Barátság szövődik

Az üzlethelyiség ajtaja csilingelve kinyílt, majd becsukódott, a kint tomboló szél egy pillanatra meglebbentette a függönyöket. Az ajtón először egy fekete esernyő lépett be, majd egy sapka, és mindezek alól végül kibújt egy magas, vékony férfi. Az illető vékony kabátot viselt, egyik kezében bőr aktatáskát tartott. A fényesre polírozott pult mögött álló öreg, kopasz férfi előresietett, és kezet nyújtott a belépőnek. 

– Üdvözlöm, Mr… 

– Moore – a férfi elfogadta a felé nyújtott kezet, és határozottan megszorította. – Három órára van időpontom. 

– Egy pillanat… – a boltos komótosan visszalépett a pult mögé, és lapozgatni kezdett egy nagyalakú füzetben, lassan futtatva az ujját egy sor mentén. Mr. Moore kíváncsian nézett körbe az üzletben, egy másodpercre megpillantva saját arcát egy közeli tükörben. Kissé felvonta halvány szemöldökét, megsimította a haját, és szemügyre vett egy közeli próbababára húzott bézs sportzakót. Közelebb lépett, és érdeklődve megtapintotta a zakó ujját, töprengve morzsolgatva az anyagot az ujjai között. Az öreg kissé gondterhelten felsóhajtott. 

– Elnézést, uram, lenne kedves még egyszer a nevét? 

A férfi megfordult, elengedte a zakó ujját, és most mindkét kezével az aktatáska fülét markolta, tartása egyenes és határozott volt. 

– Moore. Peter Moore – habozott egy kicsit. – A múlt héten egyeztettem időpontot Mr. Cottonnel. Az édesapám 70. születésnapját ünnepeljük hamarosan. 

– Értem, értem… Nos, lehetséges, hogy van itt valami félreértés – mondta a boltos kissé feszengve. – Úgy látom, hogy… 

Azonban nem tudta befejezni, mert a bolt ajtaja kicsapódott, és bezuhant rajta egy illető, saját esernyőjével hadakozva. Az alak nagy lendülettel összecsukta az ernyőjét, vízzel terítve be maga körül mindent, majd csípőre tett kézzel, kissé lihegve körülnézett. 

– Az áldóját, micsoda idő – vigyorogva levette kötött sapkáját, és Mr. Moore-ra ügyet sem vetve a pultoshoz lépett, és barátságosan kezet nyújtott neki. Nagy, puha tenyerében szinte elveszett a törékeny férfi vékony csontú, domborúan erezett keze. – Mr. Leven vagyok, elnézést kérek a késésért, de iszonyú tömeg volt a buszon. Pedig azt ígérték, karácsonyra járni fog a metró… 

Az boltos kissé zavarodottnak tűnt, így az újonnan érkező további információkkal látta el. – Három órára jöttem Mr. Cottonhoz, az esküvői öltönyöm miatt. Most vagyok itt először. 

Mr. Moore a pulthoz lépett, és kissé ingerült pillantást vetett Mr. Levenre. 

– Lenne kedves megnézni újra? – fordult a boltoshoz merev állkapoccsal. – Valami félreértés lehet, ugyanis nekem van három órára időpontom. 

Mr. Leven nagy szemekkel pislogott. 

– Biztosan nem tévedés, jó előre felírtam – mondta, és egy viharvert határidőnaplót vett elő a belső zsebéből, amelyben meg is mutatta, hogy „Kedd 3 óra, szabó”. – Csak nem felejtem el, hogy mikor jövök öltönyt varratni. Ha akarnám se tudnám, a menyasszonyom mindent számon tart – Mr. Leven némi férfias bajtársiasság reményében pillantott fel, de nem talált együttérzésre. 

Mr. Moore ügyet sem vetett rá, kérdő tekintettel fixírozta a pult mögött egyre jobban izzadó öregembert. 

– Adjanak egy percet, beszélek Mr. Cottonnel – mondta végül, és eltűnt a bolt hátsó részében, egy sötét, nehéz függönnyel fedett átjáró mögött. Mr. Moore felsóhajtott, és az órájára nézett, majd szórakozottan fellapozta a szabóság kínálatát bemutató magazint, amely a pulton hevert. 

