Ez a történet még egy régebben készített alkotásom, amely most így, a „Madarak és fák napja” táján még kicsit aktuális is:
Élt egyszer valahol messze, egy kis ligetecske legvénebb akácfáján lapuló fészekben, egy szürke kis Veréb. Pontosan ugyanolyan volt, mint sok-sok szürke kis társa, azok az egyszerű veréb-mamák, akik féltő gonddal óvják, nevelgetik fiókáikat.
Ő is ugyanezt tette, már régóta egyedül, mert párja egy szép őszi napon, önmegvalósításra hivatkozva, kirepült a családi fészekből, és magára hagyta e felelősségteljes feladatban.
A mi kis verebünk azonban nem esett kétségbe, és ha eleinte botladozott is, lassan-lassan belejött a feladataiba. Lelkiismeretesen és kitartóan végezte munkáját és gondoskodott csonka kis családjáról, mert tudta, ez a kötelessége.
Szorgalmának és szívósságának köszönhetően szerencsére volt mit a tejbe aprítania, akarom mondani, fiókái szájába raknia, akik lassan-lassan felcseperedtek, és bizony már el-eljárogattak otthonról. Megkezdték első önálló szárnypróbálgatásaikat, és Verébmama egyre gyakrabban vette észre, hogy teljesen egyedül maradt.
Szenvedett ettől a bezártságtól és egyedülléttől, érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Unta már szürke, mindig ugyanolyan otthonát, a szürke, dolgos hétköznapokat, a szürke, mindig unalmas környéket, és végre szeretett volna többet is látni a világból. Színekre, csillogásra vágyott…
Egyszer aztán összeszedte minden erejét és bátorságát, és átrepült az akácoson túlra, amelynek határait még sohasem lépte át.
Szép, selymes rétre ért, ahol, színes, illatos virágok pompáztak, óriás fűzfák tövében pedig egy kristálytiszta patak csörgedezett. Miközben élvezettel kortyolgatott vizéből, elégedetlenkedve csodálkozott rá saját tükörképére:
– Milyen unalmas és szürke vagyok! Kicsi és gyenge…semmire sem jó… – kesergett hangosan -, nem csoda, hogy nem kellek senkinek. Pedig én mindenemet odaadnám azért, hogy valakit boldoggá tehessek! – sóhajtotta szomorúan, majd ahogy körülnézett, a patak túlpartján hatalmas Sast pillantott meg.
Szegény Verébmama! Annyira megrettent a gyönyörű madártól, hogy még a hang is megakadt a torkán, a hívatlan vendég mégis megszólította őt:
– Miért vagy elégedetlen magaddal? Szerintem csodaszép és különleges vagy, mint mindenki más. Mindenkinek megvan a maga értéke, mindenki jó valamire, senki sem születik csak úgy feleslegesen ebbe a világba. Valakinek biztosan te vagy a legszebb, valakinek biztosan éppen rád lenne szüksége….
A bölcs Sas, csak beszélt, csak beszélt, biztatta a kis Verebet, aki kezdte elhinni szavait. Kezdte hinni magáról, hogy szép és különleges, hogy akár csodákra is képes lehet. Így aztán amikor a Sas azt bizonygatta neki, hogy képes olyan magasra repülni, mint ő, már nem kételkedett abban, amit hallott. A hit szárnyakat adott neki, és amikor a Sas a levegőbe emelkedett, a kis Veréb bátran követte. Szerette volna még tovább élvezni a nagy madár társaságát, hallgatni a szavait, szeretett volna minél többet megtudni tőle az élet dolgairól.
Még önmagának sem merte bevallani, de valami titokzatos, láthatatlan erő vonzotta a gyönyörű, bölcs Sashoz, aki volt annyira nagylelkű, hogy lehajolt éppen hozzá, a szürke kis Verébhez a porba, hogy felemelje, és ragyogóvá tegye őt.
Így nem csoda, hogy minden erejét összeszedve, buzgón igyekezett utána, és egy darabig úgy tűnt, hogy lépést is tud vele tartani. Repültek egyre feljebb és feljebb, és a kis Veréb előtt kitárult a világ:
Odafentről mindent sokkal csodálatosabbnak, varázslatosabbnak látott, és boldog volt, hogy mindezeket láthatja.
De jaj! Mi történt?
A Sas, aki csak szórakozásnak tekintette ezt a találkozást és közös repkedést, hirtelen észrevett egy zsákmányt a fűben, és már el is feledkezett a kis Verébről. Amilyen váratlanul bukkant fel nem sokkal korábban az életében, úgy is tűnt el most, szinte köszönés nélkül.
Az apró kis madár egyszer csak ráeszmélt, hogy ismét egyedül van. A Sas szavai által megnőtt varázsszárnyak pillanatok alatt lefoszlottak róla, sajátjai pedig gyengék voltak ahhoz, hogy tovább vigyék őt a levegőben. Zuhanni kezdett….
