Jaj, azok a nyolcvanas évek….
A fiatal nyelvész professzor megfontoltan, gondosan csomagolt. Többször ellenőrizte, hogy a legszükségesebb dolgok bekerültek-e a bőröndbe.
Legvégén a jegyzetekre került sor. Átfutotta a tartalmát, majd nagyon óvatosan, kezével végigsimítva tette külön táskába.
Izgatottan várta ezt a kitüntetésnek számító utat, melyet az egyetemtől kapott.
Eddigi utazásai csak a szomszédos országokba szóltak, ahol szintén tanított. Ekkor még a határok fenyegető szigorúsággal figyelmeztettek mindenkit a hovatartozásra.
A térképen megkereste Laoszt, utazásának célját. Vegyes érzelmekkel állapította meg, hogy nagyon messze van.
A terv szerint a repülőtéren egy fiatal kolléganővel találkozott, aki szintén jutalomként kapta az utat, csak egy másik egyetemre.
A hasznos előkészületek után, több órás késéssel végre felszálltak. A kezdeti izgalmat legyűrve elindult velük a „hullámvasút”, feszegetve a lét és a nem lét határait.
Az órák lassan teltek!
A gép zötykölődött, a fejekben a „soha többet” kifejezés kattogott.
- Milyen jó lenne otthon lenni! A nagy előadóteremben már gyülekeznek a hallgatók. – sóhajtott fel percenként a fiatal tudós.
Egyre erősebben érezte a gyomra tiltakozását, de sajnos az inger erősebb volt. Nem tudta leküzdeni!
Megadta magát a kényszernek!
A légi kísérő határozott hangon utasított mindenkit, hogy „kapcsolják be az öveket”.
A fülsiketítő hangzavar, az egyre nagyobb zuhanások jelezték, hogy viharba kerültek.
A professzor a többi utassal, öntudatlan állapotban élte át a födet érést.
Pár óra pihenő után folytatódott a levegőben a rémálom! Az útitárs egyfolytában hisztizett, könnyeivel áztatta arcát, és görcsösen szorította a férfi kezét.
A természet a könyörgés ellenére sem kegyelmezett.
- Ha megúszom, akkor…. – ígérték a Mindenhatónak.
Csodával határos módon földet értek!
A fellélegzés nem tartott sokáig. Az utasok számára idegen nyelven apró termetű „gyerek” katonák felnőtt hangon kiabáltak, futkostak, és nagyon barátságtalan képpel mustrálták az érkező idegen embereket, utasítva őket a sorban állásra egy romos épületben.
A csomagokat „lassan” átvizsgálták, az okmányokat elvették. A professzor az útitársán már nem tudott segíteni, aki a katonákat túlkiabálva, a fegyverükkel farkasszemet nézve üvöltött, ugyanis a poggyászának csak a fele érkezett meg, a többinek lába kelt az éterben.
A több órás kényszerpihenő után megjelent egy angolul tudó apró termetű öltönyös helyi tisztviselő, és a tudós nevét kiabálta.
Hősünknek csak a pöfékelve, nagy robbanással induló, nyitott tetejű förmedvényben jutott eszébe, hogy az útlevelét nem kapta vissza. A vendéglátó kikerülve a kérdést, vigyorogva közölte, hogy a helyi egyetemre viszi. Nagy buckákon, lakatlan homokos területeken átkelve, több órát utaztak.
A kietlen tájat néha pici „bódék” színesítették, amiből vezényszóra kis uniformizált katonák ugráltak ki. Ilyenkor a vendéglátó széles vigyorral nyugtatta vendégét, hogy már nincs sok hátra, aztán ismét több órán át „zötykölődtek”.
Az éjszakát lassan felváltotta a nappal.
Megérkeztek!
A professzor az elgémberedett végtagjait a „minden mindegy” álmos, fáradt mélabúval próbálta összerakni. Csak ezután vette „szemügyre” a látottakat. A semmiből hosszan, nyitott „fészer” jellegű, náddal borított építmény magasodott, büszkén hirdetve az ottani képzés felsőbbrendűségét „UNIVERSITAT”. Belül asztalok, padok hívták fel a látogató figyelmét, hogy itt „komoly munka” folyik.
Másnap a professzor előadását a padokon szorosan egymás nyakába lihegő fiatalok hallgatták. Mozdulni nem mertek, szemüket barátságosan szegezték az előadásra.
A tudós ember a hallgatóság szimpátiáját, figyelmét élvezve, az egy órás előadását fél délelőttre hosszabbította. Arra is ügyelt, hogy lehetőség legyen a kérdések megválaszolására.
Amikor befejezte az angol nyelvű előadást, meghajolt, melyet széles mosoly és dobpergés a padon jutalmazott.
- Kérem, kérdezzenek bátran! – mondta a tudós ember a világot megváltó kedvességgel.
- Ne szerénykedjenek! Ha tudok, minden felmerülő problémára válaszolok! – mondta határozottan.
A vigyor nem tűnt el, a tekintet továbbra is mozdulatlanságba dermedt.
- Miért nem kérdeztek? – tudakolta a kísérőt a tudós.
- Mert nem tudnak angolul! – válaszolta kedvesen, vigyorogva a helybeli, majd büszkén közölte:
– Megnézünk egy ipari üzemet – és elindultak a jelentős úticél felé.
Hosszas gyötrelem után megjelent a semmiből az egyetem hasonmása, azzal a különbséggel, hogy itt „üzem” felirat demonstrálta a munkalehetőséget, kevés élelemért.
Aki ide bejutott, irigylésre méltó karriert tudhatott magáénak.
Szorosan ültek a padon, kezükben valami „szerszám” féleség, szemüket mereven szegezték az összeszerelt tárgyra.
A tömeg egyszerre dobbantott, koppintott, mosolygott és egyszerre vettek levegőt.
Ezután a professzort már csak egy dolog érdekelte, minél hamarabb haza, remélhetőleg épségben.
Amikor a kísérő segítségét könyörögve kérte, sajnos megtudta, hogy egy héten csak egyszer indítanak repülőt, de az már jó előre tele van utassal!
- Sokat fizetek érte, csak kérem, segítsen! – mondta a halálosan meggyötört kitüntetett.
Néhány nap elteltével a helybeli vigyorogva lebegtette a repülőjegyet és az útlevelet! A becsapott honfitársunk pedig fizetett!
A kis „játékgép” megérkezett!
A pilótán kívül egyetlen utas sem volt a fedélzeten. Amikor felszálltak, biztos volt abban, hogy hamarosan lezuhannak! Recsegett, ropogott, zuhant, mintha ketté akarna törni.
Végül a professzor hazaért!
Lelkileg és fizikailag összetörve, egy átrendezett, újraértelmezett értékrenddel, de minden pillanatban hálát adva az Úrnak, hogy Európába született.
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
