Tüske és Böki (mese)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két sün család, akik egy sűrű kerek erdő közepében éltek. Két süncsemetét neveltek, név szerint Tüske és Bökit, egy helyes sünfiút és egy sünleányt. Amikor ez a két kis tűpárna kinőtt a gondtalan gyermekkorból, bizony-bizony a kis földalatti odujukat is kinőtték. A családi odu meglehetősen szűkössé vált mindkét család számára. A szüleik egy napon úgy határoztak, hogy útjára bocsájtják Tüske és Bökit, mivel már elég idősek voltak ahhoz, hogy megkezdjék önálló életüket, új otthont építsenek- azaz ássanak- maguknak. Nehéz nap volt ez akét süncsalád életében, de a szülők biztosak voltak abban, hogy meg fognak állni a saját lábukon.

-Tüske és Böki! -szólaltak meg a szülők. – Itt az ideje, hogy új otthont keressetek magatoknak, családot alapítsatok és gondoskodjatok szeretteitekről.

Eközben mindkét sün mama a könnyeit törölgette. A két sün megölelte szüleit, amit óvatosan tettek, hiszen ha nem vigyáznak, szúrós tüskéikkel könnyedén megsebezhették volna egymást. Fájó szívvel elindultak, de alig hagytak el néhány bokrot, amikor az egyikőjük panaszkodni kezdett:

-Hallgass ide Tüske! Nekem bizony nem sok kedvem van ki tudja meddig vándorolni, majd fáradtan nekilátni egy új odu-ásásnak.

-Szivemből szólsz Böki, -válaszolt a másik- de nem lakhatunk a csillagos ég alatt. Talán mégis meg kellene próbálnunk ásni itt, a nagy áfonyabokor alatt.

Nem sok lelkesedéssel de nekiláttak az ásásnak.  Bizony-bizony hamarosan szakadni kezdett a víz róluk. Egyszer csak meglátták, hogy valaki közeledik feléjük. Az pedig nem volt más, mint a nagy barna medve. Mint minde sün, a veszélyt érezve, azonnal elkezdtek összegömbölyödni. Még mielőtt eltünt volna szemük, szájuk, fülük a tüskék alatt, meghallották a medve szokatlanul kedves hangját. A szüleiktől hallottak már a medvéről, aki bizony ha éhes, akkor nem válogat.

-Napsütéses jó napot, sün barátaim! -Szólalt meg nyájasan a medve. -Mit csináltok itt ezen a gyönyörü szép napon?

Tüske és Böki meglepődött a medve kedves szavain, és az atyai-anyai figyelmeztetést már nem is vették komolyan. A medvének valóban nem volt a kedvenc eledele a tüskétől hemzsegő, tűpárnára emlékeztető két jószág, de már kezdett elege lenni az áfonyából. Tüskék ide vagy oda, végre már hús is lehet az asztalán, gondolta.

-Szüleink tanácsára útra kerekedtünk -válaszolta egyikőjük -hogy saját otthont ássunk, mi ugyanis a föld alatt élünk.

A medve sajnálkozó arcot vágva folytatta:

-Igen nehéz munkába fogtatok, de szerencsétekre éppen erre volt dolgom, ugyanis nagyon szeretem az áfonyát. -Válaszolta, amiben volt igazság, hiszen a medvék nem vetik meg az édes bogyókat. Ha viszont húsos falatra volt remény, akkor bizony mindenre képesek voltak érte.

-Nem is találkozhattatok volna jobb baráttal, mint én, -Folytatta- hiszen nekem van a legtágasabb otthonom ebben az erdőben. Kényelmes, hűs barlangban élek, ahol bőven van hely számotokra is és elfelejthetitek a nehéz ásást. Kövessetek bátran, egy rövid séta után megpihenhettek nálam.és  addig maradtok, ameddig csak akartok.

A sünök így is tettek. Beálltak a medve mögé, és örömmel jegyezték meg:

-Tényleg nagy szerencse, hogy a medve épp erre járt és megsajnált minket.

Nem látták azonban a medve arcát, aki már előre nyalta a szája szélét, elképzelve a sünlakomát.

Ahogy igy, látszólag békésen ballagtak az erdei ösvényen, váratlan meglepetés érte öket. Egy fa mögűl váratlanul eléjük urott a róka.

-Hová-hová medve koma?

A medve, bár jóval nagyobb volt a rókánál, úgy megkukult ijedtében, hogy megszólalni sem tudott egy pár percig. Helyette Tüske válaszolt:

-A medve barlangjába megyünk, aki felajánlotta, hogy a tágas otthonát megosztja velünk.

-Az igazat megvalva, nem nagy kedvünk volt saját kuckót ásni. -Folytatta Böki.

A ravasz róka, aki szintén folyton éhes volt, azonal átlátta a helyzetet és még mielőtt a medve meg tudott volna szólalni, így folytatta:

-Még hogy felajánlotta?! Meg sem fordult a fejetekben, hogy rá akar szedni benneteket és magához édeskedve csapdába csal benneteket?

Döbbenten egymásra nézett Tüske és Böki.

-Hááát bizony hallottunk már a szüleintől egyet -smást. De a medve olyan kedves volt. – Válaszolta egyikőjük elcsukló hangon.

-Akkor pedig jobban teszitek, ha velem jöttök, még mielőtt a medve vacsorájává váltok.

A két sün úgy elkezdett remegni félelmében, hogy még azt is elfelejteték, amit a rókáról hallottak a szüleiktől.

Felkapaszkodtak a róka hátára, az pedik pillanatok alatt elinalt, mielőtt a medve felocsúdott volna.

Ahogy biztonságban érezte magát a róka, mézes -mázos hangon folytatta a győzködést.

