Üveggyöngyöket szánt kis hajóm a nagy vízen.
Az evezők mellett már csak én maradtam, azt hiszem.
Két part közt ringva evezőimet bevonom,
sorsom csak a szélre, és a vad habokra bízhatom.
„Evezz a mélyre!” Csak a szél suttog, biztosan!
A megszólítottak között nem ismerem fel magam.
Mert nem enyém a föld és nem enyém a tenger –
célját vesztett csónakban ül kicsinyhitű ember.
Mert nem vonz a mélység. Fogva tart a félelem,
nem látok jelet se magam előtt, se a kék egen.
Létem a jól megismertnek hitt földhöz ragadt,
hátam mögé került, de belőlem valami ott maradt.
Evezzek a mélyre? Hiszen már rég ott vagyok:
körül vesz magas ég, mély tenger, hideg, ezüst habok.
A mély: átláthatatlan, sötétlő rettenet,
belakják megismerni nem vágyott ismeretlenek.
Nem az enyém a víz, a part nem a birtokom,
még két, veszteglő evezőm sem az én tulajdonom.
Szótlanul szemlélem két üres tenyerem,
majd mindkettőt jobb híján az ég felé emelem,
s csitul a szél, láthatatlan intésre kel a nap,
valami lopva megmoccan a kis ladik alatt.
Hófehér galamb árnyéka száll a tengeren,
a part felől, hol a béke olajága még terem.
A mélység fölött megelevenednek lágy habok,
csónakommal rajtuk a part felé táncolok.
Már kezdem hinni, nem baj, ha messze még a part,
a titkos tengeri ösvényen kis hajóm oda tart.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
