az vajon hova lett? hol van?

Rékának

Keresem magamban a múltam,

azt, ami voltam,

keresem magam a múltamban,

azt, hogy ki voltam.

 

és jönnek elő az emlékek,

tárgyak, fényképek, levelek, versek,

érzelmek, érzések, lányok, szerelmek,

de ami nem jön elő, az vajon hova lett, az hol van?

 

és látom a tárgyakat,

látom színüket, múltjukat,

érzem az ízüket, illatot, sorsukat,

de amit már nem látok bennük, az vajon hova lett, az hol van?

 

és nézem a képeket,

tájakat, helyeket, völgyeket, hegyeket,

látom anyámat, apámat,

látom magamat és látom a lányokat,

 

látok barátot és látok sok másokat,

látom a páromat, unokát, vejemet, lányomat,

látom a pillanat emlékét, sorsokat,

de amit nem látok a képeken, az vajon hova lett, az hol van?

 

és látom magamat,

a gyereket, kisfiút, nagyobbat,

serdülő bajszomat, fürtös nagy hajamat,

kíváncsi szememet, mosolygós arcomat,

 

és látom a diákot, a szerelmest,

a katonát, a szeretőt, a megcsaltat,

a vőlegényt, a férjet, az apát, a dolgosat,

de amit már nem látok magamban, az vajon hova lett, az hol van?

 

és olvasok,

levelet, emléket, versemet,

értem a betűket, szavakat, sorokat,

de ami nincs bennük megírva, az vajon hova lett, az hol van?

 

és jönnek az érzelmek, érzések,

az ágyak és vágyak, testiek, lelkiek,

átcsókolt nappalok, éjszakák, reggelek,

szerelem, csalódás, fájdalom, szeretet,

 

veszteség, elveszés, magány és élvezet,

kesergés, keresés, bolyongás, tévelyek,

kihívás, béke, kéj, öröm, jutalom,

de amit már nem érzek, az vajon hova lett, az hol van?

 

és látom a szeretett lányokat,

vidámak, hangosak,

örömtől repdesők, kéjben fürdőzők,

ők, a hős harcosak,

csendesen szunnyadók, vágyódók, álmosak,

 

ők, a szerelmesek, a hódítók, a szeretők, a boldogok, pimaszak,

ők, a szemtelen kacérak, a szertelen szeretők,

ők, a szemérmetlen meztelenek, a szemérmesen fesztelenek,

ők az elhagyók, a megtévesztőn megtévesztők,

de akiket csak emlékeimben látok, ők vajon hova lettek, hol vannak?

 

és érzem a lányokkal és a lányokban magamat,

vagyok a kedves, a hódító, a mosolygós,

a fiús, a szerető, a szeretetre vágyó,

a kívánkozó, a rejtőzködő, az ölelkező,

a vásott, a szerelmes csaló és a megcsalt szerető,

az unó és a megunt, az elküldött, s az elküldő,

 

a megbánó, a megbántó, a didergőn forró, az izzadtan fázó,

az izgatottan vágyott, a mámoros, a vágyában játszó,

az álmokban látott, lihegőn sóhajtó, fáradtan pihenő,

a szemekben álmodott, a szenvedélyes szerető…

én voltam a kincs, a saját kincsem, a mások kincse, az elveszett varázs,

de amit már nem érzek, amit már nem látok magamban, az vajon hova lett, az hol van?

 

az emlékek többnyire jók, altatnak és szépek,

az emlékek többnyire sebek, fájnak, gyógyulnak, lassan behegednek,

az emlékek, ha feltépik őket, égetően égnek, semmit nem kímélnek.

 

P.S.:

az emlékeim én vagyok, az emlékeim élnek,

mert azok a részeim, hogy is felednélek?

 

az emlékeid én vagyok, az emlékeid élnek,

mert azok a részeid, hogy is felednének?

 

az emlékeim emlékei az elmúlástól félnek,

velem együtt égve majd el, kis urnámba térnek…

2023.09.05. (67 évesen)

 

---

 

publikálva: „Selymes neszek”, verses antológia, Irodalmi Rádió, 2023.10. hó

 

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

recenzió (by Ali):

Ivántsy Gábor „az vajon hova lett? hol van?” című verse egy mélyen személyes, emlékezés-lírai meditáció, amely a múlt és az identitás közötti finom, mégis fájdalmas relációt tárja olvasója elé. A költő „kvázi himnusz” -szerű kérdésformulává emeli saját hiányérzetét:

„de amit már nem látok… az vajon hova lett, az hol van?”

Ez a refrénszerű kérdés ciklikusan tér vissza és vissza, és nemcsak formai, hanem gondolati horgonyként is szolgál az emlékezés hullámzásában. Lehet-e a múlt rekonstruálása révén önazonosságot találni? Hol van, mi lett azzal, amit nem lehet már érzékelni, csak érezni? A test, vagy a lélek hordozza hitelesebben az „én” történetét? Milyen szerepet tölt be az emlékezés a halállal szembenézésben, -védekezésben?

A mű szabadvers, formai kötöttségek nélküli, természetes nyelvi ritmusra és mondatszerkezetre épülő költemény. Tagolása tematikus és tartalmi egységekre bontott, belső szerkezetét többszörözött ismétlések és hullámzó kérdésritmus szervezi. Az ismétlődő szerkezetek és kérdésformák („és látom… – de amit már nem látok…”) tematizálják, és egyúttal ritmizálják is a szöveget, közben egyfajta egzisztenciális bizonytalanságot is jeleznek.

