A búcsúzás emléke

 Mikor felidézed az emlékét az egykori nyárnak, 

s annak a zöldszemű lánynak, 

kivel akkoriban jártál, 

szemed előtt látod tovatűnő karcsú alakját. 

Szíved sajog, és most is még bánod, 

hogy akkor hagytad, 

hogy szemében csillogó könnyekkel 

elbúcsúzzon s eltávozzon, 

Pedig egyetlen szavad megállíthatta volna, 

s, ő mindenét veszni hagyva 

hozzád visszatért volna. 

De te hibáztál, makacs, büszke voltál, 

látva őt elmenni, szíved hiába kalapált,  

cselekedni még sem tudtál, 

 őt megállítani képtelen voltál, 

csak mozdulatlanul álltál, néma maradtál. 

Csupán szemed követte, egyre fogyó alakját,  

melyet lassanként felfalt a mohó távolság, 

míg végül teljesen eltűnt a látóhatáron,  

szertefoszlott, mintha soha nem is lett volna. 

S, ő magával vitte életed egy darabját,  

neked itt hagyta emlékbe mosolyát, 

szemében csillogó könnyeit és fájdalmát. 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.