A LEGCSENDESEBB HADÜZENET: ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK

A legcsendesebb hadüzenet: Erős vár a mi istenünk

Szolnok legszebb parkjában található templom a reformáció fontos színhelyének, a wittenbergi vártemplomnak a mintájára épült, annak kicsinyített és egyszerűsített mása. Az oltár jobb oldalán emléktábla látható (Fodor Ottmár (1925–1991, esperes (1964-1991), a templom leghosszabb ideig szolgáló lelkészének emléktáblája. Az  édesapám volt. Írtam az ő emlékezetére.

Gyorsan rótta mindig a sorokat. Finoman tiszta kézírással. Akkor sem vált vaskossá vagy otrombává, amikor hajigálózott a szavakkal. A reformáció ideje volt, vitáztak élvezettel a felek oda-vissza, néha rágalmazással, gúnnyal. Ő maga is kivette ebből a részét. Harcias férfi volt, a természetének eleme, az adottsága. Mindig lefőzött mindenkit. Harcolt a szavakért szavakkal, az értelmezésekkel. De neki az Ige volt a döntő. Minden Sola fide. Alig akadt valaki, akit nyelvi erejében hasonlítani lehetne hozzá. Ki ő? Honnan szerezte ezt a gazdagságot német nyelven az ágoston rendi szerzetes, aki tizenöt évig latin nyelvet használt? Kifejezőereje anyanyelvén bontakozott ki teljességében. Gazdag szókincs. Írásban. Élőszóban. Beszédének ritmusa volt. Ereje. Talán segíthette a zene szeretete, az ismerete is? Tehetsége volt hozzá. Írásai, előadásai, vitái hasonlíthatóak zenei kifejezésekhez: kezdte az egészet mondandójának allegróban, prestóban, sőt furiósóba ment át. Megértjük azt a hatást, amelyet Luther Márton keltett a kortársakban. Munkabírása hatalmas volt, még ellenfelei is csodálták. Harcainak kezdeti szakaszában húsz-harminc publikációt dobott a világba, többnyire kicsiny füzetméretű nyomtatványokat. Néha dolgoztatott egyszerre három nyomdászt is. Az inasok várakoztak az ajtaja előtt a kefelevonatokkal. Aztán futás vissza a műhelybe. Mindent egymaga csinált apró szobájában, amely a kolostorát a sörfőzdével összekötő folyosó fölött volt. Wittenbergben meggazdagodtak a nyomdász-kiadók. Ő nem kapott honoráriumot. Írásai megértek tíz vagy még több kiadást is. Immár felébresztette a harca nemcsak az ellenfeleket, hanem  beszédei, igehirdetései, az írásai a laikus hívők lelkiismeretét is. Tiltakozássá lett bennük. Ő érthető. Valóban hitelesen. Írásai, a hit által fordított, addig nem ismert Biblia szövegei. Immár német nyelven szóltak. Mindenben igazak és tárgyilagosabbak érvei, gondolatai. Megkezdte támadását a pápaság ellen, páratlan a maga nemében. Mögötte nem állt semmiféle földi hatalom, előtte egy súlyos történelmi időszakban szétzilált és kusza Németország, zsoldos lovagokkal, ellenséges érzületekkel a világban, lázadók, parasztok, fejedelmek, hercegek. Évszázadok óta szilárdan álló és kialakult egyházi rend. Amelyet támadott. Nem volt pártja, sem elméleti programja arra sem, mi kerül majd a megtámadott helyébe. Nem volt egyházszervező. Nem volt semmi egyebe, csak a Biblia, a meggyőződése: majd az mondja meg, mit kell cselekednie. Ha isten úgy akarja, ő jól véghez viszi. Ha elbukik, az isten rendelése lesz, elejti őt, ha úgy határoz az útjáról. Sola fide. Fölvetődik a ma emberében a kérdés, forradalmár lehet-e az, aki ilyen módon vág bele gigászi feladatába? Az egyház teljes intézményét támadta meg, elutasítva szertartásrendet, a hét szentségek többségét. Ő a régit nem akarja, újat sem. Hanem azt, ami írva van. Az Írást. Mert senkinek nincs joga azon túlmenni, helyette magyarázni az ige fölé emelkedve újakat kitalálni. Helyreállítani kell az eredetit: lefordítani a Bibliát. Nem kreálni magyarázatokat a népnek. A mai tudásunkkal azt mondanánk, lényegében nem is volt forradalmár. Nem