Jutkának
Te!
tied ni, nesze, vidd!
miért nem szaladsz vele, bele?
a zugodba, otthonodba, otthonába?
(ne is mondd, hogy most nem lehet, én is tudom!)
De lehet! Lesz!
Érted?
neked, nekem, nekünk,
téged, veled, engem, velem,
együtt, ellen, ért és közös,
és összes, és tart, és szakad,
hogy megkötsd, hogy megkössem,
hogy lekösd, hogy lekössem,
hogy megkössem, hogy szeressem!
És te?
Ásó. Kapa. Lélekharang.
Sem. Választ. El.
Miért?
Csak, mert nem akarjuk!
Egyszerű, nem?
1975.01.01., 19 évesen
illusztráció: Ásó, kapa, nagyharang… online | Magyar Kurír – katolikus hírportál (szerkesztve)
további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Az „Ásó, kapa” egy fiatal, lobbanékony érzelmi térben születő vallomás, amelyben a vágyódás és a bizonytalanság egyszerre feszíti a sorokat. A líraiság itt a túlcsorduló, alig fékezhető, szerelmes érzelmi intenzitásból táplálkozik. Az érzelmi és érzéki vonalvezetésben a vágy nem erotikusan direkt, inkább idealizált közelségként jelenik meg. A képi világ ereje abban rejlik, hogy hétköznapi tárgyakat emel a közös jövő ígéretének jelképeivé.
A nyelvezet egyszerűsége mögött egy kamaszosan tiszta, mégis felfokozott jelentésvilág rejtőzik. A szavak egy szerelmes civódás két pólusaként mintha folyamatosan előre és vissza rántanák egymást. A hangzásvilág is lüktető, néhol szinte becézgetően dadogó ritmusa az érzelmek túláradását és megtorpanását követi; dallamossága élő és kiszámíthatatlan, mint egy hevesen érzelmes, belső monológként ható beszélgetésé.
A retorikai ív hullámzó, gyakran hirtelen lendül fel érzelmi csúcsokra, majd visszahull a bizonytalanságba. A vers belső feszültsége egyszerre játékos és komolyanvehetetlenül komoly, ez a dinamika mozgatja a fiatalos rajongás és a sérülékeny ragaszkodás kettősségét. A tipográfiai egyszerűség itt a kimondatlanság terét tágítja, titokzatosan érzékeltetve, hogy a sorok között több történik, mint bennük.
Összességében a vers egy fiatal, formálódó érzelmi világ lenyomata, ahol a szeretet inkább még beteljesületlen ígéret, mint állapot. A „közös jövő” iránti vágy így nem stabil kép, hanem lebegő sejtetés a sorok mögött. Az ásó és kapa – mint a házasság hagyományos metaforái – az együttmaradás ígéretét hordozzák, a közös élet elképzelt tereit rajzolva fel. Ettől válik a szöveg nyugtalanul széppé: a bizonyosság utáni sóvárgás állandó mozgásává.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
3 Responses
Kedves Gábor!
Irigylésre méltó az a pár, aki valóban képes holtomiglan-holtáiglan kitartani egymás mellett. Természeten van ilyen, de ritka, mint a fehér holló. Valamikor én is így képzeltem el, de ez az elképzelésem se jött be. Talán gyerekekkel együtt már nehezebb megtalálni az „igazit”, bár ki tudja? – van akinek ez is sikerül. Őszintén szólva, kissé lelombozott a versed. Talán azért is, mert ma van a névnapom és bár sokan köszöntöttek és még nincs vége a napnak, mégis eszembe jutott a házasságom (az első) és az, hogy a többi se sikerült. Erről nem Te tehetsz. Téged most is, mint mindig, tetszéssel olvastalak.
Szeretettel: Rita
kedves Rita, köszönöm! persze, leginkább az utolsó mondatot.
tudom, talán furcsa, vagy legalábbis eléggé formabontó, hogy ötven évvel ezelőtti gondolataimat, érzéseimet osztom meg számomra ismeretlen másokkal ezen a felületen, mégis, úgy érzem, a mai húszévesek is, a mai hetvenesek is találhatnak bennük ezt -azt, ami számukra ismerős, vagy épp most aktuális lehet.
például az az akkori, mindent elsöprő nagy szerelem pár hónap elteltével igen csúf véget ért, s mégis, az a csalódás (a másik főszereplő mostani megszólalásával végül is egyetértve) alapozta meg a későbbi, tőle teljesen független, de immár negyvenöt éve tartó házasság örömeit, mindennapjait.
(a „történetről” szóló egyik írásom: https://irodalmiradio.hu/2024/06/10/tria-funera-harom-temetes/ )
a „Nagy Rendező” elég kevés szinopszissal ajándékozott meg minket: így vagy úgy, előbb, vagy utóbb, de szinte mindannyian ugyanazokat az alapszituációkat éljük át, éljük meg, hol ebben, hol abban a szerepkörben. a díszletek, a helyszínek, a szereplők, a sorsok és szerepek ugyan változnak, de az alaptörténetek mégis közel ugyanazok.
igen, fiatal gyerekként, ifjuként, kamaszként, teenager-ként, és még néha ma is, öregedő emberként is érezheti az ember, hogy neki valami csak neki szóló, csak rá szabott jó, vagy rossz szerep jutott, de szerintem csak az időbeli, sorrendbeli „együttállások” egyediek esetleg, a „választék” nemannyira.
így aztán kedves Rita, fenébe a lelombozódással: boldog névnapot kívánok!
Gábor
Kedves Gábor!
Már elmúlt a lelombozódás. Köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Azért igyekszem megtalálni a boldogság morzsákat, mert megtanultam már azoknak is örülni.
Szeretettel: Rita