A nyár, amikor madárrá változtam

Érdes, ódon padon ülve figyelem, ahogy a lányom eteti a cinegéket.

Tegnap áztató, nyári zápor mosta ki a földből a gilisztákat, amiket a férjem ma reggel szorgalmasan vödörbe gyűjtött, aztán átadta Aurórának. A lányunk tapsikolt örömében, és gumicsizmáját magára rángatva rohant ki a kertbe. A válla fölött kiabált nekem, hogy tartsak vele. A cseresznyefa alatt érem utol.

A cinegék félénken szállnak Auróra közelébe, aki csupasz kézzel tart maga elé egy-egy gilisztát. Végtelen türelemmel várja a madarakat. Néha leguggol, a nyálkás állatokat kicsi tenyerébe tekeri, és percekig tartja. Végül aztán elrántja a kezét, ha egy madár a közelébe merészkedik. A földre ejti az eleséget, a cinegék pedig gyorsan lecsapnak rá, és felröppennek a cseresznyefára. Ezután a lányom újrakezdi, és megint megpróbálja a tenyerére csalni a cinegéket. Azt hiszem, akarja, csak olyan lendülettel érkeznek a madarak, hogy megriad tőlük.

A padon görnyedve nézem, milyen kitartóan próbálkozik, és magamban kérlelem a madarakat, hogy óvatosan, legalább egyszer szálljanak a tenyerébe. Olyan boldog lenne. És nekem most nincs fontosabb, mint hogy a kislányom minél több boldog percet élhessen át. Nincs már sok idő az önfeledt gyerekkorból.

A férjem kijön hozzánk, egy pohár hideg vizet nyújt át. Hálásan rámosolygok. Letörlöm az arcomról az izzadságot. A tegnapi eső hátrahagyott párája és a júliusi hőség próbára tesz. Még csak fél órája vagyunk kint, és a gyönyörű cseresznyefánk árnyékában ücsörgök, mégis érzem, hogy szaporábban ver a szívem a forróságtól. A hányingerem is erősödik a melegtől, de küzdök ellene. Nem akarok még bemenni. A klímás nappali csábító, de a lányom kint szeretne játszani. Én pedig vele akarok lenni.

Auróra ledobja az utolsó gilisztát az egyik szemfüles cinege elé, majd lehajítja a vödröt.

– Apuci, légyszi szedjél még nekem!

– Majd ha megint esik. Csak akkor bújnak elő. – Jani odalép hozzá, megsimítja csatakos barna haját. – Menj egy kicsit az árnyékba!

Auróra odajön hozzám, leül a padra. Odanyújtom a kulacsát, mohón kortyolja a behűtött narancslevet. A vállánál fogva magamhoz húzom, és a hajába temetem az arcomat. Beszívom az illatát. Babasampon és a nyár füllesztő, telt illata keveredik a hajában.

– Anyuci, nagyon szorítasz! – szól halkan, de nem húzódik el. Észbekapok, elengedem.

– Ne haragudj!

– Szomorkás napod van? – kérdezi, és fürkészőn néz rám apró, zöld szemével.

– Csak egy picit.

– Ha én szomorú vagyok, mindig a madarakat nézem.

– Miért?

– Mert szépek – feleli, majd elgondolkodik. – Meg mert titokosak.

– Titokzatosak?

– Igen! Senki sem tudja, merre repülnek, hol laknak, és honnan tudják, hogy ide kell jönni enni. De tudják, mert okosak. És biztosan nagyon örülnek, hogy olyan sok helyre elrepülhetnek. Bármikor meglátogathatják a nagyijukat, vagy elszállhatnak a madárjátszótérre. Szerintem madárnak lenni sokkal jobb, mint embernek.

Mosolyogva hallgatom. Nézem csillogó szemét, kipirult bőrét, földporos ujjait. Még csak hatéves, mégis éretten, értelmesen lehet vele beszélgetni. Az óvónénik bíztatnak, hogy ne aggódjak a szeptemberi iskolakezdés miatt. A lányom ugyan álmodozó, és nehezen koncentrál olyan feladatokra, ahol sokáig kell egyhelyben ülni, de akaratereje és kitartása átsegíti majd a kezdeti nehézségeken. Remélem, hogy így lesz. És hogy a férjem tud majd neki segíteni ebben.