azt akart, hanem restaurálni. Teljesen érintetlen területre nyomult be: az egyház teológiai értelemben gyengén volt felvértezve,  legfurcsább, hogy még az egyedül elismert latin nyelvű Vulgata szövege sem volt véglegesen rögzítve, noha ez számított kánonnak. Alapos revideálása még fél évszázadig tartott továbbra is. Életveszélyesen fenyegették, majdnem ki is végezték, menekült. Ám Wittenbergben is figyelték a fogságban a vártemplom cellájába zárva. Körülvéve a bibliai fordítások lapjaival, görög, héber szótárakkal is veszélyesnek tartották. Neki ez volt a feladata. Sarkalatos igehelye lett az, amit Pál a Rómabeliekhez írt levelében így fordított: „Azt tartjuk tehát, hogy az ember egyedül hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül.” Ez a Sola fide. Még e körül is civakodást támasztott az ellenfeleiben. A Luther-Bibliának csupán alig néhány példánya maradt ránk, azok ronggyá olvasott állapotban. A sok helyen megjelent kiadások együttes száma becsülten egy millió. Voltak egyszerű és díszes kiállításúak. Könyvnek lehet-e ennél nagyobb sikere és dicsősége? Azt a hitelességet, felfogást, nyelvi erőt amit ő, nem tudták elérni a fordításban követői soha többé. Jól tudta, „meghaladja erőmet”, de vállalta, mert nem volt senki más, aki bele mert volna vágni, szüksége volt rá az embereknek. Nem az egyháznak, nem táplálták ezt az igényt. „Hát akkor rajta!” –Wohlan denn!”-ez volt a kedvenc szavajárása. Vidám fickó volt világ életében. „Jó üzenet, jó hír, jó újság…énekel és beszél tőle az ember és jókedvű lesz.” A tétele, hogy „emberi parancsolat” mindaz a törvény, amelyet az évszázadok pápasága kihirdetett addig, hatékony harci eszköznek bizonyult, nem lehetett többé cáfolni, még a történelemmel sem. Nyomában a reformátorok sokasága támadt, haladtak ilyen úton, de semmi egységes kötél nem volt közöttük sem. Szét is voltak szóródva, eltérő vallási, politikai, szociális gondolatokat hirdetők. Ő immár világhírűvé lett 1523-ban, prédikálhatott Wittenbergben, pedig rettegtek tőle. Kiátkozták, de írásait kinyomtatták. Újra és újra.  Honoráriumot továbbra sem kapott, nem is tartott rá igényt. Fillérekből éldegél a régi Ágoston-rendi kolostorának egyik szobájában, szalmazsákon, egy szál takaróval. Az egyetemen nem taníthatott Luther professzor, a teológia doktora, mert a választófejedelmet kellemetlen helyzetbe hozta volna. Ugyanazt a csuhát viselte, amelyet megszavaztak neki viseletre Wittenbergben. A jellegzetes fekete hosszút, a széles ujjút. Amelyhez hasonlót viselnek ma is a lutheránus lelkipásztorok, az evangélikusok, a fehér nyakban viselt Mózes táblával. Ez a reverenda. Voltak körülötte kisebb körben munkatársak, kiugrott szerzetesek, prédikátorok, apácák. A világ zajlott, kereskedők, pénzemberek, uzsorások manipulációi nehezítették az életet. Emelkedtek az árak, degeszre gazdagodtak, senki nem hozott szabályozásokat, sem törvényeket, mert az ő korában még nem léteztek ezekre tanok. Ő a wittenbergi reformátor. A protestantizmuson belül számtalan irány és nézet zajlott, feszültséget teremtve a puritanizmus jegyében. Luther világosan kifejezésre juttatta a saját nézeteit, azokat a gyakorlatban tette is. A zene különös jelentőséggel bírt, nem függött össze a reformációs tanokkal, mert egyetemes. A lelki komorság és megpróbáltatások idején betölti a feladatát:a lelki vigasztalást. Mindennél közelebb van a legfelsőbb titokhoz, a kifürkészhetetlenhez. Kifogásolta azokat, akik kiszorították a zenét a templomokból. ”Annak a szolgálatában áll a zene, aki azt adta és megteremtette.” Legjelentősebb és leghíresebb énekei között az Erős vár a mi istenünk. Milyen forrásokból merítette? Vitatkoznak még erről ma is. Az tény, a dallam, amit ő alkotott, valami egészen új volt.  