Egyik reggel, szokatlan ez tőlem,
Fene nagy jó kedvvel ébredtem.
Felkeltem, elkészültem, majd
megreggeliztem.
S láss csodát, optimizmusom
fura mód, még mindig tartott.
No ennek már fele sem tréfa,
ezt már komolyan kell venni,
gondoltam.
Itt már illendő pár kérdést
magamnak feltenni,
s tettem is, íme:
Öreg barátom, mondd mire vársz még?
A jövőtől még mit remélsz?
Ehhez tanácsom ne feledd!:
A szép hosszú meleg nyár elmúlt már feletted rég,
Aminek örülhetsz, az ami most van, a csendes ősz,
becsüld meg ezt, becsüld meg a jelen valót,
mert már nyomában jő, már itt kopogtat
a csípős november és december a havat hozó
s velük együtt beköszönt a hideg tél,
s utána majd már nem marad más,
csupán az elmúlás, a vég.
Gondold meg hát, úgy menj az úton végig tovább!
Úgy élj bölcsen, szépen,
ahogy a csillagok mennek
ott fenn a magasban az égen.
Hisz te is tudod már talán
élni csak úgy érdemes!
Figyelsz még rám?
Ha igen
Fogadd meg hát tanácsom,
Nagy terveket már ne csinálj!
élvezd, élj a mának és ne gondolj a holnapra!
Becsüld meg minden egyes napodat,
melyet az Úr még neked tartogat!
És végezetül hozzád is lenne szavam
Ifjúság,
Te szeszélyes Madár
Volt hű, ma már hűtlen
Barát és Társ,
ki fészked más kedvéért elhagytad
s az azóta üresen áll, és új gazdára vár.
Vajon lesz-e olyan madár
ki elhagyott idegen fészkedre száll?
Ó igen, belőlük talán
egy ilyen van
a kakukk az, ez a fura madár!
Százszor szép Ifjúság, végül
Utolsó kérdésem tőled
Melyre válaszod várom , íme:
Akiért és amiért engem elhagytál
A csere, mondd
legalább megérte?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„Aminek örülhetsz, az ami most van, a csendes ősz,
becsüld meg ezt, becsüld meg a jelen valót,”
Tetszéssel olvastam a verset. Egyetértek a kiollózott mondattal. Nem biztos, hogy a fiatal évek mindig szebbek és jobbak voltak, mint a mostaniak. Már végigküzdöttük azokat, hoztak boldogságot, de hoztak fájdalmakat, csalódásokat, veszteségeket is. Most megengedhetjük magunknak, hogy azzal foglalkozzunk, amivel akarunk, oda menjünk, ahol jól érezzük magunkat, nem parancsol nekünk senki, szabadok vagyunk, legalábbis a kötelezettségek alól. Ha meglátjuk még az életben azt, ami szép, jó, nemes és ami kellemes érzést vált ki belőlünk, akkor akár boldogabbak is lehetünk, mint egykor, amikor épp csalódtunk, temettünk, gyászoltunk, hiteltartozásaink voltak, aggódtunk, hogy fel tudjuk-e nevelni a gyermekeink, hogy jó szülők vagyunk-e, hogy mi is bekerülünk-e azok közé, akiket elbocsátanak, stb. Mást kínál az élet, azt kell megragadni. Örülni a felkelő- vagy a lemenő napnak, ki-ki melyiket látja, annak, hogy a nyár jön, amikor sokáig van világos, hogy még beszámítható állapotban vagyunk, hogy még tudunk jönni-menni, írni, olvasni. Egy jó találkozásnak, egy kellemes beszélgetésnek, a nyiló virágnak, a madarak dalának, a frissen nyírt fű illatának, a tiszta ágyneműnek, annak, hogy van hol lehajtani a fejünket. Reggelig tudnám sorolni, de mindenkinek a saját boldogságát kell megtalálnia.
Szeretettel: Rita