A kagyló

A férfi rosszkedvűen sétált a tengerparton. Lábával belerúgott a kagylókba. Egyszer csak meglepődve vette észre, hogy egy zárt hever előtte. Biztos üres. – gondolta. Tovább ballagott, de már nem tudott nem gondolni rá. Kezdte érdekelni, hogy vajon mit rejt magában? Visszament. Felvette, majd zsebre tette. Nem akarta senkinek se megmutatni, mert félt, hogy gyerekesnek tartják, akár ki is nevethetik, ha üres, vagy egy mumifikálódott tetem van benne. De mi van akkor, ha gyöngy? Ha igazgyöngyöt talált? Nem merte kinyitni, mert nem akart csalódni. Nem akarta saját magát becsapni, mert valójában mégiscsak igazgyöngyre vágyott. Jobb dédelgetni a gondolatot, mint mindjárt megtudni a valóságot. Igaz, gyerekes dolog, de mindenkiben ott van a lelke mélyén a kíváncsi gyermek. Talán takargatja, talán szégyelli és magának sem akarja bevallani, de az láthatatlan és észrevétlen akkor is ott van. El kell rejteni. Igen, de hová? Megvan! A könyvek közé teszem – határozta el. Egy ideig megnyugodott, de aztán eszébe jutott, hogy a polcról bármikor levehetnek egy könyvet, és akkor kiderül, hogy kagylót rejteget. Kezdett benne kialakulni egyfajta bűntudat. Maga sem értette, hogy miért, hiszen mi rossz van abban, hogy talált egy kagylót és – mint egy kisgyerek a kedvenc játékát – el akarta rejteni, hogy más ne tudjon vele játszani?

Leemelte a polcról és az ágy alá dugta. Ismét megnyugodott, de a békessége nem tartott sokáig, hiszen, ha netán valami leesik és begurul az ágy alá, akkor keresni kezdik, és előkerül a kagyló. Az lesz a legjobb, ha megválok tőle. Ez is megnyugvást adott egy ideig a lelkének, de nem tudta megtenni. Amikor senki se látta elővette, forgatta, simogatta, nézegette és ilyenkor mindig arról ábrándozott, hogy hátha gyöngy van benne. Restellte a naivságát és ismét elrejtette. Ezúttal elásta a kertben. Jó ötlet volt – gondolta, mígnem felsejlett benne, hogy ilyenkor nem szokott ásni. Mindenkinek feltűnhet az a friss földkupac. Mielőtt még bárki megláthatta volna, gyorsan kikaparta, zsebre tette és a földet a lábával jól bedöngette. Na jó, ezzel meglennék, de ott vagyok, ahol a part szakad. A kagyló a zsebemben lapul. Mit csináljak vele? Legjobb lesz, ha visszaviszem a tengerpartra és bedobom a vízbe. Már esteledett, ilyenkor nem szokott elmenni otthonról, feltűnő lenne, ha megtenné, ráadásul a tenger messze van. Annak idején reggel találta, épp akkor, amikor felkelt a nap. Ismét támadt egy ötlete, beteszi a párnája alá. Így is tett, de eszébe jutott, hogy mennyit forgolódik, különösen mióta ezt a kagylót rejtegeti. Jobb, ha az a takarója alatt lesz a pizsamájában. Már-már azon kezdett aggódni, hogy ez az egész nem normális, vagy ő nem az. Nehezen bár, de elaludt. A kagylóról álmodott, arról, hogy igazgyöngy lapul benne. Riadtan ébredt fel. Kiverte a verejték a homlokát, úgy érezte magát, mint egy kisdiák, aki rossz fát tett a tűzre. Nem hagyom, hogy ez a nyomorult kagyló kikészítse az idegeim, hogy rámenjen az egészségem! Nincs tovább! Hátralevő napjaim, vagy éveim nyugodtan szeretném leélni, nem pedig titkolózva, egy vacak kagyló miatt. Ismét a kezébe vette és láss csudát a kagyló kinyílt és ott lapult benne a gyöngy. Nagyon megörült neki, még a lelke is beleremegett, aztán ismét aggódni kezdett. Most mit mondjon, hogy került hozzá? Igazgyöngyöt az ember nem talál az utcán. Nem is ott volt, hanem a csodás tengerparton egy kagylóban elrejtve. Lehet, hogy a gyöngyhalász túl sokáig kereste és mire felhozta, ő maga már nem élvezhette a fáradtságos munkája eredményét. Kiejtette a kezéből, a víz pedig elsodorta mellőle. Másnap csak őt találtak meg kihűlve. Egyre rosszabbul érezte magát. Mi a csudának kellett neki egyáltalán felvenni, magával vinni, rejtegetni, igazgyöngyről álmodozni? Most itt van, de mit kezdjen vele? Rövid ideig titokban még dédelgette, simogatta, nézegette, aztán elsétált a tengerpartra és vízbe vetette. Megkönnyebbülve ment haza. Nincs titok, nincs kagyló és nincs gyöngy, úgy folydogálnak a napjaim, mint korábban- gondolta, mert akkor még nem tudta, hogy az igazgyöngyöt nem lehet elfelejteni.

Author: Tóth Lászlóné Rita

Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.