A Bach korálnál is kötetlenebb, szabadabb ritmusú, rövidebb, egyenlően elosztott taktusokkal. Indulószerű, lépéstempó. Szövege elszánt, bősz és harcias, jól illik a zenei alaphoz. „Ne tartson meg az ördög minden szép nótát magának!” Tömör, érző lelkű, amit a német szó ad vissza jobban: gemütvoll. Erényszerű. Amely mindenkihez szóló. A korai protestánsok dacos harci dalként tekintették, énekelték is. Ma közismert, felekezetektől fügetlenül a hívők körében, sőt, laikusok is szívvel-lélekkel, ismerősként éneklik dallam és szövegvilága miatt. Szakrális méltósága és rangja megmaradt: az evangélikusok számára ez a köszöntés :Erős vár a mi istenünk. A ma is használatos Evangélikus énekeskönyv 254. és a 256. számú éneke, és egyben himnuszukká is vált. Dallama és  szövege 1529-ben született és él századok óta ebben a formában. A reformátusok is felvették énekes könyvükbe a 390. számon. „Erős vár a mi istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk. / Ha ő velünk, ki ellenünk? Az úr a mi oltalmunk./ Az ős ellenség most is üldöz még, / nagy az ő serege, csalárdság fegyvere: / Nincs ilyen több a földön. 2. Erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk/ De küzd értünk a hős vezér, kit isten rendelt mellénk/ kérdezed, ki az? Jézus Krisztus az, isten szent fia/ Az ég és föld ura / Ő a mi diadalmunk. 3.E világ minden ördöge ha elnyelni akarna/ minket meg nem rémítene/ mirajtunk nincs hatalma /E világ ura gyúljon bosszúra :/ nincs ereje már, reá ítélet vár/ Az Ige porba dönti. 4.Az Ige kőszálként megáll, megszégyenül, ki bántja/ velünk az Úr táborba  száll/ Szentlelkét ránk bocsátja/ Kincset, életet, hitvest, gyermeket / mindet elvehetik, / Mit ér ez őnekik?/ miénk a menny, örökre.” – – -. Négyszázöt év eltelt 1934-ig.  Huszonkilenc éves a fekete hajú fiatalember, akinek abban az évben már az ötödik verseskötete jelent meg Medvetánc címmel. Tartalmazta válogatott és újabb verseit, fordításait. Ismert és sikeres. Átkozódhatna rengeteg csalódással, szegénységgel, árvasággal, szeretethiánnyal eltelt életéért. Legjellemzőbb beszédmódok verseiben felszólítások, önmegszólítások. Váltakoznak okfeltáró elemzések nézőpontjai az önmagát kívülről szemlélőével. Szerepe, cselekvéslehetőségei között feloldhatatlan ellentétben van. Ült erkölcsi törvényszéket az egész világ és önmaga  fölött. Válságos időszakában. Használta az ősi nyelvi rétegek szavait és képeit. Kereste műfordítóként a költői alkotásokat, amelyek a vallásosság ortodox világába merültek. A bűn, bűnösség, a bízni, remélni, vádolni, a jó, az igaz, a csalni, megvetni, ítélkezni szavak gyakoriságával telítettek versei. Úgy érezte, hogy nincs bocsánat. Akkor két lehetősége van. Elalélhat. Némán és szótlanul. Mindegy. Hiába. ’Az ember végül szomorú, vizes síkra ér, nem remél’ .A másik ellentétes ezzel. Eszmél. A családban töltött nyugalmasabb hódmezővásárhelyi hónapokban érkezett lehetőség. Az Evangélikus Egyetemes Egyház pályázatot hirdetett 1934-ben Luther énekének új fordítására. Remélték, egyházi használatra alkalmasabb lesz a szöveg. Payr Sándor állította össze a szempontokat hozzá. József Attila elkérte a pályázati kiírást. Négy hónapon át foglalkozott a 46. zsoltárra épített lutheri ének német szövegével. A műfordító költő átitatódott az igével is. Ő görögkatolikusnak tudta magát, ám azt kevesen tudják róla, hogy református templomban keresztelték, és református lelkész búcsúztatta temetésén. Gondos jegyzetekkel látta el versének minden sorát. Határidőre beküldte. 1..