Küldj egy jelet!

Küldj egy jelet!

Egy pohár testes vörösborral a kezemben kiültem a kertbe. Csillagfényes augusztusi éjszaka volt. A csillagok ezrei, mint megannyi szentjánosbogár pislákoltak a fejem fölött elterülő bársonyos égbolton. Az univerzum végtelensége lenyűgözött.

A szél elcsendesült. A csillagok tánca hipnózisba ejtett, és a távoli békakórus kuruttyolása ellenére is hallani véltem a világegyetem lélegzését. Olyan megnyugtatóan felkavaró volt ott ücsörögni. Mert, ahogy ezt az örökmozgó-lélegző entitást, ugyanúgy a saját életemet is képtelen voltam átlátni és megérteni. Itt volt az ideje, hogy végre a tettek mezejére lépjek, és a jövőmre fókuszáljam. Úgy döntöttem, hogy számba veszem az előttem álló lehetőségeket.

Néhány percnyi mélázás után rezignáltan feleszméltem. Nemakarom, hogy itt, a világ végén magányosan elenyésszek! Harminc évesen többre vágyom annál, minthogy korlátolt gondolkodású, begyepesedett, öntelt hólyagok ugráltassanak, és lábtörlőnek használjanak a munkahelyemen. De ebben az Isten háta mögötti faluban nem számíthattam másra…

El kell mennem innen, mert itt nem kapok levegőt, megfulladok. Istenem, kérlek, küldj egy jelet! Eszembe ötlöttek a tanmesék, amikben a főszereplők nem ismerték fel az Isten által felkínált segítséget, ezért arra gondoltam, hogy én magam szabom meg a Mindenhatónak a feltételeket. De mi legyen az? Honnan fogom tudni, hogy ez AZ a jel?

– Meg van! – sikkantottam fel halkan. – Hullócsillag!

Kezemet összekulcsolva felnéztem az égre és a végtelenbe suttogtam a kérésemet:

– Istenem, kérlek, küldj egy hullócsillagot! Legyen ez a jel, hogy ideje tovább állnom!

Nagyot kortyoltam a boromból, és tekintetemet a csillagos bársonylepelre függesztettem. Ekkor egy pindurnyi meteor fényes vonalat húzva keresztülszántott az égbolton. A szívem zakatolni kezdett. Nem kaptam levegőt. Ez AZ a jel!

Izgalmam azonban hamarosan alább hagyott, és pár perc elteltével teljesen elbizonytalanodtam. Augusztus van. Ilyenkor a Perseidák meteorraja égi tűzijátékkal kápráztatja el a közönségét, szóval egy hullócsillag nem hullócsillag! Ha tényleg el kell mennem innen, hogy megtalálhassam önmagam, akkor bizonyíték képpen további elsuhanó fénygömbökre van szükségem. Mondjuk, legyen legalább tíz. Az már egy igen magas szám ahhoz, hogy biztosra menjek a jövőmet illetően.

Izgalommal vegyes reménységben számolgattam a hihetetlen gyorsasággal egymást követő ragyogó fényjelenségeket. Tizenhárom. Tizenhárom hullócsillag izzott fel, és hunyt ki a szemem előtt néhány perc leforgása alatt. Tizenhárom parányi álom, elszálló kívánság, mely a semmiből érkezett. Tizenhárom titkos remény, mely a végtelenbe tovaszállt.

Döntöttem hát: felégetek mindent a hátam mögött, és új lehetőségeket keresve felkerekedem. De hova is menjek? Valamelyik nagyvárosban biztosan könnyen találok majd munkát, csak meg kell néznem az álláshirdetéseket… Nem is! Külföldön sokkal jobb lenne. Egy teljesen új világ, ismeretlen kultúra, idegen emberek! Senki nem tenne rám megjegyzést a gyermekkorom miatt. Senki sem nézne le azért, mert a szüleim egyszerű szegény emberek voltak, vagy, mert apám egy önpusztító alkoholistaként lehelte ki lelkét az árok szélén. Senki sem hánytorgatná fel a múltamat, és nyugodtan élhetném az életem.Elismernének a munkámért, a tehetségemért. Az lehetnék, aki valójában vagyok! Sőt, még annál is több. Aki lenni szeretnék!

Szemem lehunyva, vágyakozva merültem el az álmaim tengerében.

De egyszer csak, mint ahogy a hullócsillag váratlanul átcikázik az égen, feleszméltem.Ridegen arcul csapott a valóság. Eszembe jutott öreg édesanyám, akit nem hagyhatok magára… Folyton azon kesereg, hogy megöregedett és tehetetlen lett. Mi lenne vele nélkülem?De tényleg!? Mi lesz vele nélkülem? Ha elmondom neki, hogy mire készülök, biztos, hogy érzelmileg zsarolni fog… Belehal, ha itt hagyom!

Augusztus volt. A hullócsillagok hónapja. A sok fénycsóva nem volt más, csupán egy természeti jelenség. Bárki, aki az éjszakai horizontot bámulta, részese lehetett ennek az égi balett előadásnak, mellyel a csillagok a nyár búcsújaként megajándékozták a földlakókat. Több száz fénynyaláb táncol ilyenkor az égbolton… Akkor mi volt az a tizenhárom? Semmiség֖… Jelnek, nem jel, az biztos!

– Lilla! Gyere be! Mindjárt éjfél, és holnap dolgoznod kell! – kiabálta édesanyám odabentről. Parancsoló éles hangja, mint egy rozsdás eke szántott bele érdesen az éjszaka csendjébe.

– Megyek már! – feleltem elcsigázva.

Mélyet sóhajtottam, fogtam az üres poharat és elindultam a ház felé.

Talán a Jó Isten egyszer tényleg jelet küld majd!  

Author: Vargáné Vincze Tímea

Kedves Olvasó! Vargáné Vincze Tímea vagyok. Bár pedagógusként találtam meg a hivatásom, a szavak és versek iránti szenvedélyem gyermekkori gyökerekből táplálkozik. Hosszú évekig csupán iskolai beszédekben éltem ki az írás iránti vonzalmamat, mígnem a 2023-ban elvégzett műfordító szak új szabadságot hozott életembe – a teremtés örömét. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem képzése mellett írói és szerkesztői tanfolyamok is segítettek, hogy verseim (magyar és angol nyelven) és novelláim megszülethessenek. Irodalmi ízlésem sokszínű, igazi mindenevő vagyok. Célom az érzelmek és mély gondolatok közvetítése, egy rezdülés elindítása az olvasó szívében. Sokszor merítek ihletet a saját életemből és a körülöttem lévő világból. Műfordítóként eddig megjelent munkáim a romantasy és dark romance zsánerének szövevényes és varázslatos tájain kalauzolnak.