Születésemtől a vasárnapi ebédig

Ahogy közelgett a szülés órája, apukám kihívta anyukámhoz a bábát, aki megállapította, hogy itt az ideje kórházba vinni. Szekérrel bevitték a közeli nagyobb városka kórházába, ahol szép, egészséges kisbabaként jöttem a világra.

Anyukám nem tudott sokáig otthon maradni velem, mert munkába kellett állnia. Házra gyűjtöttek apukámmal, hogy külön költözhessenek. Nagymamám mindig otthon volt, mert a II. világháború idején egy lövedék olyan károsodást idézett elő az alsó lábszárában, hogy nem tudott munkába járni. Ő viselt gondot rám a nap legnagyobb részében.

Nagyon aranyos kicsi asszonyka volt, haját kontyba fonta. Nagylány koromban, mikor már túlnőttem rajta, a vállamig ért, pedig én sem voltam magas termetű. Kicsi, de erős, mint a bors!

Nem volt szabad rosszalkodnom.

– A ruhád mindig tiszta legyen! -figyelmeztetett.

Egyszer, néhány évvel később kétségbeesett sírással értem haza az iskolából. Miközben az utcasarkon álló hangosan gágogó libák elől menekültem, megbotlottam, elestem és foltos lett a szép ruhám.

– Jaj! Most mit szól nagymamám?

– Nem olyan nagy baj az. Szerencsére nem történt bajod, kislányom! Úgy megijesztett a sírásod…

Kevés játékom volt, csak egy porcelán fejű babára emlékszem, azt még fényképen is megörökítették.

A kiskertben gyakran építettem homokvárat. Petúnia-virág tölcsérét lefelé fordítottam, az lett a királykisasszony. Ott sétált a többi petúnia barátnőivel együtt a homokvár folyosóin, melynek fordulóin csigaházból való katonák álltak őrt. Képzeletem táncra perdítette őket, és énekelgettem nekik. Ha meguntam a homokozást, vég nélkül hintáztam a kertben.

Egyszer mégis valami rosszat tehettem, mert pici nagymamám egy bottal kergetett engem a kertben. Ma is úgy látom, mintha filmen vetítenék!

– Majd adok én neked, csak érjelek utol! – fenyegetett. De arra nem emlékszem, hogy megvert. Inkább átölelt:

– Kislányom, ne csinálj ilyent többet! Megfájdult a lábam miattad. Nem való nekem a futás.

– Igen, nagymama, megígérem, jó leszek – simultam hozzá.

Nagyapám zömök ember volt. Fején mindig kopaszra nyíratta a haját. Az apukám tőle örökölte a szép kék szemét. Nagyon szerette a bicikliket. A hosszú falusi ház végén lévő nagy helyiség mindig tele volt biciklivel. Ha valakinek elromlott a biciklije a faluban, tudták az emberek: hozzánk kell hozni. Szabadidejében mindig javítgatta őket. Biztos tőle örököltem, hogy én is gyerekkorom óta szeretek kerékpározni. Ma is ez a kedvenc közlekedési eszközöm. Városunkban csúcsforgalomban gyorsabb, mint az autó.

A kislányként a konyhában aludtam egy külön ágyon az egyik sarokban, nagymama és nagypapa egy másik sarokban, de ugyanolyan széles ágyon. Olyan szépen elfértek egymás mellett. Nem kellett nekik franciaágy. Ma is azon csodálkozom: hogy fértek el? Soha nem panaszkodtak helyszűke miatt. Anyukám és apukám a tiszta-szobában aludtak.

A sparherdben télen-nyáron mindig tüzeltek, hiszen ott készült a finom étel. Emlékszem, ha nagyon hideg volt, a tetején lévő vaskarikák vörösen izzottak. A sütőjében pedig télen járókövet melegítettek. Arra tettük az átfagyott lábunkat. Olyan nagy havas tél emléke él bennem, amikor a legalább fél méter magas hóban kis utcácskákat vágtak ki, hogy tudjunk közlekedni.

A konyhában mosdott mindenki egy hatalmas fehér lavórban. A nagypapám derékig levetkőzve csapkodta a magára a vizet. Utána az egész konyha vízben úszott. Nagymamám alig győzte feltörölni. Mikor borotválkozott a hosszú éles borotvával, félve figyeltem.

– Jaj! Meg ne vágja a nyakát!