„Erős vár a mi istenünk/ Kemény vasunk és vértünk./ Inségben együtt van velünk/ Megvált és harcol értünk. /Kél az ősi rossz/ Bajvető gonosz, /Csel vad fegyvere/ Erőszak ővele/A földön ő az első. / 2. Önnön erőnk csak délibáb/ És bizony esnénk esten./ De harcba küldte Egy Fiát/ Értünk maga az Isten. / Kérded-é, ki az?/  Jézus, az igaz./ Sok had, Egy a fő/ Nincs Isten más csak  Ő/ Krisztus a Győzedelmes.  3.  S ha földön ördög nyüzsgene/ És elnyelni akarna /Meg nem riadnánk -ellene /Győz hitünk diadalma./A világi úr /Tombolhat vadul,/ Semmit sem tehet / Ő megítéltetett./ Megrendül egy szavunkra. 4. Él, áll az ige igazul,/ Akárki vesse-hányja./ Táborainkra száll az Úr / Szent Lelke adománya./Jóhír, nő, család /Jószág, test, világ/ Veszhet,vihetik/Veszendő kincseik’,- / Miénk marad az ország.” Jeligésen kellett tennie. Ő választotta azt magának. Pál második leveléből a korinthusiakhoz. Annak a  6. fejezetéből a 7. verssort. A nem revideált igeszakasz szövegét olvasta. „…az igazság igéjében, Isten erejében, jobbról és balról az igazság fegyverzetében.” A szakasz címe: Pál magatartása. Mi áll az általa kiemelt sor előtt? Ézsiás könyvének 48. részéből a 8. versét idézte Pál :  ›A nekem tetsző időben meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek téged.‹  Költői lelkéből fakadt a kiemelkedő fordítása is. Mert végigolvasta Pál levelének a 6. fejezetét a maga teljességében.„…Mint szomorkodók és mégis mindig örvendezők: mint szűkölködők, és mégis sokakat gazdagítók: mint akiknek semmijük sincsen, és mindenük megvan.”  Beszivárgott a saját életébe. A költészetébe az eszmélet. Nem kudarcra ítélő a lehetőség, magasabb bizonyosság keresésére és megtalálására adott neki reményt. „Én fölnéztem az est alól/ az egek fogaskerekére-/csilló véletlen szálaiból/ törvényt szőtt a múlt szövőszéke / és megint fölnéztem az égre/ álmaim gőze alól/ s láttam, a törvény szövedéke/ mindig fölfeslik valahol.” A múlt törvényszerűségei, a véletlennek hittek csak utólag tűnnek igazoltnak. Csillag, az ég a létezés szabad kiteljesítésének képei sokasodnak az utolsó, nagy verseiben. Változtak a saját szavai is.’ Láttam, éreztem, kerestem, keresek, fölnézek, képzelhetem, hallottam, el-elnéztem.’ Egy egész világtapasztalat birtokába jutott. Megtalálta belső függetlenségét biztosító lélekállapotát. A bocsánatot a gyengeségeire. Már meglett ember, aki ’nem istene, nem papja se magának, sem senkinek.’ A hitvalló ének lefordítására szánt idő nem volt hiábavaló. ’Gyenge létemre így vagyok erős, ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős.-’…A világ vagyok-minden ami volt, van: a sok nemzedék, mely egymásra tör.’ …A harcot, amelyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk: és nem is kevés.” A 136 fordításból egyet sem találtak megfelelőnek az akkor aktuális evangélikus frazeológiának. Csak később derült fény arra, a jeligés fordítás József Attiláé. Szóhasználata egy győztes éneke. Az ő saját költői lelkéből fakadt. Szerepvers, mert ő maga Pál, aki Saul volt. A saját hitvalló-hivatásának énekét írta meg.  Fordításirodalmunk kiemelkedő alkotása. A mai evangélikus énekeskönyvben ezért szerepel két szöveggel is Luther himnusza. A 256. számú József Attiláé. Hatását akkor érezzük át, ha valamennyi versszakát elolvassuk. Hallgatjuk, elénekeljük 2025 pünkösd ünnepén. Megváltott emberként a Megváltó szeretetének befogadására. Bűneink bocsánatáért. Meghallgattalak, és az üdvösség napján megsegítettelek téged.

https://youtu.be/5LnZ2R-eKoY?feature=shared FLASMOB DEÁK-TÉR

https://youtu.be/spNUXzYYO8U?feature=shared Reformáció 500 Így éneklik Wittenbergben ma is.

Author: Fodor Ágnes

A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...