-Most már biztonságban vagytok, és remélem nem kételkedtek abban, hogy megmentettem az életeteket.  Nem is találkozhattatok volna jobbkor velem. Az én odum ugyan nem barlang, de azért van hely két jóbarát számára.

Kezdett megnyugodni a két tüskés, és úgy kapaszkodtak a rókába, mintha az életük múlna rajta. Valóban elhitték, hogy a ravaszdi nélkül a medve bendőjében, kötöttek volna ki.

Ahogy így mendegéltek, a róka kezdett elfáradni és az éhség is igencsak gyötörte. Már majdnem elérték a rókalyukat -ahol persze semmi jó nem várta volna a sünökre – amikor a farkas ugrott eléjük egy szikla mögül. A szemei vérben forogtak, hatalmas fogaival pedig meglehetősen félelmetes látványt nyújtott. A róka úgy megijedt, hogy egy szó nem sok, annyi sem jött ki a száján.

-Mi járatban errefelé, róka koma? -Szólalt meg dörgedelmes hangon. Választ azonban a sünöktől kapott a róka helyett.

-A róka megmentett minket a medvétől, és felajánlotta, hogy megosztja velünk az oduját. Nem sok kedvünk volt saját odut ásni.

A farkas átlátta a helyzetet, nagyon is jól ismerte a rókát. A vicsorításból rögtön átváltott mosolyba és hízelgésbe.

-Hát akkor én vagyok a legjobb tars számotokra. Ne higgyetek ennek a minden hájjal megkent ravaszdinak! Vagy talán a szüleitek nem beszéltek a rókáról? Ahogy beteszitek a lábatokat az odujába, már végetek is van! A legjobbkor találkoztatok velem.

A róka még mindíg remegett az ijedtségtől. Ahogy a két sün lecsusszant a hátáról, mint akit puskából kilőttek, elnyargalt.

-Az én odum a legbiztonságosabb számotokra. Megvédelek benneteket mindenkitől, és elfelejthetitek a nehéz munkát, ami egy oduásással jár. -Folytatta a farkas.

Tüske és Böki összenézett és megkönnyebbülve másztak fel most már a farkas hátára. Rettentően örült a farkas, hogy ilyen könnyen hozzájutott az aznapi vacsorának valójához.

Ahogy igy mendegélnek, a farkas otthonához egész közel, lövöldözés ütötte meg a fülüket. Összeszorult a farkas amúgy is üres gyomra, mert tudta, hogy ennek a fele sem tréfa. A vadász ugyanis már jóideje kereste a farkast. Futásnak eredt a farkas, de az egyik fa mögül kikandikált a vadász puskájának a csöve, egy pillanattal később pedig a vadász is előugrott. A puska csövét a farkas orrához nyomva mondta:

-De régóta várom már ezt a pillanatot! Ahogy látom, nem vagy egyedül. Mi a szándékod azzal a két jóhiszemű sünnel a hátadon?

A farkasnak fogalma sem volt hogy mit válaszoljon. Tudta, hogy a meséjét úgy sem fogja elhinni a vadász, az orrához nyomott puskacsőtől pedig még megszólalni sem mert. Igy megint a sünök adták elő a történteket.

-A farkas az életünket mentette meg, amikor találkozott velünk. A róka be akart csalni az odujába, azt igérve, hogy megosztja velünk az otthonát. Nekünk ugyanis nem volt kedvünk szüleink tanácsára új odut ásni.

A vadász nem tudta megállni nevetés nélül.

-És ti hittetek ennek a nagyfogú ordasnak? Nem meséltek a szüleitek az örökké éhes farkasról?

-Hallottunk mi ezt-azt, de a farkas olyan kedves volt és neki köszönhetjük, hogy nem a róka gyomrában végeztük.

-Most meg nekem köszönhetitek, hogy nem a farkas gvomrában végzitek! -Jelentette ki dörgedelmesen a vadász. -Ha én nem járok erre a farkast keresve, akkor már talán ott is lennétek.

A sünök most értették meg igazán, hogy háromszor estek ugyanabba a hibába. Rögvest belekapaszkodtak a vadász nadrágjába. Eközben az ijedtségből felocsúdó farkas egy szempillantás alatt elillant a vadász szemei elől.

-Előbb utóbb úgyis elkaplak! -Kiáltotta a vadász a farkas után, aztán a földre térdepelve szólt a sünökhöz:

-Jobban teszitek, ha megfogadjátok szüleitek tanácsát, és bármilyen nehéz is, ástok magatoknak egy saját odut. Ott lesztek majd a legnagyobb biztonságban és csak magatokra számíthattok. Ne mások nyakán élve akarjatok boldogulni!

Elszégyelte magát Tüske és Böki, belátták, hogy igaza van a vadásznak. Megköszönték a jótanácsot és megigérték, hogy megépítik a saját otthonukat.

Így is történt. Elköszöntek a vadásztól, és még ott a helyszinen ásni kezdtek egy csinos kis odut a bodza bokor tövében. Meg sem álltak mindaddig, amig készen állt a beköltözésre. Alaposan megizzadtak, de amikor elkészült, boldogan és elégedetten ültek le a új odu közepén, és hamarosan el is nyomta őket az álom. Másnap levelekkel kibélelték és tervezni kezdték a közös életüket. Néhány hét múlva ebben a kényelmes odúban láttak napvilágot közös gyermekeik, akiket nagy szeretettel nevelgettek és tanítgatták azokra a fontos dolgokra, amit tudniuk kell, hogy ha egyszer eljön az idő és ők is elválnak a szüleiktől.  Legyenek szorgalmasak, ne restelljék a munkát, tudják kiben bízhítnak meg és kiben nem és ne akarjanak mások nyakán élni.