Sidney és Sally, a két mókus (mese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy csodálatos park egy hatalmas város kellős közepén. A felhőkarcolók tövében olyan volt ez a hihetetlenül zöld terület, mint egy oázis. Még egy tavacska is volt a közepén, szökőkúttal, hidacskákkal, amit kecses hattyúk, vadkacsák népesítettek be. A legtöbb állat ebben a parkban viszont nem más volt, mint a mókus. Megszokták az emberek közelségét, így nagyon barátságosak voltak. Nem volt mitől félniük, legtöbbjük az emberek kezéből is elfogadta az ételt. Sidney és Sally egy ilyen mókus testvérpár volt, akik nemrég kezdték meg önálló életüket ebben az idilli környezetben. Szerencsére találtak egy odut az egyik tölgyfában, amin testvériesen megosztoztak. Amint beköszöntött a nyár, a gyönyörű parkban is beindult az élet.
Sidney és Sally mindennapjai boldogan teltek. Ahogy a nap fölkelt, körbeszökellték a parkot, egyik fáról a másikra ugrálva játszadoztak egymással. Sok-sok túrista és a város zaja elől idemenekülő helybéliek kerestek és találtak nyugalmat ebben a mesés környezetben. Legtöbbjük nem jött üres kézzel, zsebükben mogyoró lapult, de akinél nem volt, saját ebédjéből csípett el falatokat, hogy megossza az állatokkal.
Sidney és Sally sohasem feküdt le korgó gyomorral. Különösen Sidney volt szorgalmas. Minden második mogyorót félretette. Ahogy hozzájutott, már szökellt is vissza az odujához, hogy ott féretegye vacsorára és összegyűjtsön belőle télire is. Sallyt is ugyanerre kérte, de a testvére mindent azonal behabzsolt. Amikor a napnyugtával visszatértek a közös odujukba, Sydneynek csak elő kellett szedni a félretett csemegéből annyit, ami vacsorára elég volt. A testvére azonban kérlelni kezdte:
-Drága testvérem! Ugye megosztod velem a vacsorádat. Nekem is megjött az étvágyam, olyan jóízűen falatozol. – Mondta mindezt mézes-mázos hangon.
Sydney pedig zokszó nélkül átnyújtott néhányat testvérének.
Így ment ez minden nap, heteken keresztül. A nyár végefelé közeledve, Sydney mégtöbb magvacskát tett félre a közeledő télre gondolva. A kis éléstár szépen gyarapodott annak ellenére is, hogy ketten lakmároztak belőle, miközben csak Sydney volt az, aki a jövőre is gondolt. Eközben Sallyt csak a játszadozás érdekelte, esze ágában sem volt, hogy a talált vagy túristáktól kapott csemegéből félre is tegyen. Ha Sydney véletlenül késett, vagy hamarabb elaludt, még meg is dézsmálta a készletet. Sydney egyszer meg is jegyezte hangosan:
-Nem értem miért nem telik már be az éléskamra? Hiába hozom a mogyorót, olyan, mintha távollétemben valaki elcsenne belőlük. Vajon ki lehet az?
-Ugye nem gondolod, hogy én tennék ilyet drága testvérem!
Sydney megrázta a fejét, fel sem tudta volna tételezni a testvéréről, hogy meglopja őt.
Másnap azonban nyomatékosan kérte testvérét, hogy az aznapi magvak felét ő is tegye félre. Nyár végén, az ősz kezdetén, a park fáiról is rengeteg termés hullott le, terített asztal volt a füves talaj. Sally azonban most sem törekedett arra, hogy a közelgő télre is gondoljon. Biztos volt abban, hogy a testvére mindíg segíteni fog. Sidneyt azonban nem hagyta nyugodni, hogy mi történik a félretett elemózsiával. Mindenképpen végére akart járni a dolognak és elhatározta, hogy a következő este alvást színlelve fekszik majd le. Így is tett. Mint minden este, megosztotta vacsoráját testvérével, majd lehunyta szemeit és várt. Nem kellett sokáig várnia. Még át sem fordult a másik oldalára, amikor látta a szeme sarkából, hogy a testvére beosont az éléstárba, és csöndben elemelt néhányat a Sydney által szorgalmasan gyüjtött élelemből. Mindenre számított, csak erre nem. Szerette és bízott a testvérében, sohasem gondolta volna, hogy éppen ő lopja meg. Nem szólt egy szót sem, továbbra is tettette az alvást, de eközben azon gondolkodott, hogyan leckéztethetné meg Sallyt. Másnap a testvére elé állt a következő tervével.
-Kedves testvérem, mint tudod, az éléstárunkat valaki a távollétünkben megdézsmálja. Csak egyetlen módja van, hogy ezt megakadájozzuk. El fogom hordani az én általam hordott mogyorókat és elásom valahol a környéken. Azt javaslom neked is, hogy ugyanezt tedd a tiéddel.
Ezzel neki is állt, mire a nap lenyugodott, már az összes mogyorót elvitte az oduból. Amikor végzett a munkával, csupán csak ennyit mondott:
-Én már biztonságba helyeztem az én részem, most te jössz. Ami maradt, az a tiéd.