Janira nézek, aki recsegős létrán állva szedegeti az élénkpiros cseresznyéket egy dobozba. Kora tavasztól kint van a kertben, hétvégente metszi a gyümölcsfáinkat, ápolja a veteményest, locsolja a méhlegelőt. A nyári nap hamar megérlelte a málnát, epret, ribizlit, borsót, paradicsomot, cseresznyét. Jani minden reggel, még munka előtt kiviszi Aurórát, és teletömik a hasukat friss gyümölccsel. Hétvégente pedig minden munkát elvégez a kertben, ami tavaly még az én dolgom volt. De már nincs erőm hozzá.

Lemászik a fáról, és odahozza nekünk a dobozt.

– Az én két lánykámnak.

Aurórával rávetjük magunkat a cseresznyére. Néhány szem után a lányom elé tolom a dobozt. Émelygek.

– Roró, feltöltöttem a medit, ha lemosod a kezedről a gilisztákat, bemehetsz! – mondja Jani, és undort színlelve megfogja a lányunk kezét. – Fúj, gilisztabeles!

Auróra kacagva próbálja az apja nadrágjába törölni a tenyerét. Jani elengedi, és elszalad, a lányom sikítva veti utána magát. Nézem őket, ahogy élvezik ezt a szép napot.

A nyárnak éppen erről kell szólnia. Felhőtlen kacagásról, játékosságról, családi hancúrozásról, vég nélküli biciklizésről, gyümölcstől ragacsos gyerekkezekről, fűfoltos térdekről, rászáradt fagylalttól maszatos szájról és klóros víztől csatakos hajról. Boldogsággal tölt el, hogy Auróra mindezt ezen a nyáron még megkaphatja. Janival nagyon ügyeltünk rá, hogy a lehető legkevesebbet érzékeljen a családunk felett gyűlő baljós felhőkből. Persze tudom, hogy a gyerekek nem hülyék, csak kicsik. Nem szabad úgy kezelni őket, mintha nem látnák, mi történik körülöttük. Azt is tudom, hogy az ő szintjén el kellett magyaráznom a lányomnak, mi történik. El is mondtam. Bólogatott, mint aki érti és elfogadja. De hogyan érthetné, amikor még én magam sem értem? Amikor én sem tudom felfogni. Amikor én sem tudom elfogadni.

Nézem a madarakat. Csipegetik a cseresznyét, röpködnek egyik ágról a másikra, elmennek, majd visszajönnek. Sokan vannak, és mintha örökké szinkronban lennének. Nem mennek neki egymásnak, nem ütköznek. Elfogadják a másik jelenlétét, tudnak egymás mellett élni békében. Ha lejár az idejük, elmennek. Nem kérdezik, miért. Nem éreznek bűntudatot, hogy itt hagyják a társukat és a fiókájukat. Nem rettegnek a haláltól. És attól, hogy mi lesz a hátrahagyottakkal. És hogy még mennyi idejük van.

Auróra hátulról egy vödör vizet önt a nyakamba. Sikítva nevetek. Egy pillanatra megfeledkezem a fogyatkozó időről.

***

– Mesélj nekem valamit, anyuci!

Betakarom a lányomat egy paplanhuzattal, és mellé teszem a plüsscsacsiját. Leülök mellé az ágy szélére, és tenyerembe zárom puha, illatos kis kezét.

– Mesélek a madarakról.

– Az jó lesz!

– Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi lány, akit Rorónak hívtak.

– Mint engem!

– Pont, mint téged. Ez a kislány az anyukájával és az apukájával élt együtt egy szép kis házban, aminek a kertjében rengeteg madár lakott. A kislány etette őket mindennap, télen magocskákkal, nyáron kukacokkal. A madárkák hálásak voltak neki, és idővel igen megszerették Rorót. Egy napon a kislány nagyon szomorú lett. Elveszített valakit, akit végtelenül szeretett.

– Kit?

