Első közös karácsony

Első közös karácsony.

Írta: Egyed-Husti Boglárka

Az Alagút közepén áll a dugó. Se előre se hátra. Én fáradtan nézek ki az autós ülésből ő is fáradt és dühös. Szeretne haladni, de nem tud. Ahogy más sem. Este van már az Alagút lámpáinak fénye világítja meg az autókat és tükröződik vissza a mozaikok metszetén.

Aztán végre mintha elkezdnénk haladni a Lánchíd felé és kiérnénk az Alagútból akkor veszem észre.

„Te is látod?”-kérdezem.

„Mit?”

„Hópehely”-válaszolom.

„Nem”-válaszolta.

Aztán ahogy átmegyünk a hídon egyre több pehely esik le a felhőkből. Nagy pehelyben. Egyre sűrűbben. Az ablakokban lámpák gyúlnak. Pár házban láttom, hogy gyerekek mutatnak kifelé. Gondolom örülve újságolják a tényt, hogy esik a hó.

Ahogy látom ő nem örül ennek. Csak némán vezet, szinte egész úton alig beszélgettünk egymással. A köztünk lévő némaság szinte megfolyt.

„Zavar, ha bekapcsolom a rádiót?”-kérdezem tőle.

Fej biccentve jelzi, hogy nem.

A rádióban kellemes karácsonyi zene szól. Megkéri, hogy más adóhoz tekerjem, de szinte mindenhol csak ilyen típusú zene szól, hiszen holnap karácsony van.

Ő is tudja. Mégsem szereti a Karácsonyt. Én imádom. Az egész ünnepet. A várakozást, az izgatottságot, hogy milyen díszeket teszek ki idén a fára és, hogy jövőre épp mi lesz a trend színek ügyében. Imádom a friss karácsonyi asztal illatát, ahogy az ember bemegy a szobába és az orrát megcsapja a szegfűszeg, fahéj illata és tudja, hogy mézes puszedli vagy mézes bábos készült. De legjobban a Karácsonyba az ajándékozást szerettem. Próbáltam kitalálni, hogy ő mit vet nekem és, hogy vajon ő örülni fog e az én ajándékomat, de a tekintette most is másfele néz.

Próbálom kitalálni mire gondol, de aztán azon veszem észre magam, hogy megérkeztünk hozzá.

Kipakolunk a kocsiból és bemegyünk a lakásába. Itt szinte még alig van pár holmim, mintha vendég lennék, néha úgy is érzem magam. Igaz nemrég jöttünk össze, de reméltem, hogy idővel a szívem is hazatalál hozzá.

Leül a kanapéra és előveszi az öngyújtóját. Tudom, hogy mindjárt rá fog gyújtani, viszont én nem szeretem a cigi füstöt. Megkérem, hogy menjen ki az erkélyre és ott szívja el. Ő rám néz és ezt mondja: „Ez az én lakásom, itt bent a nappalimban fogom elszívni a cigimet”. Majd hozzáteszi:” Ha nem tetszik haza is mehetsz”.

„Oké”-válaszoltam.

Kimegyek és becsukom magam mögött az ajtót. Nincs kedvem veszekedni. Ma nem. Nincs erőm hozzá. Sírni sem tudok. Hiszen amikor összejöttem vele, már tudtam, hogy sokáig nem fog ez működni. Nem bíztam benne eléggé ő sem erőlködött, hogy stabil várat építsünk együtt így elindultam kifelé.

Mikor leírtam a lépcsőházból ki a kapu felé halom, hogy fut utánam.

„Bogi. Várj! Mit csinálsz, hová mész?”-kérdezi

„Haza”-válaszoltam. „Azt mondtad, hogy ha nem tetszik el is mehetek, így elindultam haza”.

„Olyan bolond vagy, ugye tudod?”

„Én? Miért?”

„Csak nem gondolod, hogy hagyom, hogy ilyen szutyok időben elindulj haza épp Karácsony előtt?”

„Gyere fel és beszéljünk”.

Felmegyek, majd vissza ül a kanapéra. A cigi az asztalon van a kanapé mellett. Nem szívta el.

„Tudod miért nem szeretem a Karácsonyt?”-kérdezte és most először érzem, hogy összezavart.

„Honnan tudnám, hiszen alig ismerlek?”

„Hát ez az Bogi”-válaszolta.

„Te imádod ezt a szar ünnepet, én viszont nem.”

„Ne beszélj így!”.

„De Bogi te normális családba nőttél fel, megkaptál mindent és ezért olyan naiv vagy”.

„Naiv? Én ? Miért is?”-kérdezem vissza.

„Mert nem tudod elhinni, hogy más erről csak álmodott és sose kaphatta meg, mert nem volt gyerekkora.

Ekkor ránéztem és kezdtem olyannak látni, amilyennek még azelőtt soha. Egy érzékeny kisfiú ált előttem, akit elhagyott az anyja, vert az apja, majd az anyja és az apja halála után árvaházba került, ahol a gondozók lelki terrorban tartották őt és a többi gyereket. Karácsony csak egy volt a többi nap közül, amit túl kellett élni. Nem volt senkije és semmilye. Aztán kikerült onnan és leérettségizett. Majd alapított egy céget, sikeres lett és most jól menő üzletei vannak. Viszont az életben megtanulta, hogy ne bízzon senkiben.

„Aztán jöttél te.”

És megváltozott minden. Elkezdett bízni, elkezdte hinni, hogy valakinek fontos, hogy valaki tényleg szereti. Átöleli, megsimogatja.

„Amikor a kocsiba ültünk az járt végig az eszembe, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy te itt vagy!”

„Nem akarlak elveszíteni”.

Erre nem tudtam mit mondani. Én se akartam őt elveszíteni, de össze voltam zavarodva. A gondolatok sokasága cikázott a fejembe és éreztem, hogy mindjárt szét hasad. Nem tudtam mit akar-én se tudtam mit akarok.

„Kérlek csukd be a szemed”-mondta ő.

Becsuktam a szemem és mikor kinyitottam egy doboz volt a kezembe.

„Boldog karácsonyt Bogi”.

Kinyitottam a dobozt és egy csillag alakú gyűrű volt benne.

„Te vagy az én karácsonyi csillagom-fűzte hozzá.

Ennek már 25 éve. A csillag szív azóta is az ujjamon van. Ő a férjem én meg a felesége lettem.

Így telt a mi első közös karácsonyunk.

Vége