Hétköznapi történet

Bemegyek egy hatalmas bevásárló központba. Mennyi minden található itt, valójában nincs is annyi időm, hogy végig tudjam nézni. Az emberek nyüzsögnek, mint a hangyák – gondolom, és a minden irányból fülembe érkező hangok zajként hatnak.

Igazából nem kell semmi. Úgy látom, hogy boldogságot itt sem lehet venni. Senkit sem ismerek, senki sem ismer engem. Valamikor szerettem a mozgólépcsőt, most már inkább félek tőle. Különösen, ha nincs előttem utas és csak a mélységet látom magam előtt. Nem utazom többé metróval – határozom el. Visszafelé villamossal megyek. Kitömött mint egy utazási bőrönd. Az egyik megállónál leszáll valaki, gyorsan lehuppanok a helyére. Zúg a fejem, fáj a lábam, de már mindjárt otthon vagyok – vigasztalom magam, hiszen már a buszról is leszálltam. Egyik láb, másik láb, haladok. Nem kell annyira sietnem, most hova „rohanok”? – teszem fel magamnak a költői kérdést. Végre, nyitom a kapuzárat, elém jön a cicám. Szia, hát Te honnan tudtad, hogy most érkezem meg? Válasz helyett dorombol. Megáll a bejárati ajtó előtt, jelzi, hogy be akar menni. Gyere, mondom, bár nem kell őt biztatni. Fáradt vagyok és lehangolt, egyiknek se tudom az okát. Végigdőlök az ágyon, amire mindig plédet terítek. Lady – mert így hívják a cicám – odajön, felugrik, kicsit dagaszt, majd helyezkedik, végül egészen szorosan mellém fekszik. Hangosan dorombol. Azt veszem észre, hogy jól érzem magam, igazából fáradt se vagyok, inkább felkelek, iszom egy tejeskávét és kimegyek az udvarként nyilvántartott kis kertembe. Látom, hogy kibontotta szirmát a sárga rózsa, ami tegnap még csak bimbós volt. Beleszippantok. Lady kijön megnézni, hová mentem. Leülök a padra és nézem az eget. Leírhatatlanul szép, a kert pedig tele van zölddel (bokrok, néhány kis fa és virágok). De ni csak, mit látok? Csak nem? Közelebb megyek, de bizony igen, piros a cseresznye. Fiatal a fácska, nincs rajta sok. A szembe szomszédban van két kisgyermek, leszedek néhány szemet és odaviszem nekik a kerítéshez. A házból kijön az apjuk. A mienk még teljesen zöld – mondja. Igen, az enyém az úgynevezett májusi, nem olyan ízes, húsos, mint a későbbi fajták, de azért szeretem, mert ezt még többnyire nem támadja meg a cseresznyelégy. Még így is felbontom azt, amit meg akarok enni.

– Ha a mienk megérik én is hozok.

– Nem azért adtam.

– Tudom.

– További szép napot!

– Önöknek is

Nem vettem észre, mikor lett jó kedvem, mikor éreztem először azt, hogy valójában boldog és elégedett vagyok.