– Maga szerint nem őrjítő ez a tömeg? – csevegett tovább Mr. Leven, miközben kibújt a kabátjából, és a karjára vetette. – Majdnem kiszúrták a szemem egy bevásárlótáskával… 

– Autóval járok – felelte Mr. Moore, és egy pillanatra elidőzött a tekintete egy szmokingot bemutató modellen. 

– Ó, hát úgy biztos kényelmesebb… de szörnyű lehet itt parkolóhelyet találni… 

Mr. Moore hümmögött, és ismét az óráját nézte. Már tíz perce várakozott. Néhány pillanat múlva a függöny meglebbent, és visszatért a boltos. 

– Elnézésüket kérem uraim, de úgy tűnik, félreértés történt, és mindkettejüket három órára hívtuk ide. Megfelelne esetleg valamelyiküknek egy későbbi időpont?

– Nem felelne meg – vágta rá Mr. Moore. – Így terveztem a hetemet, és szeretnék haladni. – Sajnos nekem sem jó máskor – szabadkozott Mr. Leven. – Roppant szoros az esküvői ütemtervünk… Mit tegyünk? – kérdezte a boltosra nézve. 

– Nos, ez esetben Mr. Cotton mindkettejüket fogadja, és mindent megteszünk, hogy a kiszolgálás első osztályú legyen… – a boltos szorongó pillantása ide-oda járt a két férfi között, és láthatóan megkönnyebbült, mikor azok együttműködőnek bizonyultak, és nem forszírozták tovább a hibát. 

Mr. Moore és Mr. Leven együtt haladtak át az üzlet hátsó részébe vezető íves átjárón. A tágas helyiség közepén egy masszív asztal állt, amelyen anyagmintákat tartalmazó füzetek hevertek, körös-körül pedig már elkészült ruhadarabok hirdették Mr. Cotton kiváló munkáját a próbababákon. A szobából további helyiségek nyíltak, Mr. Moore mindent letapogató szeme felfedezett egy teakonyhát, és egy óriási vasalógépet. Mr. Leven arra gondolt, hogy pont olyan illat van, mint a nagy bútoráruházak kanapéosztályán. 

A szabó a teakonyhából lépett elő, koros, termetes férfi volt, fekete keretes szemüveggel. Ő maga sötétbarna öltönynadrágot és zakót viselt, fehér inggel, és egy rikító sárga mérőszalaggal a nyakában. A férfiak kezet fogtak, Mr. Cotton ismét elnézést kért a kellemetlenségért, és megkérdezte, hogy kérnek-e valamit inni. Mr. Moore kimérten elutasította a kínálást, és egyenes háttal leereszkedett a széles asztal előtt álló egyik székre, míg Mr. Leven hálásan elfogadott egy csésze forró teát, és továbbra is a cudar időjárással kapcsolatos hányattatásait ecsetelte. Végül ő maga is leült, és érdeklődve lapozgatni kezdett egy sötétszürke mintákat tartalmazó füzetet. Mr. Cotton leült velük szemben, és egymásnak támasztotta rövid ujjait. 

– Nos, miben tudok Önöknek segíteni? 

Mr. Moore megismételte, amit odakint is mondott. 

– Édesapám 70. születésnapját ünnepeljük. Jeles nap, nagy családi összejövetel lesz. Sötétkék gyapjúra gondoltam, selyembéléssel – fel is mutatta az egyik sötétkék anyagmintát, amelyet időközben kiválasztott. – Hozna nekem egy mintafüzetet a bélésekhez? 

– Természetesen, uram – Mr. Cotton az egyik fiókból további 3 füzetet vett elő, és átnyújtotta. – No és Ön? – fordult most Mr. Levenhez. – Van valami elképzelése? 

– Nos, én… – a férfi kissé zavartan babrált egy sűrű szövésű, kissé durva mintadarabot. – Tavasszal lesz az esküvőnk, és arra gondoltam, hogy talán jobb lenne egy méretre készült öltöny – úgy nézett Mr. Cottonre, mintha valamiért bocsánatot kellene kérnie. – Tudja, ezen kívül csak a ballagási öltönyöm van, és nem hiszem, hogy beleférek. 

