdezte András.

– Igen, valóban csalódtunk benned, de kellemesen csalódtunk. A tények azt mutatják mégsem vagy besúgó.

Andrásnak jól esett a dicsérő elismerés, annyira, hogy még bele is pirult, és csak halkan annyit mondott:

– Higgyétek el, én sem szeretem a besúgókat!

 

Az idő közben nem állt meg. András nem is észlelte, de a betanulásra neki szánt két hét máris elröppent, és másnap már egyedül kell helyt állnia. Elvileg és elméletben a munkavégzéshez szükséges ismereteket megszerezte, más kérdés volt, hogy mindezeket, hogy tudja majd alkalmazni a gyakorlatban az önálló munkavégzés során.

Ettől kezdve a reggelek izgalmasabban kezdődtek. Minden reggel a részlegvezető bement az öltözőbe, kezében egy halom fuvarlevéllel. Kezdődött az aznapi szállítási feladatok kiadása, ekkor derült ki melyik rakodó melyik gépkocsivezetővel fog aznap párban dolgozni. Sokszor előfordult, hogy a főnök által kijelölt pár valamelyik tagja nem akart dolgozni a számára kijelölt társsal. Ez esetben elkezdődtek az egyezkedések az egyes párok tagjai között. Ideális esetben a cserék hamar megtörténtek, szélsőséges esetekben, amikor nem tudtak megegyezni, a végső szót a főnök, a részlegvezető mondta ki. Felmerülhetett volna a kérdés, miért nem alakítottak ki állandó párosokat? Így sok vita elkerülhető lett volna. Ehhez azonban ismerni kellett volna az itteni világot.

 

A dolgozók, elsősorban a rakodók, igazából nem voltak egymás munkatársai, nem alkottak közösséget. Inkább lehetett őket a többiekkel szemben álló magányos harcosnak tekinteni. Mindegyikük mindenki más vetélytársa és nem partnere volt. Ha egyszerre több rakodó várta, hogy egy adott raktárban átvehesse a szállítandó árut, mindegyikőjük azon igyekezett, hogy a másikat megelőzze, ő legyen az első, ha kell akár erőszakos vagy fondorlatos eszközök igénybevételével. Jellemzően a rakodók között a személycserék magasak voltak, ami szintén a közösségi szellem kialakulása ellen dolgozott. Ezen túlmenően is nagyon bizonytalan volt, hogy minden nap mindenki jelen lesz-e a munkahelyén. Ez hatványozottabban igaz volt a fizetést követő nap létszámára. Munkaidő alatt tilos volt az alkoholfogyasztás, de a gyakorlatban ezt is sokszor megszegték. Fizetést követően a már idült alkoholisták, mert volt belőlük néhány, ha két-három napig a munkahely felé sem látogattak, már rendes, megszokott helyzetnek számított. Az alkoholszeretet mellett a rakodók között jellemző tulajdonságok közé tartozott a nagyhangúság, magabiztosság, a törtetés.

 

Az önálló munkavégzés András számára nehezen, döcögve indult meg. Több egyéb más mellett problémát a Feri által is jelzettek okoztak. Nem volt elég erőszakos, ezért elnyomták, levegőnek tekintették. Az első időszakban, hamar meg kellett tapasztalnia, hogy ebben a közegben, ha az adott raktárban a szállítandó áru felvételére várni kellett, hogy valaki sorra kerüljön szabályként az udvariasság, vagy a fair play ismeretlen fogalmak voltak. Helyettük a gyakorlatban a tolakodás, az erőfőlény alkalmazása, vagy a nagyhangon alkalmazott megfélemlítés alapján került meghatározásra a sorrend. További problémát jelentett, hogy nem volt elég ügyes, nem volt gyakorlati érzéke a a helyes rakodási technika alkalmazására. A feladat végrehajtása során olyan konkrét területeken, mint az áruk biztonságos és praktikus elhelyezése, vagy a gépkocsi rakfelületének kihasználása, szembeszökő hiányosságokat mutatott fel. A gépkocsivezetők sem tapsikoltak, ha megtudták, hogy aznapi partnerként vele kell beérniük.

 

A rakodók egymással naponta csak rövid időre, reggel a kezdés előtt, és délután a munka befejezése után tudtak az öltözőben érintkezni. Az időhiány eleve nem tette lehetővé, hogy közöttük közelebbi kapcsolat, barátság alakuljon ki. Arra azonban ez a rövid együttlét is elegendő volt, hogy hangos viták, veszekedések robbanjanak ki, ha a vita hevében valamelyik fél túl messzire ment el, vagy túl elragadtatta magát. András ezt már kialakult szokásként kénytelen volt így elfogadni. Meg sem próbálta, hogy valamelyikükhöz közeledjen.

Egyik nap a munkaidő végeztével mégis megtört a jég. Az egyik hasonló korú, és nem régen érkezett rakodó váratlanul megszólította őt:

— Ne haragudj, nem zavarok?

András meglepett arccal nézet fel rá, de válaszolt neki:

— Szia! Segíthetek valamiben?

— Igen, segíthetsz. Nem régóta vagyok itt, de máris elegem van az egészből! Az itt uralkodó légkört nem bírom elviselni! Olyan embertelen itt minden, de megpróbálom ezt megtörni. Te tűntél számomra a legalkalmasabbnak, hogy ebben segíts nekem — és miközben ezt mondta, olyan segélykérőn nézett Andrásra, hogy az megsajnálta.

— Hát, tudod… Hogy is hívnak?

— Bence a nevem, Fülöp Bence…

— Szóval Bence, jól látod, hogy mi van itt. Én is úgy gondolom, hogy ez embertelen. Érző, eleven emberek ennyire magukba zárkózva létezzenek egymás mellett. Jól tetted, hogy megszólítottál, örülök neki. Én András vagyok, Gotvai András. Bár mára mást gondoltam csinálni, de akkor ejtem ezt a tervet, és helyette meghívnálak egy kávéra, vagy talán egy pohár borra ide a sarki presszóba, elfogadod? Ráérsz?

— Köszönöm, kedves tőled! Jó ötlet, támogatom — hangzott a válasz.

A nem várt közeledés egészen felvidította Andrást. Gyorsan befejezte az átöltözést, és máris indult kifelé új ismerősével az oldalán. Mielőtt kilépett volna, még visszanézett az öltözőre, mert neki olybá tűnt, hogy az eddig megszokott reménytelenül szürke, megkeseredett falakat mintha valami láthatatlan kéz színesre festette volna…