Balatoni történet
Szél úrfi vidáman fütyörészett és jókedvében pár száz bárányt terelt égi réten, amikor tüdejéből hirtelen kifogyott a szufla. A hegyek fölé kanyarodott, fel a magasba, majd onnan jött lendületbe és nagy levegőt vett, hogy elfújja a fenyegetően közeledő fekete fellegeket játékos, szelíd csoportja útjából, de hirtelen megtorpant. Ereje váratlanul messzire szállt. Még üzenni akart kedvenc felhőinek a falevelekkel, akik még tétován lengedeztek szülőjük törzse körül. Rossz hírt kaphattak. Korábbi, lelkes integetésük csüggedt, lógó szárnyú hírnökökké változtatta őket. Félelmetes csend lett.
A nyárfák kíváncsi, szállongó pihéi megálltak a levegőben, majd nagyon lassan leereszkedtek a mezőket uraló rokonuk, a pitypangok ejtőernyős nemzedékéhez. Tétován megbillentek és megültek a feszes fűszálak ölében. Szél úrfi már tudta, hogy rossz fát tett a tűzre reggel, amikor körbe lengte a csillogó bőrű fürdőzőket és megannyi apró libabőrt csalogatott rájuk.
A természettel aznap más volt megbeszélve.
A házak még békésen álltak, és a fázósabbak begyújtottak a kályhákba. Készült a sok reggeli. Szél úrfi pápának képzelte magát és a felszálló füstöt büszkén megpörgette, majd táncra hívta a légtérbe. Egészen a vízpartig keringett velük és önzetlenül szétszórta a frissen sült kenyér illatát az emberek között. De nem ez volt megbeszélve.
Még a csend sem mert megmukkanni. Moccanatlanul pihentek a hajók a vízen. Minden festményszerűen megdermedt, csak az égi felhők fújták fel arcukat rettenetesen és szinte belefeketedtek mérgükbe, és tombolni akartak, de valami még visszafogta őket.
Egyetlen hatalmas dörrenés hallatszott csupán és a Balaton-part szirénái felsivítottak. A viharjelzők lámpáit eltakarta a fergeteges eső és a fák recsegő karjaikkal még védeni próbálták az alattuk pihenő embereket. Egy ijedt sikítás elég volt, hogy a szülők felkapják gyerekeiket és pokrócot, szendvicset hátrahagyva berohanjanak a sátraik közé.
Szél úrfi a hajóállomás mögötti nádasba menekült és vacogó fogakkal nézte, hogy mint szállnak az égen a vászonborítások, gyékények, kalapok, hogy elnémulnak a füstös kémények és milyen rettegve futnak a férfi-alakok a masszív épületek felé.
Legtöbben a Marina vendéglő félig fedett teraszán kaptak helyet. Vaskos poharakba meleg teákat kértek, néhányan bográcsban főtt forró étket rendelve mélytányérokat szorongattak liluló ujjaik között.
Az ég vörösből bíborba, majd feketébe váltott és a vihar tízes fokozattal lecsapott a nyaralókra és méteresre emelte a hullámokat, miközben dühösen tombolva Szél úrfit kereste. A rakoncátlan ifjú bebújt a rángatódzó ladikok közé, hogy ősei haragját valahogy elkerülje.
A védett földvári kikötőben kötelek szakadtak, vitorlások árbócai kegyelemért imádkozva a földre borultak kelet felé. Az éttermek ablakai beleremegtek a támadásba, mely gyönyörű színeket varázsolt a tóra. A bátrabbak a teraszra is kimerészkedtek. Takarókat kaptak és beburkolódzva, már kissé megnyugodva szemlélték a vízen, s az égbolton a természet varázslatos festészetét.
A Marina előtt magas, szigorú fenyőfák álltak őrt és körbevették az étterem fehér épületét. A nézelődők székeiket a Balaton felé fordították, és az ősi fenyők csapódó ágai közt nézték a vizet és a felhők kergetődzését. Váratlanul két gyorsan mozgó, vöröses-barna formát vettek észre a magasban. Mókusok menekültek ágról ágra a fészkük felé. Már csak két szomszédos fa választotta el őket az otthonuktól. A nőstény ügyesen átugrott a feléje lendülő ágra és a fenyő törzséig futott, ahol hátát megtámasztva visszanézett és a párját figyelte. A mókuslegény megtorpant. A viharban rángatódzó két fa néha összeért, majd egy másodperc múlva az őrjöngő szél közéjük csapott és méterekre szétkergette őket egymástól. A két fa most ismét közeledett. A mókus nekilendült, elrugaszkodott és szinte szállt az odú felé, amikor a szél meggondolta magát és a kinyújtott tappancsok elől elrántotta az ágat. A kis állat egy pillanatra megállt a levegőben, majd a vöröses-barna folt, mint egy szétmosódott festőpamacs, a magasból forogva, nyújtózkodva, egyre növekvő sebességgel zuhant lefelé és a földhöz csapódott.
Fent, és lent egyszerre csend lett. A nőstény fentről furcsa hangot hallatott és a párját nézte. Az emberek felálltak. Úgy tűnt, ezt a kis állat nem élhette túl. Már oda akartak menni hozzá, amikor a mókus-pamacs megmoccant. Felemelte a fejét, majd imbolyogva talpra állt. Mozdulatlanná válva nézett a terasz felé, és hirtelen felgyorsulva, pillanatok alatt felfutott a fára a párja mellé.
A nyaralók nagyot sóhajtottak és hitetlenkedve néztek Pamacs és a párja után.
A vihar kissé alábbhagyott és benézett a fenyők közé. Amíg mindenki az állatokat figyelte, Szél úrfi előlopakodott a nádas mélyéről és fürgén elszelelt a hegyek mögé. Családja napokig kereste, kergette még, de egy hétig nyomát sem lelték. Végül lassan eloszlottak a sötét felhők és Szél úrfi visszamerészkedett a Balaton partjára. Végigsimította a napfényben fürdőző vendégeket és bekúszott a fák közé, ahol a mamutfenyő ágain vidáman hintázott két mókusgyerek, és a párjával ott ringatódzott barnás-vörös, borzas bundájában a családfő, Pamacs.
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok, mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, éttermi vezető, hivatásomként evezős edző. Igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. Önálló mesekönyvem 2007-ben jelent meg. 2024 Könyvünnepére megszületett a Lírában kapható új novellás kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor https://www.lira.hu/hu/konyv/szepirodalom/felnottirodalom/regenyek/szokes-a-felhok-fole