Elmentél hát te is szegény,
Borisz, kedves macskám, öreg legény.
Nem látlak már többé reggel,
az ablak és a rács közt kuporogva,
hogy ott megjelenjél.
Ott vártál már régóta, és mikor
az ablakot fedő redőny
fel lett húzva,
néztél befelé, nyávogva,
már akkor, kora reggel,
éhesen azt vártad, hogy az ajtó
megnyíljon, s betérhess és máris
Rohanhass a megszokott helyre,
ahol tálkád már várt rád, telve ízes falatokkal.
Mondd, Boriszkám, miért kellett elmenned?
Miét hagytad el a házat, hazádat?
És miért mentél el tőlem, aki gazdád voltam?
Tán emlékszel, oly gyakran szerettelek, símogattalak.
Te is már vártad, hogy dédelgesselek
s mialatt én ezt csináltam,
te hangosan doromboltál.
Borisz cicám, csak egy macska voltál,
Közönséges, semmi említendő érdemleges,
mégis egyetlen állatom, kedvencem voltál.
Sajnáltalak nagyon,
mikor az a csúnya kór elkapott
akkor tudtam, hogy itt a vég,
hamarosan eljő, s ütni fog az utolsó óra.
Az eszem tudta, hogy itt az idő, nem lehet már halogatni
a gyilkos kór ellen tenni kell valamit.
Fájt a szívem, hogy ilyen súlyos állapotban
kellett téged látni létezni és szenvedni.
Állapotod azt parancsolta
habozásnak itt már nincs helye
gyorsan cselekedni kell.
Ekkor jött, mint lehetőség az állatorvos kínálta
fájdalommentes elaltatás, egy injekció beadása.
Ezt elfogadva, ezután került sor
a módszer gyakorlati alkalmazására.
Az üzlet megkötése után, a rendelőből eltávozva miközben
hazafelé mentem az üres hordozóval a kezemben,
szemembe könnyek tolultak, szívemet fájdalom mardosta.
És mire hazaértem, te már végső utad megtetted.
Innen eltávoztál, megérkeztél oda, ahol folytatódhat az,
ami itt lent megszakadt és élhetsz boldogan,
gondtalan életet egy más világban.
Kedvenc macskám, Boriszkám, ha olykor-olykor
jódolgodban unatkoznál
kukkants ide le a földre, megnézni,
hogy hogy megy sorunk, vagy hogy még vagyunk-e?
Vagy már mi is gondtalanul, ama másik világ lakóivá váltunk?
Borisz, arról biztosítalak, emlékezni fogok rád, el nem feledlek
Képed már most is gyakran nézegetem.
Ilyenkor elérzékenyülve arra gondolok
Cicám voltál, kedvenc állatom,
sőt ennél több: kedves barátom.
Most is így szólok hozzád, mint barátomhoz:
Nyugodjon tested békében!
Tudom lelked innen valahol messze a távolban él s jár.
Boriszkám, nem is szaporítom a szót tovább,
Búcsúzom tőled, abban a reményben, hogy
talán egyszer majd megadatik, lesz még rá alkalom,
mindkettőnk kölcsönös örömére,
hogy egymást viszontláthatja a két lélek:
a tiéd, s az enyém!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
„miközben
hazafelé mentem az üres hordozóval a kezemben,
szemembe könnyek tolultak, szívemet fájdalom mardosta”
Kedves Tonió!
Őszintén átérzem a hiányt és a fájdalmat. Minden egyes cicámat megsirattam, Lady sem fiatal már, annyira hozzám nőtt, nehéz lesz elengedni őt. Hála Istennek még egészséges, de egyszer eljön az idő és ha teheti, akkor elmegy meghalni. Ő teheti, mert a kertes kis hétvégi házból ki tudom engedni. Ha nem jön többé vissza, akkor tudom, hogy az öröklétre tázott, ha viszont gyógyíthatatlan beteg lesz én se hagyom szenvedni. Szenvedni, csak nekünk embereknek kell, mert nem engedélyezik az eutanáziát, a méltóságos életet és az azzal való eltávozást. Szomorú, hogy az állatot sajnáljuk, de az embert nem.
Szépen megemlékeztél róla, sokan még egy emberrel se teszik ezt, pedig nekünk igazán az ember lenne a társunk, az igaz, őszinte barátunk, Szívszorító, hogy a szeretetet mégis egy kis állatkától várjuk. Neki már jobb, ez legyen a földi vígaszod.
Szeretettel: Rita