Ősszel, ha felnézel az égre
már nem olyan tiszta és kék,
mint egykor volt nyáron.
Most gyakran sűrű felhőtakaró
borítja az egész égboltot.
Ilyenkor minden olyan más.
Az ősz hozza ezt a változást.
Ősszel megváltozik a világ.
A természet ekkor ölt új, színes ruhát.
Ősszel még a szelek is mások,
mint voltak nyáron:
Újak, új és bús szelek fújnak
s midőn éjnek idején
friss szelő és heves szél kéz-a kézben
céltalanul az üres, kihalt utcákon
Fel s alá járnak
a hideg elöl melegebb ruhába bújnak
s fázósan, összebújva járják tovább
közösen útjukat.
Immár ősz van igaz, de előtte
nyár volt, meleg, gondtalan és vidám.
De mondd, hol van, hová tűnt az a nyár,
s az a szép kék szemű lány?
És vele együtt a szép ígéretek, vallomások
hová tűntek, merre futottak szerte?
Valahol elvesztek az úton? Lemaradtak,
mikor az ősz kopogott az ajtón?
Mikor hideg bús esők verték az ablakot,
s bebocsátást kértek s reméltek rajta?
Eszedbe jutnak –e még a szép szavak, s ígéretek,
melyeket nyáron oly könnyen és meggondolatlanul
annak a szép, kék szemű lánynak tettél?
S már akkor, mikor kimontad őket
Tudtad, hogy hazug volt minden szavad?
Azóta sok év telt el már.
Azóta az a lány tán már rég elfelejtett téged
adott szavad nem kéri tőled számon már,
de meglehet, hogy azóta is téged vár
az a szép kék szemű lány,
álmában téged lát
s noha tudja, hogy többé már viszont nem lát,
de életét is odaadná
egynyári szerelméért, ha újra
láthatná és szerethetné
azon a felejthetetlen nyáron
megismert és megszeretett
azt a csél-csap, csalfa,
megátalkodott,
de neki örök s egyetlen
szerelmét,
mindenét,
Téged!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
3 Responses
„de életét is odaadná
egynyári szerelméért, ha újra
láthatná és szerethetné
azt a csél-csap csapodárt,
a megátalkodottat,
Téged! ”
Mert ilyen a szerelem, melyet egy csél-csap soha sem él meg, ezáltal ő nem gazdagabb, hanem szegényebb lesz. Ha fáj is a szerelem, mégis, lebegés, boldogság, vágy, forró, meleg, nyári érzés, mely nélkül nincs igaz élet, mert nélküle az élet szegényebb, az öregkor pedig komor, boldogtalan, elégedetlen, mert nincsenek szép emlékek, csak fájók, mert a szépet, az igazit sohasem élte meg. Olyan, mint ha az ígéretes tavasz után az ősz érkezne meg.
Kedves Tonió!
Ezek a gondolatok jutottak eszembe, szerelemról szóló versed olvasva. Fáj, különösen, a vége, vagy ha a másik azt soha sem azt érezte. Míg tart addig nem adná oda az ember semmiért, mert felemeli, elvarázsolja, minden gondolatát betölti. A szíve is erősebben ver, ha rá gondol. A fájdalom, mely a végét jelenti, idővel mégis szép emlékké csillapul és az arcon mosoly jelenik meg, ha felidézi, ezeket a vágyakkal teli, egykori boldog, szép szerelmes időket. Nem érti senki miért mosolyog, csak ő tudja, aki még akkor is egykori szerelmére gondol.
Kedves Rita!
Köszönöm, hogy elolvastad és hozzaszoltal atemahoz. Hozzászólásaid mindig értékesek és figyelemmel olvasom ezeket, de ez a mostani kiemelkedik a többi közül olyan érzékletes sőt szenvedélyes és nagyon igaz. Hozzászólásod hozzáértő érzékletes hitvallás a szerelemről , akár új bejegyzendo alkotásnak is megállná a helyét.
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Köszönöm megértő hozzászólásod akkor is, ha itt az nem látszik, de olvastam. Ki így, ki úgy éli vagy nem éli meg a szerelmet. Lehet, hogy annak jobb, aki kevésbé szenvedélyes, mert a szenvedély legalább annyira fájdalmas, mint amennyire örömteljes. Végletek között lebeg.
Szeretettel: Rita