– A csacsiját. Egyszer, amíg a kislány kint volt a kertben, a csacsi eltűnt a szobájából. A kislány borzasztóan elszomorodott, de az apukája bejött hozzá, hogy megvigasztalja. Elmesélte neki, hogy a csacsi új életet kezdett, és madárrá változott. Azért, mert így sokkal több időt tölthet a kislány közelében. Hiszen csacsiként csak éjjel bújhatott hozzá, de madárként elkísérheti mindenhova, ahol csak Roró jár. Vele mehet majd az iskolába, nézheti a párkányról, ahogy Roró megtanul olvasni és írni. Ahogy új barátokat szerez. Nézheti az ablakból, ahogy otthon a szobájában játszik vagy olvas a szőnyegen. Amikor Roró a kertben szaladgál, repkedhet körülötte. És vele tarthat a kirándulásokra, meg a nagyihoz is. Amikor pedig Roró alszik, szárnyra kél, és elröppen a világ minden tájára, hogy aztán visszatérve elmesélje a kislánynak, mi mindent látott. De sosem megy el sok időre. Mindig ott lesz Rorónak, és vigyáz rá. Eszik a tenyeréből, rászáll a vállára, és megmutatja, melyik a legpirosabb cseresznye a fán. És Roró mindent elmesélhet neki.

– És már sosem lesz csacsó?

– Nem. Néha el kell engednünk valakit, akit nagyon szeretünk. De ha szeretnénk, az a valaki visszatér hozzánk, csak kicsit máshogy.

– Idebújsz mellém?

Befekszem a kislányom mellé, szorosan átölelem. Megsimogatja nedves arcomat. Majd felnyúl, lehúzza a kendőt, és megsimítja kopasz fejemet.

– Megígéred, hogy mindig velem leszel? – kérdezi egyszer csak. Hangja fátyolos, már majdnem elragadta tőlem az álom.

– Megígérem.

– Akkor is, ha elmész?

– Akkor is.

– Hogyan?

– Madárrá változom, és visszajövök hozzád.

– Mint a csacsó?

– Mint a csacsó.

Belefúrja magát a mellkasomba. Fészkelődik még egy darabig, aztán nagyot sóhajt, és én átengedem a védelmező álomnak.

– Szeretlek! – suttogom.

***

Auróra leteszi iskolatáskáját az előszobában. Lerúgja fekete ünneplőcipőjét, átveszi a kerti papucsot. Blúzban és szoknyában átszalad a nappalin, és kilép a hátsó ajtón.

A kert élvezi a nyár utolsó napját. A fű még harsányzölden nyújtózik, a virágok színkavalkádja elterül a terasz mellett. A nap ölelő karjába vonja a természetet. Még itt vagyok, súgja a nyár, és meleg szellőjével megcirógatja Auróra haját.

A kislány a nyakában függő, madár alakú láncot tekergeti. Az apja vette neki három hete, a temetés után.

– Ha hiányzik anya, csak simítsd meg a láncot, és visszatér hozzád!

És Auróra simogatja a láncot. Éjjel, amikor rossz álomból ébredve, riadtan hívja az apját. Nappal, amikor ketten ülnek a cseresznyefa alatt. Amikor hazajönnek a fagylaltozásból, és nincs kinek elmesélni, mennyire ragadt az eperfagyi. Amikor hazajön a nagyitól, és csak egy szülő zárja a karjába. Amikor apja ráadja a csinos ruhát, és elviszi az évnyitóra. Amikor bemutatkoznak a tanítók. Amikor le kell ülni a sok izgatott gyerek közé. Amikor nincs, aki anyai csókjával letörli az ismeretlentől való félelem könnyeit.

Simogatja most is, amikor átsétál a kerten, és leül a cseresznyefa alá.

– Gyere, anyuci! – suttogja.

És én megyek. Mert megígértem. Szárnyra kelek a közeli szomorúfűzről, aminek az ágai alatt egykor mesét olvastam a lányomnak. Átszelem a falucska tavát, ahol kacsát etettük. Átvágok a tisztáson, ahol pitypangokat fújkáltunk. Átröppenek a szomszéd telken, ahova a frizbink esett be. Végigszállok a mi kertünkön, ahol Auróra megtette az első lépéseit, ahol kacagva dalolt a deszkahintán, ahol fröcsköltük egymást a medencében, ahol piros lett a nyelvünk a sok gyümölcstől, ahol hosszú órákat beszélgettünk a cseresznyefa alatti padon, és ahol megértettük a madarak szabadságát.

Amikor Auróra elé érek, kinyújtja kis kezét, én pedig rászállok. Nem rántja el. Elmosolyodik, leül velem a padunkra, és mesélni kezd. Én pedig hallgatom a lányomat, akiért madárrá változtam.