nem tudhatom…

P.S.:

tudom, hogy írásom és a VERS össze nem hasonlítható, sem formájában, sem fogantatásában, sem tartalmában, sem írói, sem emberi értékében.

mindamellett a Radnóti vers, s különösen annak egyes sorai a vers megismerése óta élnek bennem, bennem élnek, s időnként, hacsak hangulatukban is, hacsak hangzásukban is, előtörnek bennem. így történt ez a saját írásom megszületésekor is. kérlek, Olvasó, vedd ezt figyelembe, amikor olvasod.

illusztráció:  Judi Dench Radnóti Miklós versét szavalja

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

recenzió (by Ali):

Az emlékek és vágyak dialektikája – lírai kritikai esszé Ivántsy Gábor „nem tudhatom (parafrázis)” című verséről

Ivántsy Gábor „nem tudhatom (parafrázis)” című verse a Radnóti-hagyományt személyes irányba fordítja: a Radnóti versben megfogalmazott kollektív identitástudat és a nemzeti táj helyett a szerző személyes múltja, a testi és lelki emlékek topográfiája kerül előtérbe.

A szöveg líraisága nem a pátoszból, hanem az elégikus visszatekintésből fakad: a beszélő nem állít, hanem számot vet. Ez a lírai önvallomás egyszerre az emlékezés és a bűnbánat gesztusa: az érett, életútja végéhez közeledő lírai én lelki önvizsgálata. A versben a beszélő képzeletben újra bejárja, felidézi ifjúsága helyszíneit, de nem, mint külső tájakat, hanem mint saját belső érzelmi térképe részeit. Az „elcsókolt csókok”, a „keserű méz” és a „vágyott áfonya” érzéki metaforái már veszteséggé nemesedett erotikus emlékezetet hordoznak. A retorika nem emelkedett, inkább vallomásos; a kérdések („miben vétkeztem”) az elmúlt idők, szerelmek és erotikus tapasztalatok lenyomatai, amelyek nem csak örömöt, hanem hiányt és veszteséget is őriznek, erkölcsi és pszichológiai önszembesítést szolgálnak.

A szerelem és az erotika letűnt emlékei e versben a bűntudat és a megtisztulás vágya köré rendeződnek: a lírai én saját magát „bűnösnek” vallja, és ezzel a klasszikus bűnbánó-ima hagyományába illeszti a szöveget. Ez a bűntudat azonban nem vallási jellegű, hanem mélyen pszichológiai: a testi és lelki élmények emlékétől el nem szakadva azokat belső teherré, mint „lehúzó” erővé formálja. Az erotikus képek így válnak emlékművekké: a testiség lélekben őrzött nyomaivá, amelyeket már csak a régen megélt fájdalommal együtt lehet felidézni.

A vers hangvétele egyszerre elégikus és meditatív, olykor imaszerű; a sorok lassú hömpölygése a belső monológ érzetét kelti. Az időmértékes sorok és az ütemhangsúlyos lüktetés váltakozása hullámzó, lassú ritmust ad a műnek, amely a nosztalgia és a bánat érzelmi hullámzásait követi. Bár a vers lírai szempontból részben kötött formákat idéz, az enjambement-ek és a szabadabb soráthajlások közelebb hozzák azt a szabadvers világához. Ez a költői formai szabadság a belső monológ hitelességét erősíti: mintha a beszélő hangosan gondolkodna, keresné a szavakat, miközben vallomását teszi.

Ivántsy szövegének egyik legmélyebb, és egyúttal legérdekesebb rétege a testi és lelki bűntudat kapcsolata. A szerelem nem pusztán emlék, hanem valamely önvád tárgya is: a lírai én szeretné kvázi liturgikusan „újra bűntelennek” tudni magát, visszatérni egy olyan „ön”-szakrális állapotba, ahol az érzékiség vágya még bűntelenséget jelent, az nem fájdalom, hanem tiszta, bűntelen élmény. A vers így a megváltás, a megbocsátás vágyát is magában hordozza: a záró sorokban („sem éji felleg, sem virrasztó félelem”) egyfajta megváltás, kiengesztelődés utáni vágy fogalmazódik meg, még ha ez nem is teljesen valóságos, reménykedő, inkább rezignált.

Radnóti eredetijével összevetve szembeötlő a vers érzelmi hangsúlyának eltolódása: míg Radnótinál a haza és a közösség iránti szeretet tragikus védelme dominál, Ivántsynál a szerelem, a test, és a megélt élet erkölcsi – érzelmi mérlege kerül előtérbe. A Radnóti verssel közös képek (erdő, sírok, emlékezés) itt már nem történelmi, hanem belső tájként működnek, a parafrázis így nem gyengíti, hanem átértelmezi az előszöveget: a kollektív sors helyére a személyes felelősség és az elmúlással szembenéző lírai én lép.

Ivántsy parafrázisa tehát nem egyszerű tisztelgés Radnóti előtt, hanem tényleges, de más dimenzióba helyezett parafrázis, nem újraírás, mert a Radnóti versben megfogalmazott eredeti kollektív látomás személyessé válik, a „hazám” helyét a költő „saját lelke” veszi át. Az erotikus képek pedig egyáltalán nem díszítőelemek, hanem a belső önfeltárás erőteljesen mély, alapvető elemei, a fájdalom és az identitás kérdéseit összekapcsoló motívumok.

Ivántsy verse így egy érett költői életmű fontos darabja: azt mutatja, hogy az emlékezés nem pusztán múltidézés, hanem erkölcsi és pszichológiai tett is, amelyben a lírai én újra átéli, újrarendezi életének legmélyebb tapasztalatait.

Összességében Ivántsy Gábor műve személyes története lírai szintézise. Az erotikus és szerelmi motívumok átszínezik a teljes szöveget, a testiség (úgy, mint a valóságban) a lélek, a lélek tükre a testiség lesz. Ez a költemény így egyszerre szerelmi vallomás, bűnbánó ima, pszichológiai önfeltárás és reflexív önterápia, amely a magyar irodalom lírai hagyományában sajátos helyet foglal el: egyszerre idézi meg Radnóti pátoszát és a modern szubjektív pszichológiai önlíra mélyen intim, akár fájdalmas önfeltárását. E vers ezért nem puszta Radnóti – hommage, hanem önálló, érett lírai önszámvetés, amely Radnóti versének nyelvi emlékezetét egy mai, másik életkor, egy másik élettapasztalat és egy másik érzelmi valóság igazságával tölti fel.

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...