A szabó kedélyesen felnevetett, mire Mr. Leven is félszegen elmosolyodott kissé, és felbátorodva folytatta. 

– Tetszenek ezek a szürke anyagok. Mit gondol, ez megfelelő lehet? – kérdezte a kezében tartott mintáról. 

– Amelyik csak tetszik Önnek, mind kiváló minőségűek. Parancsoljon, lapozza át ezeket is, nagyon népszerűek a vőlegényeim körében. Mr. Moore, sikerült választania? 

– Igen – a férfi felmutatta, hogy mit választott. – A méreteim, azt hiszem, megvannak Önnek? 

– Jöjjön, azért lemérem, hátha változott valami – a szabó arrébb intette a férfit, és nekilátott levenni a méreteit, amelyeket ceruzával vitt fel egy noteszbe. 

– Kedves Öntől, hogy öltönyt készíttet egy születésnap alkalmából – mondta a férfi, miközben lemérte mindkét kar hosszát. – Bizonyára fontos Önnek az édesapja. 

Peter felhorkantott. 

– Fontos, hogy vinné el az ördög. Mást se hallok évek óta, mint hogy ő már biztosan meg sem éri ezt a kort, minden átkozott vasárnapi ebéd alkalmával temeti magát, és úgy tesz, mintha valami reszketeg öregember volna. Aztán amikor telefonon beszélünk, más se hallok, mint anyám sopánkodását, hogy apád megint felment a létrára, apád nekiállt megszerelni a teraszon a villanyt, apád egyedül behordott tíz köbméter fát. Folyton a bolondját járatja velem. Úgyhogy úgy döntöttem, emlékezetes ünnepséget kap. 

Mr. Cotton együttérzően bólogatott.

– Önnek, Mr. Leven, inget is készítünk majd? – kérdezte a válla fölött hátrasandítva. – Igen, azt hiszem úgy lenne teljes a dolog. Ezt a szövetet szeretném – bökött végül egy anyagmintára, és a szabó feljegyezte a számát. – Ezzel a béléssel – mutatott egy másik mintára. Peter akaratlanul odapillantott, és nem bírta megállni szó nélkül. 

– Maga tényleg Csőrikés öltönyben szeretne megnősülni? – kérdezte döbbenten a választott bélésre bámulva. Mr. Leven orcái egy kissé kipirosodtak. 

– A menyasszonyommal nagyon szeretjük a meséket – mondta ártatlan tekintettel. – Azt hiszem, hogy viccesnek fogja találni. 

– Rosszul hiszi – mondta Peter határozottan. – Válasszon valami tisztességes színt, mondjuk…. ezt itt – gyorsan átpörgette a füzetet, és kiválasztott egy halványszürke selymet. – Remekül fog mutatni. 

– Köszönöm – hebegte Mr. Leven. – Egyébként, David vagyok. 

A két férfi kezet fogott. Mr. Cotton ezt a választást is feljegyezte a noteszébe, majd nekilátott David méreteinek levételéhez. David egy kissé vonakodva bújt ki a pulóveréből, és szégyellősen toporgott. – Egy kicsit felszedtem az utóbbi időben – motyogta, és lebámult a hasára. – Ebben a hidegben folyton csak ennék. 

Mr. Cotton nem reagált erre, gyors, hozzáértő mozdulatokkal forgatta a mérőszalagot. Odakint újra csilingelt az ajtó, tompa beszéd szűrődött be, majd a vastag függöny mellett felbukkant a boltos arca. 

– Elnézést uram, de Mrs. Stanley van itt, állítólag ma készült el a kabátja? 

– Ma? – Mr. Cotton átpörgette a noteszét. – Sajnálom, de félreérthetett valamit, csak a jövő hétre fejezem be. 

A boltos most félig visszafordult az üzlethelyiség felé, és megismételte a hallottakat. Tiltakozó női hang válaszolt neki. A boltos segélykérően nézett a szabóra. Mr. Cotton ingerülten letette a noteszt és a mérőszalagot. 

