Megjelensz kora reggel, vagy késő délután.
Úgy féltelek, mintha enyém volnál,
– te fehér bundában osonó kis király -,
s nem csak néha kertemben kóborolnál.
Puhán lépdelve vonulsz át az udvaromon,
közben rám villan két nagy, zöld szemed,
fura ez a távolság közöttünk, de
nem szükséges, hogy régről ismerjelek.
Mióta kacérkodsz már? Magam sem tudom, de
tudom, idén épp mi volt láb alatt:
a zöldségek közé tekintve látom,
foghíjas a borsó, s furcsán kel a bab…
Ez itt nem otthonod. Csak sétatér a kertem,
s ott a ház, ők örökbe fogadtak.
Nálam elidőzöl – haza oda jársz,
nálam az idő örök – ezért befogadlak.
Te vagy a vendég, mégis fogva tart a szemed,
sohasem tudom, mégis mit kutat,
némán biztatlak csak, mert úgy érzem,
szeretnéd, de nem találod hozzám az utat.
Kis tappancsod máris türelmetlenül moccan,
én csak bólintok: „- Jó, tudom, tudom…”
Véges a kert, mit néha bejársz nálam,
pedig a kaput már nyitva sem hagyom.
Bűvös pillantású kicsi fehér herceg,
kivételes léted tudatában élsz.
Távolodó lépted mosolyogva nézem,
ha holnap látni akarsz, úgyis visszatérsz.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