A borotva-élező szíj, 40-50 centi hosszú vastag, kemény bőrből készült, az ágy széléhez akasztva függött.

– Ha rossz leszel, ezzel fogom a feneked elverni- mondogatta. De tudtam, nem tenne ilyent. Később, miután elköltöztünk tőlük, nagyon várták, hogy hétvégén meglátogassam őket. Nagymama mindig félrehívott és egy kis zsebpénzt nyomott a kezembe.

– Nesze! Nagypapának ne mutasd meg! Lehet, hogy haragudna. Én magam gyűjtögettem össze neked.

Fiatalasszony koromban is gyakran meglátogattuk őket a férjemmel.

– Tudod, kislányom, előbb három évet csak kettesben éljetek, hogy megszokjátok egymást. Utána jöhet a gyerek! – mondogatta nagymamám. Így is tettünk: pont három évre született meg a lányom.

Külföldön élve is írtam nekik levelet. Kislányunk születése után elküldtem a fényképét, hagy gyönyörködjenek benne. Olyan szép, hosszú hajú kisbaba volt! Sajnos nagymamám már nem láthatta meg a dédunokáját. Engem csak később értesítettek a haláláról, nehogy ártson nekem a hír a várandós időszakomban.

Egy szép téli estén anyukám meglátogatta az apai nagymamámat, vitt neki finom töltött káposztát, a kedvencét. Jól lakott és és miután anyukám megmosdatta aludni tért. Másnap már nem ébredt fel…

Örülök, hogy nem szenvedett. Nagy kegyelem!

A nyarat mindig a másik nagyszüleimmel töltöttem, mert náluk élvezhettem a végtelen szabadságot. Sárga- és görögdinnyét, uborkát, paprikát és paradicsomot termesztettek.

Nappal segítettem nagymamámnak a főzésben, a földkunyhó takarításában. Este már nyolckor készültünk a lefekvéshez. Nem volt áram egy petróleum-lámpa világította meg az üveglapokból álló verandát. Azzal is takarékoskodtunk. Csak keveset engedtek olvasni, aztán mentem egy kört a dinnyeföldön Morzsi kutyával.

Pedig nagyon szerettem olvasni! – Három hét alatt hat könyvet olvastam el. De nyolckor abba kellett hagynom, hogy ne rontsam a szememet.

Éjjel, ha nagymama megengedte, hogy én is menjek, őriztük a dinnyét nagyapámmal. Vagyis kinn aludtunk a dinnyeföldön egy szalmakunyhóban. Olyan izgalmas volt! Időnként elmentünk és körbesétáltuk a dinnyeföldet és nézegettük a csillagokat. Eszembe sem jutott félni. Nappal magam is körbesétáltam a kis birtokunkat, közben nagy hangon az akkor divatos slágereket énekeltem, ahogy a rádióban hallottam.

– Isten véled édes Piroskám! Rajtad kívül nincsen csinos lány! – ez volt a kedvencem, mert a nagynénémet is Piroskának hívták.

Hétvégén kölcsönkértük a szomszédok lovait és szekérrel elvittük a dinnyét a közeli kisváros piacára. Ez is különleges élmény volt számomra: hajnalban kelni, szekéren utazni! A mi falunkban ezt nem tehettem meg. Délre értünk vissza és csak akkor kezdtünk el vasárnapi ebédet főzni. Mire elkészült a finom tyúkhúsleves, pörkölt nokedlivel és uborkasalátával, láttuk, jön anyukám és apukám gyalog a poros mezei úton. Nyaranta legalább egyszer a pesti unokatestvéreim is ellátogattak ide, falura. Együtt ebédeltünk, délután lementünk a patakhoz fürödni, etettük a tyúkokat, dinnyét szedtünk és ettünk.

– Jaj, de messze van ez a kunyhó a buszmegállótól! – sóhajtozott édesanyám, ahogy közeledtek.

– De milyen finom illatok terjengenek! – mosolygott édesapám és unokatestvéreim.

– De jó, hogy eljöttetek! – bújtam az ölükbe.

– Isten hozott benneteket kislányom és kedves rokonaink! Pont jókor jöttetek! Gyertek, üljetek asztalhoz! Nincs szebb annál, amikor együtt ebédel a család és a rokonság! – hívott bennünket nagymamám és nagypapám.

– Úgy van! Ezekért a pillanatokért egész héten érdemes dolgozni!

Author: Gardynik Katalin

Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.