Lány a parton.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Ott ült a lány a parton. A Duna vízének erős sodrása mentén. Cipő nem volt a lábán. Vajon mire készülhet? Elmosódva látom csak, szinte homályos a kép. Egy belső hang egyre zajosabban tör fel bennem. Le kell szállnom a villamosról. Le kell szállnom a villamosról. Szinte már ordít a hang. Hát nem érted? Le kell szállnod a villamosról. Ösztönösen teszem az egyik kezem a másik után, megnyomom a felső gombot. A villamos megáll én meg futok. Hozzá. A lányhoz a Duna parton. Minden olyan lassúnak tűnik. A lábamat mitha ólom húzná végig. Mindjárt ott vagy, mindjárt ott vagy mondta a belső hang és valóban mintha ott lennék. A lány csak ül és némán néz rám. Nem mond semmit. A szemei kisírva, látom, az arcán a sminket egy kép van a kezében. Összegyűrve, elmosódva, homályoson. Próbálom megszorítani a kezét visszahúzni, de már késő a lány eltűnik a Duna elnyelte. Hirtelen arra eszmélek fel, hogy már nincs ott. De akkor hol van. Majd meglátom magam a Duna tükrében. Meglátom az arcomat és a kezembe a fotót, ami elgyűrve van. Én vagyok a lány a Duna parton. És senki sem segít nekem. Hirtelen ráébredek, hogy egyedül vagyok a beton dzsungel közepén, egymagam kell szembenéznem az Élettel, a fájdalommal.
A villamos meg csak zörög tovább, elmosódva rajta a különböző emlékek. A történetek csak úgy cikáznak. Mindenki ül vagy zenét hallgat. Esetleg a telefonját nyomkodja. Mindenki ül vagy áll várja a következő megállót. Siet esetleg munkába, randira. Kávéra vagy találkozót beszél meg a barátaival. Idős nénik és bácsik is ülnek a villamoson. Ők már nem sietnek csak a piacra vagy a temetőbe. Ők már leélték az ő életüket, most mi következünk. A fiatalok. Álom ittasan ülünk, várjuk a következő megállót.
Az életünk tele van történetekkel. Kivel osztjuk meg azokat? Kinek meséljük el? A lány történetét? A vágyakozás történetét? A szerelem és szenvedés történetét? Ahogy a szavakból mondatok lesznek úgy a mondatokból egészek és én érzem, hogy abból pedig egy történet lesz. A lányról, a villamoson. Aki ül a padon. Kezében összegyűrt fényképpel. Az ajtók záródnak. Élünk tovább, utazunk tovább.
Az élet mint egy nagy út ahol senki sem tudja hova szól a jegye, csak felszáll vagy beszáll, néha kiszáll.
A lány pedig tovább száll. A Duna part felé.
Zümmögő méhek repkednek el vele a szavakon túl a folyó mentén. Áradnak szét a betűk és a történet kezd összeállni a toll bekészítve a papír elő, jegyzeteim szálnak szét. Sodorja őket a szél. Ahogy az egyik rajzfilmben a betűket sodorta el. Először az A betűt majd szépen tovább. Kis betű, nagy betű. Volt minden. Aztán elfogytak a betűk. Elfogyott a szó. A mondat végére pont került. A történet nem zakatol tovább. A vonat megállt. A sín bezárul. A villamos nem csenget, József Attila sem ír már több verset. Minden elalszik, lámpafényben úszik minden. A kirakat, a vár, a Duna, a Parlament. Ott ül a lábánál és nézi a lány a szoborral együtt.
Vajon hova mennek a hajók? Kik ülnek rajtuk? Milyen történetet mesélnek? A város megtelik megint élettel. Zajos, hangos zenével. Száguldó autókkal kik sietnek felhajtani a Rakpart felé. Esti szerelmes pár andalogva sétál és a Parlament előtt a helyőrség nézi őket. Milyen boldogok. Gondolják ők. Ők a zászlót most engedik le, pont váltás van.
A puskájukat megigazítják, köszönnek némán egymásnak. A lány még mindig ott ül a parton. A Duna aranyban játszik. A város fénye megvilágítja. Budapest este is gyönyörű. A Gellért szobor szárnyai mintha nagyobbak lennének és mintha a szobor valóban repülne a város felett. Vigyázva álmainkat és történetünket melyet holnap reggel mesélni kell.
Az újságba, a kirakatba, a parton, a folyón, a szigeten, az avarban, a mezőn és mindenhol.
A lányról, a Duna partról. A Képről, melyet talán egy műterembe látott, egy festő vászon, keretbe bekeretezve. Mint a majális, ülnek és esznek az emberek. Vidámak, boldogok a színek élnek, ragyognak.
Igen egy keretbe teszem ezt a történetet. Oda való. Talán az olvasó is oda képzeli a lányt. Ahogy ül a Duna parton és meglát engem és átölelve azt gondolja itt van ő és vele együtt utazom én is a villamoson és talán együtt kerekebb lesz a történet.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka vagyok. Szeretem olvasni már kis gyerekként is és hamar kiderült, hogy az írás is elég közel áll hozzám. 16 éves korom óta írok először verseket, később pedig novellákat. A műveim számos antológiába, irodalmi pályázaton és internetes felületen is közelve lettek. Sok helyen Okleveles díjazásban részesültek műveim. Legnagyobb vágyom,hogy művemet az Álljunk meg egy novellára című plakáton is megjelenjen, minden évben pályázok.
