Szemedre könnyfátylat von a bánat,
hogy a sírás gyógyírként
enyhülést, s feledést hozzon
sajgó sebed fájdalmára,
melyet a keserű csalódás ejtett rajtad.
Még ha mosolyogsz is, mellé társul cseppnyi szomorúság
mosolyodban vele együtt ott búvik még a rejtőzködő bánat.
Takarnád, de hamis a szándék.
A képmutatást, a takarót magáról lerázza,
nem tűri, hogy a hamis máz, az álarc eltakarja azt,
ami alatta rejtezik, ami a lényeg : a valóság.
Szemedből könnyek fakadnak
arcodon gördülnek tova,
fájdalom szántotta barázdák,
bélyegek, vonalak
tova tűnő nyomok arcodon.
Lefelé tartanak, arcodról a földre hullanak
ott összegyűlnek, tovább már nem folynak,
megállapodnak, tavacskát formálnak,
melyet a napsugarak lassan felszárítanak.
Megannyi könnycsepp, parányi tenger,
csak annyit lehet róluk tudni,
hogy hozzád hasonlóan,
sok szép arcot áztattak valaha,
de hogy miért, azt homály fedi.
Annál többet róluk nem tud senki,
mint, hogy hulltak egykor
valamiért, valakiért.
Nyomában a kérdés:
Vajon hiába?
és
Vajon megérte?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„Annál többet róluk nem tud senki,
mint, hogy hulltak egykor
valamiért, valakiért.
Kérdés, vajon megérte?”
Kedves Tonió!
Olykor igen, máskor nem. Attól függ, hogy ki miatt és miért peregnek a könnyek. Ha egy szeretett személyt veszítünk el, akkor igen, mert jó volt vele és hiányzik, hogy nincs többé. Viszont vannak olyan könnyek, melyek azért hullanak, mert becsapottnak érezzük magunkat. Hullhatnak őszinte könnyek egy számunkra fontos személy lelki vagy testi fájdalma miatt, ezek a tehetlenség fájó könnyei, amikor az ember attól szenved, hogy nem tud segíteni. A saját testi/lelki fájdalmaink is könnyeket csalnak ki a szemünkből. A sírás nem elhatározás kérdése. Létezik ennek egy különleges formája is, amikor az ember örömében sír. Valaki, akit már elveszettnek hitt, megkerül.
Szeretettel: Rita