„halfpence” (a félpennys)

        „kárikittyom, édes tyúkom, mégis van egy félpénzem”*

1974. szeptember 2. volt, úgy emlékszem, egy kicsit borongós, hétfői nap, kora délelőtt. Egyetemi előfelvételis lettem, s aznap kezdődött a tizenegyhónapos kötelező sorkatonai szolgálatom.

A megadott gyülekezési időpont előtt akadt még teendő néhány. Először is meg kellett szabadulni egyik legfőbb ékességemtől, „csigafürtjeim” -től, azaz a jó vállközépig érő, sötét-sötét barna, fürtökben lógó hajamtól.

Azidőtájt a fiúknál a hosszú haj volt a kizárólagos divat, s aki ilyet növeszteni, hordani nem tudott, az abszolút kaszton kívülinek számított. Kivéve persze a „kiskatonákat”, mert azoknál már a centis haj is „hippi” frizurának minősült.

Akkoriban egy szobakonyhás lakásban éltünk szüleimmel, s mivel borbélynál évek óta, talán valamikor álltalános iskolás koromban jártam utoljára, a fájdalmas beavatkozás helyszínéül az ő (na jó: az Ő)  lakásuk adódott. Napközben tudtunk itt néha egymagunkban lenni, ráadásul fürdőszoba is volt, adott volt hát a lehetőség a fürdőszobai hajvágáshoz.

A művelethez készülődve, véletlenül észrevettünk az előszobai öltözőpolcon heverő aprópénzek között két ottfelejtett „halfpenny” -st. Egymásramosolyodtunk, egy hirtelen ötletnek engedve egymás szájához emelve megcsókoltuk őket, s megfeleztük a szerzeményt: egyet nekem, egyet neked lett a sorsuk.

Az elszánás könnyűnek, de a hajvágás nehéznek ígérkezett. Még sosem csináltunk ilyet. Márminthogy hajvágást. Ahogy szoktuk, amikor magunkban voltunk, mindketten pucérra vetkőztünk, majd a konyhából bevittük a fürdőszobába az egyik hokedlit, került egy valamennyire vágó nagy szabóolló is, és megtörtént a fej férfiatlanítása. Csinálni is, meg elviselni is elég komoly próbatétel lett. A végén pedig egy újabb szerszám következett: a bevonulási csomag kötelező részeként még otthon kaptam egy borotvát és borotvakrémet, ezzel történtek meg az utolsó simítások (illetve kaparások), s ezzel egy új ember született. Egyikünk sem ismert rám: a tükörből valami hihetettlenül idegen, ismeretlen, de vicces arc nézett szembe mindkettőnkkel. Erre mondják azt mások bölcsen, hogy se köpni, se nyelni nem tudtunk. Mi nem mondtuk, de se köpni, se nyelni se tudtunk… A hitetlenkedő szemlélődést követően aztán elfojthatatlan nevetésben törtünk ki, ami végül forró ölelkezésbe és csókolózásba fulladt. Közben megnyitottuk a kádcsapot, s miközben folyt és folyt ránk kellemesen a víz, lassan egymásbahangolódva átadtuk magunkat a búcsú utolsónak érzett szerelmes perceinek.

Én másztam ki először a kádból, s már megtörölközve segítettem volna neki is kikászálódni a vízből.

A kád felé fordulva, rácsodálkozva az oly sokat látott és szeretett nimfa vízben békésen nyújtózó testére, egy pillanatra megdermedtem, majd, felocsúdva, gyorsan kiléptem a fürdőszobából az előszobába, mindkét pennyst a markomba kaptam, a fürdőkádhoz lépve lassan letérdeltem, és ajkaimmal egyenként a vízből épphogy csak kikandikáló, rám mosolygó két bimbócskára tettem.

Az egyik kicsi érme, új gazdára lelve, nála is maradt, a másik azonban hozzám költözött.

Aztán, bár a búcsúcsókból, pont egy év múlva, csóktalan búcsú lett, egészen addig, amíg a félpennys majdnem egészen el nem kopott, pici, lukas kétfilléres emlékként a kulcstaróm állandó kabaladísze lett.

Hát, igen, valahogy így történt.

„régen volt, tán igaz se volt,

álmodjatok szépeket,

jó éjszakát gyerekek”

2025.05.23., 69 évesen

*népdal

P.S.:

kedves Judith (aki akkor még Jutka volt), nem tudhatom, hogy eljut-e hozzád valaha is ez az írás, mint ahogy azt sem, hogy mi lett a sorsa a félpennys párjának, de az enyém, a kapcsolatunk valamikori leveleiden kívüli egyetlen megmaradt kézzelfogható tárgyi emlékeként, valahol, egy biztos, titkos helyen ma is ott lapul …

illusztráció: saját fotó

zenei illusztráció: Tolcsvay Trió: Tavaszváró

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...