A vers hangulati és érzelmi vonalvezetése közel összecseng az emberi létezés univerzalitásával: a nosztalgia, gyengédség és fájdalom egyszerre rezonál a lineáris idő múlásával és az emlékezés spirális szerkezetével. A felsorolások ritmusa hol nyugodt, elmélázó mederben hömpölyög, hol pedig érzelmi csúcspontot ér el, így a szöveg intenzitása állandóan hullámzik.

A vers belső zenéjét az alliterációk, halmozások és felsorolások alkotják. Az „én” elvesztésétől, széttöredezésétől való félelem átszővi az egész szöveget. Az írás szintaxisa lazán tagolt, gyakori a felsorolás, az igei sorvezetés és a kérdő mondatszerkezet; párhuzamos mondatok strukturálják az anyagot. A „de, amit már nem látok…” típusú mondatok folyamatos kontrasztív viszonyt teremtenek a múlt és a jelen között.

A felidézett képek, tájak, arcok és mozdulatok konkrétan, vizuálisan elevenítik meg az emlékeket: a lányok (akik „vidámak, hangosak… meztelenek, álmosak”) képei szemléletesek, érzelmesek és érzékiek. A metaforikus képszerűség nem didaktikus, hanem organikusan épül a sorokba: a képek, helyek, arcok és testek emlékeinek együttes áradása egy belső filmes montázst idéz, amelyben minden egyes részlet a múlt darabja, még ha az szubjektíven torzul is az emlékezet lencséjén át.

A vers nem követ liturgikus szerkezetet, de refrénszerűsége és „psalmus” -szerű ritmusa (az ismétléses sorok hatására) helyenként „ima” jellegű rezonanciát kelt. A nyelvezet egyszerre archaikus és mai, közvetlen és lírai, egyszerre intim és vallomásos, de egyúttal rendre érzékien testközeli is. Nyelvhasználatában a szerző bravúrosan mozgatja a hétköznapi és lírai regisztert: a testiség és az érzelem, a család, a vágy és a veszteség szavai egyaránt megszólalnak, egyszerre plasztikusan és szimbolikusan. Az olvasó előtt így nem csupán képek sorakoznak fel, hanem egy belső, pszichológiai panoráma is, ahol a lírai én múltbéli identitásai fokozatosan rajzolódnak ki és oszlanak szét, a mindennapi tárgyak és az univerzális tapasztalatok között megteremtett feszültség dinamizmusába ágyazva.

A megszólalás egyfajta belső monológ, mely mintegy önvizsgálatként zajlik. A vers fokozatosan tárja fel az emocionális személyes múlt rétegeit: a tárgyak, fényképek, emlékek, testek és érzelmek segítségével idézi fel az „egykori ént”. Az emlékek, mint „szent”, már érinthetetlen relikviák jelennek meg, melyekhez a lírai hang áhítattal nyúl vissza. A végkicsengésben a lírai én elfogadja, tudomásul veszi, hogy az emlékezés csak töredékes, de a veszteség érzése örök, – és épp ez ad értelmet az „emlékeim élnek” gondolatnak. Az emlékezés a lírai én számára az emlékek révén spirituális cselekedet – a szöveg szerint a múlt és az én a lélek szintjén élnek tovább, Az „emlékeim én vagyok” kijelentés a halhatatlanságot is sugalmazza.

A teljes szöveg felfokozott érzelmi intenzitást közvetít, a sorok érzelmi amplitúdója a nosztalgia és a fájdalom, a gyönyör és a veszteség között pulzál. A halál és az idő meghaladására tett költői kísérlet a vers egészében jelen van. Az utolsó szakaszban az „emlékeim emlékei” fogalma már egy metaemlékezeti, azaz a szubjektum fölé emelkedő létállapotot jelöl. Az utolsó gondolat, mint zárás, fokozatos lecsendesülést hoz: a „kis urnámba térnek” megfogalmazás egy temetési szertartás érzelemvilágát idézi meg.

Ez a vers nem csak a szenvedő emlékezés hangja, de lélektani térkép is, amely a belső világ sokszínűségét tárja fel. A költő nem csupán nosztalgiát vagy melankóliát fest, hanem az emlékek – mint élettapasztalati lenyomatok – súlyát és sebezhetőségét is érzékelteti, miközben az olvasóban is felébreszti saját múltja reflexióit.

E költemény a posztmodern emlékezés-líra egyik lenyűgöző darabja, amely az idő és az identitás tünékeny kapcsolatát tárja fel egy személyes, testközeli és filozofikus versbeszéd segítségével. A lírai én a múlt rekonstrukciója során szembesül a visszafordíthatatlansággal, miközben próbálja megragadni mindazt, ami szerelmekben, levelekben, testekben, szavakban még érezhető, felidézhető, s talán elérhető.

A vers egyik legnagyobb értéke, hogy saját emlékeiből az embert: a fiút, a szeretőt, a férfit, a férjet, az apát mint esendő, de szerethető és jelentéssel teli létezőt mutatja fel. „Az vajon hova lett, hol van?” nem csak kérdés, hanem a vers ontológiai magja: a képek és szavak folyamában a lírai én önmagát keresi.

Ez egyben költői ars poetica is, mely az emlék és az identitás örök kereséséről szól, miközben az olvasóban is felébreszti a saját múltja reflexióit. A mű megrendítően szép lírai vallomás az emlékezésről, mint egzisztenciális aktusról is, amely halálunk után is él tovább.

 

---