Sally Bement a kamrába, de ott bizony egy mákszemnyi élelem sem maradt. Másra nem is számíthatott, hiszen nagyon jól tudta, egyetlen darab nem sok, annyit sem gyüjtött össze magának. Csak állt szomoruan és némán az üres éléstárban, miközben rádöbbent saját lustasága és önzősége következményére. Sidney szavai rázták föl ebből a döbbenetből:
-Ha segítségre lenne szükséged a cipekedésben, akkor szólj nyugodtan. Kinek segitsek, ha nem a saját testvéremnek. Attól kezdve pedig mindkettőnk a saját éléskamrájából eszik, így még véletlenül sem okolhatjuk egymást, ha eltünik az elemózsia. – Hangjából azonban kiérződött, Sydney mindenre rájött. A válasz azonban elmaradt, így Sydney úgy döntöztt, hogy nyugovóra tér. Reggel azonban Sallynek nyoma veszett, így Sydney atestvére keresésére indult. Nem kellett sokáig kutatni utána, Sally az otthonuk közelében szorgoskodott magvak és minden más élelem után kutatva. Nem volt könnyű dolga, ugyanis már csak elvétve talált egy-egy szem apró magvat a fűben. A park többi mókusai, köztük Sidney már megtalálták és félretették a magvak nagy részét. Egy kisebb kupacot azért sikerült összegyüjtenie, ami csak arra várt, hogy elrejtse valahol. Annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette testvérét. Sidney arcán nyoma sem volt haragnak, sőt! Elégedetten vette tudomásul, hogy testvérét, Sallyt sikerült megleckéztetnie. Valóban nagy lecke volt ez Sallynek. Az elkövetkezendő hetekben Sallynek bizony ideje sem maradt társaival játszani. Minden idejét lekötötte a gyüjtögetés, de az éléskamra betelt, mielőtt beköszöntött a tél. Sidney is visszahordta mogyoróit a közös kuckóba, már nem tartott attól, hogy testvére titokban megdézsmálja. Bár már éhezéstől nem kellett tartaniuk, azért télen is körbefutoták a parkot minden nap. A turisták és a hlybéliek szivesen látogattak el a parkba télen is, és sohasem mentek üres kézzel. Különösen a gyerekeket szerették, akiknek a kezéből ettek. Már éhesek sem voltak igazán, hiszen elegendő élelmet raktároztak el, de tudták, hogy a gyerekek ezt nagyon élvezik. Különösen tetszett nekik, amikor a mókusok egymást kergetve bukfenceket hánytak a hóban. Sidneyt és Sallyt is boldogsággal töltötte el a kis lurkók hangos kacagása, miközben marék számmal szórták a mókusok elé a mogyorót. Sidney oda is szólt testvérének:
-Nehogy elfeledd minden második szemet félretenni kedves testvérem! – Arcán azonban mosoly volt. Egymásra néztek a mókustestvérek, és hangos nevetésben törtek ki.
Sally egy életre megtanulta, hogy mindenért meg kell dolgoznia az életben és mások kihasználásával csak ellenségeket gyüjtene össze elemózsia helyett. Ő inkább a mogyorók gyüjtését választotta…
Author: Berecz Devlin Éva
1960-ban születtem Egerben. Ott végeztem el tanulmányaimat is és 1983-ban az egri tanárképző főiskolán megszereztem a diplomám mint történelem szakos tanár és népművelő. Néhány év múlva a nyíregyházi főiskolán elvégeztem a könyvtár szakot is, majd könyvtárosként dolgoztam azon a főiskolán, ahol a tanári diplomát szereztem meg korábban. 1997-ben az USA-ba kerültem és óvodapedagógusként kezdtem el dolgozni és dolgozom mind a mai napig. Mindig érdekelt az irodalom, szerettem a verseket, Már fiatalon is megpróbálkoztam versírással, de önbizalomhiányból fakadóan ezeket nem osztottam meg senkivel és a szemétkosárban végezték. Az államokba kerülve 2001 után rendszeresen újságcikkeket írtam az amerikai Magyar Népszavába, magyarul. Ezek a kinti magyarok életéről szóltak, de a tragikus szeptember 11-i események után főképpen arról, hogyan éltük meg a történteket, mi amerikai magyarok. Néhány évvel ezelőtt kezdtem meseírással foglalkozni, hiszen kicsi gyermekek között élve és dolgozva, naponta rögtönöztem meséket. Nagyon sok olyan mesekönyv került a kezembe, amik- bár szépen voltak illusztrálva, de unalmasak, semmitmondóak voltak, sok esetben kifejezetten károsnak tartottam őket. Tagadhatatlan, hogy a mai gyermektársadalom már teljesen más, mint az én generációm. Nem az Anderseni meséken nőttek föl, és bár ezeket a klasszikus meséket is életben kell tartani, de ma már az igények teljesen mások. A legnagyobb hiba pedig az,...