Árnyas erdőben, egy hatalmas tölgyfa tövében tért magához… sajgott a lába, …sajgott a zuhanásban megsérült szárnya, de legjobban sajgott a szíve, amely teljesen összetört. Úgy érezte, becsapták, és most még jobban, mint valaha.
Sérüléseinek köszönhetően már képtelen volt visszatérni régi életébe, hetekig, hónapokig tartott gyógyulása. Új fészket épített magának, ott húzódott meg elzárkózva a külvilágtól.
Álmában azonban még gyakran látta a gyönyörű Sast, hallotta szavait, és követte őt egyre feljebb és feljebb, de a másnap reggel mindig kiábrándító volt: odalenn a porban ébredt, az ócska kis fészekben, ahol oly magányosan élt.
Egy napon aztán mégiscsak megtörtént vele a csoda, amiről a Sas annyit beszélt neki!
Élelemszerző útján magáról megfeledkezve messzebbre merészkedett új otthonától, és találkozott Valakivel! Egy hozzá hasonló, szürke kis verébbel, aki ugyanolyan magányosan és kétségbeesetten kereste a szépséget és a boldogságot a nagyvilágban, mint ő.
Azonnal felismerték egymást!
Mindennap egy kicsivel többet beszélgettek, minden nap közelebb kerültek egymáshoz, és minden perc, minden pillanat, amit együtt töltöttek, maga volt a boldogság.
Tudták, ez most már örökké így lesz! Hiszen egy volt a gondolatuk, az örömük a bánatuk, egy volt a szívük, a lelkük.
A mi kis szürke verebünk élete egyszeriben kiszínesedett: megtelt élettel és vidámsággal, és már el is felejtette a magánnyal és szenvedésekkel teli időket. Ismét szárnyai nőttek, még hatalmasabbak, mint azelőtt, és bár többé sohasem hagyta el a biztonságot jelentő új otthont, képzeletben sokszor kirepült onnan.
Ilyenkor aztán csodásabbnál csodásabb dolgokat látott, százszor és ezerszer is kiszínezve annak a napnak az élményeit, amelyeket a Sassal élt át. Ezeket szívesen osztotta meg verébtársaival is, akik ámulattal hallgatták őt:
– Higgyétek el, semmi és senki sem hiábavaló ezen a világon, és ha csak szürke kis verebek vagyunk is, valamennyiünknek megvannak a maga varázsszárnyai. Az álmaink, a céljaink, a vágyaink, amelyek segítenek abban, hogy mindig előbbre jussunk, és jobbá váljunk. Nem kell ahhoz sasnak születnünk, hogy repülni tudjunk, elég, ha kitárjuk a szívünket, hogy ránk találhasson a boldogság. A legjobb dolog szeretni és szeretve lenni, és erre egy szürke kis veréb is ugyanúgy képes, mint egy óriási madár. Nem attól válik valaki különlegessé, hogy mekkora szárnya van, hanem attól, hogy mekkora a szíve…
A kis veréb csak mesélt és mesélt lelkesen, ahogy annak idején neki is a Sas. Hitet, bátorságot, erőt adtak szavai, és egyre többen és egyre messzebbről jöttek el, hogy a meséit meghallgassák. Híres lett, bár sohasem vágyott erre a hírnévre
Többé nem találkozott a bölcs Sassal. De valahányszor képzelete a fellegekbe emelte, mindig maga mellett érezte őt.
S ilyenkor titokban mindig köszönetet mondott neki…
Author: Bencze Margit
Nagykanizsán élő nyugdíjas pedagógus vagyok. Negyven évet töltöttem a pályán először tanítóként, majd 1987-től a zalakomári Somssich Antal Általános Iskola tanáraként. Gyermekkorom óta imádok olvasni, mindig is elbűvölt a könyvek világa. Tizenhárom éve kezdtem el írogatni, először csak a magam örömére és szórakoztatására. Elsősorban novellákat, meséket és mesenovellákat írtam eddig. Később írásaimat megosztottam a közeli ismerősökkel, barátokkal is, de még nem éreztem magam késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjek. Pedig 2015-ben már egy meseíró pályázaton első helyezést értem el "Az erényfa" című mesémmel. Ezután a ’hallgatás évei következtek’, de aztán 2022-ben megmutattam írásaimat egy nagykanizsai író-költő barátomnak, aki látott bennük fantáziát, és a további alkotásra biztatott. Újra kedvet kaptam az íráshoz, és egyre-másra születtek az újabb és újabb történetek. Köszönöm az Irodalmi Rádiónak a lehetőséget, hogy alkotói sorába léphetek, és szívesen veszek részt a továbbiakban is a pályázataikon. Számomra a családomon kívül ez az alkotómunka jelenti a legnagyobb örömet, ezért szeretnék a jövőben minél több időt és energiát az írásnak szentelni. Eddig megjelent írásaim az Irodalmi Rádió antológiáiban: Egy legenda nyomában - avagy a nagykanizsai fejetlen fehér mén patkójának története - /Falvak, városok 2024./ Egy hóvirág három élete - /Mit rejt az üde függöny? 2024./ Anya csak egy van......
