Hógolyó

„Anyu, vegyetek nekem egy kiskutyát!” Mennyi gyermek szájából hangzott el már ilyen kérés és Peti barátom sem volt ez alól kivétel. Kutyát szeretett volna születésnapjára. Szülei határozott nem-el válaszoltak, pontosabban azt mondták, hogy „szó sem lehet róla!” és elmagyarázták neki, hogy mekkora felelőséggel és kötelezettségekkel jár a kutyatartás. Péter kissé szomorkásan ugyan, de megértette – legalább is úgy tett – és tudomásul vette a szülői döntést.

Nekem is elpanaszolta, hogy mit mondtak az anyjáék, ezért is csodálkoztam el azon, amikor pár hónap múlva egy fehér kiskutyával jött velem szembe büszkén, mosolyogva.

• Nézd Tittyi! Ő itt Hógolyó, és az enyém! – harsogta büszkén, aztán kutyasétáltatás közben elmesélte rövid történetét.

Ők hozzánk hasonlóan egy egyemeletes bérházban laktak azzal a különbséggel, hogy az udvaruk végén egy gondozatlan nagy grund terült el. Szívesen mentem én is oda át játszani, ha éppen ráértem, vagy kedvem szottyant szedret enni, estleg virágot szedni anyámnak. Ilyenkor sokat játszottunk, jókat beszélgettünk. Ezen a grundon virágok, bokrok és egy-két szederfa adott lakhelyet és élelmet a kisebb állatoknak, pontosabban rovaroknak.

Házmesterük, Kormos bácsi valami reumafélével bajlódott és időnként megkérte Pétert, hogy ha már úgyis azon a grundon tölti szabadidejének egy részét, tegyen meg neki egy szívességet.

• Mit kér Kormos bácsi?
• Méhekre volna nekem szükségem. Sokan repkednek a virágokra ilyenkor és könnyű ám elkapni őket, te még gyorsan mozogsz, fiatal vagy. A mérge pedig gyógyító hatással van a bajomra.
• De hát az csíp! – panaszolta kissé félénken a barátom.
• Csíp, csíp, persze hogy csíp, de hát nem téged fog megcsípni, hanem engem, ha elég ügyes vagy!
• Az meg hogy lehet?
• Nagyon egyszerű. Adok neked üres gyufás dobozokat, egyet félig kinyitsz, majd odalopakodsz a virágon piszmogó méhecskéhez és ráteszed a rést aztán hirtelen rázárod a skatulyát. Idehozod nekem, a többit majd feleségemmel elintézzük. Arra még ügyelj, nehogy darazsat fogjál, mert az nem jó, de hát te már megtudod őket különböztetni egymástól!

Előfordult, hogy én is segítettem neki és szerencsére mindketten megúsztuk rovarcsípés nélkül. Jutalmunk egy nagy szelet finom zsíroskenyér volt, azt mindketten szerettük. Egyszer aztán, amikor éppen nem a méhekre vadásztunk, hanem csak úgy ültünk egymás mellett, szóba hoztuk, hogy tulajdonképpen a mézet is a méhecskéknek köszönhetjük, Kormos bácsi jól jár velük, mert állítólag gyógyítja a derekát, mi is jól járunk, mert kapunk egy finom szelet kenyeret, na de a méhecskével mi lesz? Ő bizony belepusztul. Ezt a témát alaposan átbeszéltük és arra a megállapodásra jutottunk, hogy ezentúl kerüljük a házmester bácsit, zsíroskenyeret pedig majd kérünk otthon. Így is tettünk.

Éltek azon a grundon földigiliszták is. Én undorodtam tőlük, de Peti valahogy vonzódott hozzájuk. Állandóan ásott utánuk játéklapátjával, kézbe vette őket, nézegette, kis földkupacot formázott és rátette őket, majd leveleket tolt eléjük, hogy egyék meg. Na innentől kezdve és már nem nagyon jártam ki arra a grundra és ami Peti barátommal történt, azt már csak tőle tudom, mert azért összefutottunk néha.

Ő mesélte, hogy annyira megkedvelte a gilisztákat, hogy egyszer szerzett otthonról egy dobozt, félig telerakta földdel és tett bele egy gilisztát, meg falevél darabkákat, majd szépen hazavitte és kitette az ablakpárkányra.

• Mi ez kisfiam? – kérdezte mamája – virágot ültettél?
• Dehogy, anyu! Csak arra gondoltam, hogy ha már nem lehet kutyám, hát tartok itthon egy gilisztát.
• Micsoda? Te felhoztál a lakásba egy gilisztát? Normális vagy te egyáltalán? Fujj! Azonnal vidd vissza oda, ahonnan hoztad és dobd ki! Azután hazajössz, kezet mosol és meg ne próbálj többé behozni semmiféle élőlényt, férget, vagy bogarat a lakásba, mert nagyon ellátom a bajod! Nézze meg az ember!

Peti innentől kezdve már kerülte a grundot. Egyfelől nem szeretett volna Kormos bácsival találkozni, másfelől pedig félt, hogy elcsábul valami állatkától. Egy próbálkozását még elmesélte. Szép lepkék is repkedtek arra és egyszer megkérdezte a papáját, hogy tudna-e neki egy lepkehálót készíteni?

• Tudnék hát, de minek az neked fiam?
• Tudod az udvarunk végén nagyon szép lepkéket láttam, de azokat csak egy lepkehálóval lehet elkapni, mert nagyon ügyesek!
• Rendben van, de aztán mit csinálnál vele, ha elkapod? Nézegeted? Azt háló nélkül is lehet. Ha pedig hozzányúlsz, akkor elpusztul. Szerintem hagyjuk azt a hálót!

Ebben maradtak. Ezután már inkább nálunk találkoztunk. Sokat rajzoltunk, és nagyon kedveltük a kifestő könyveket is. Nálunk nem volt nagy udvar, és grund sem, viszont a teraszunkat akkorára méretezték, hogy még labdázni is lehetett rajta néha. Azért mondom, hogy néha, mert nálunk lakott nagyapám is, aki jó időben kiült a terasz szélére kedvenc fonott vessző foteljába. Így ütöttük el szabadidőnket Petivel, amikor ráért.

Történt egy napon, hogy Peti lelkendezve mesélte otthon az édesanyjának, hogy

• Képzeld anyu, hogy mit láttam Tittyiéknél!
• Na mit?
• Tudod, a nagypapája velük él, és van neki egy érdekes szokása.
• Valóban? És mi az a szokás kisfiam?
• Amikor jó idő van, akkor kiül a teraszukra egy fotelba és csendben, mozdulatlanul ül nagyon sokáig.
• Ne beszélj! De mi ebben az érdekes?
• Ó, hát az, hogy letesz egy-két szem kockacukrot a terasz szélére és nézi a kis hangyákat, hogy ott gyülekeznek és jönnek-mennek, cipelik a kis falatokat a járataikba. Olyan cukik. Én is szeretem őket.
• Micsoda? Hangyák? Na azt már nem!

Másnap Petit kézen fogta édesanyja és elmentek egy kutyamenhelyre. Kapott egy aranyos hófehér kiskutyát. Nos ő volt Hógolyó.

Author: Kónya István

Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.