– Bocsássanak meg egy percre – morogta, és otthagyta a két férfit. 

David és Peter kissé tanácstalanul álldogáltak, mert nem kaptak további teendőket a várakozás idejére. Peter kinyitotta az aktatáskáját, kivett belőle egy dossziét, és lapozgatni kezdte. David a körmeit nézegette, és oda-odapislogott a másik férfira. 

– Maga nős? – bökte ki végül félénken. Peter kifejezéstelen arccal nézett fel. 

– Elvált vagyok – mondta. – Két éve történt. 

David nemigen tudta, hogy mit illik erre mondani. 

– Sajnálom – mondta végül. 

– Ne tegye – a férfi összecsukta a dossziét, és eltette. – Hosszú évekig ért a dolog. Csak azt sajnálom, hogy így alig látom a lányomat. 

– Ó… 

– Másik városba költöztek, amikor elkezdte a középiskolát. Csak kéthetente tudunk találkozni – Peter zavarba jött, majd fanyarul elmosolyodott. – De magának azért a legjobbakat kívánom! Vannak jól sikerült házasságok is, a szüleim az élő példa rá. Már több, mint negyven éve…. 

Ekkor visszatért a kissé felborzolt kedélyű Mr. Cotton. 

– Uraim… hol is tartottunk? 

Ezután még hosszan diskuráltak szabásokról, zsebekről és mandzsettákról, mígnem minden részletben meg nem egyeztek. A boltos mindkettejükkel megbeszélt egy időpontot az első próbára, majd a két férfi együtt lépett ki a zuhogó esőbe. 

– Hát, akkor viszlát – mondta David. – Én arra megyek, a templomnál szállok fel a buszra. 

– Hol lakik? – kérdezte Peter. 

– A Muskátli utcában, a folyón túl. 

– Jöjjön, elviszem.

***

 

Az első próbára február derekán került sor. David elképedve nézte magát az egész alakos tükörben, félkész öltönyében. Őszinte csodálkozással forgolódott, megtekintette a hátát, a fenekét és a vádliját, majd ismét szembefordult magával, és leplezetlenül vigyorgott. 

– Nem is tudtam, hogy ennyire fess vagyok. 

– Mindennel elégedett, Mr. Leven? – kérdezte a szabó, és figyelmesen igazgatta az anyagot. – Kényelmes? Még mindig tudunk alakítani rajta… ha esetleg lenne egy kis testalkatváltozás…

David arcáról leolvadt a mosoly, és elkeseredett pillantással kimeresztette a hasát. – Meglepne, ha májusig lefogynék – mondta csüggedten. – Kiborító ez az esküvőszervezés. Odakint csilingelt az ajtó, és David hallotta, amint valaki Mr. Moore-ként mutatkozik be. Kidugta a fejét a függöny mögül. 

– Hahó, Peter, hát megint találkozunk? 

– Úgy látszik – Peter ugyanazt a sötét kabátot viselte, mint legutóbb, de most nem volt nála az aktatáska. 

– Gyere csak be, mi már éppen végzünk a próbával. 

– Nem-nem, fejezzétek csak be nyugodtan – szabadkozott Peter. – Idekint várok. 

– Ugyan már, gyere be, igyál egy teát addig. Éppen arról kezdtem Mr. Cottonnak mesélni, hogy mennyire elegem van már az esküvőszervezésből, na meg hogy sosem fogok lefogyni. Mostanában az édesség a legjobb barátom. Ha csak meghallom az esküvő szót, azonnal csokoládéra vágyom – azzal úgy nézett körül, mintha valahol egy doboz bonbont remélne találni. Peter leült egy kávéval az asztalhoz, és elgondolkodva kavargatta. 

– Nagyon jól áll – mondta Davidnek. – Hogy teltek az ünnepek? 

– Fárasztóan – felelte a férfi, miközben a szabó óvatosan lesegítette róla a zakót. – Anyám halálra sértődött, mert nem akarom meghívni az unokatestvéreit. Életemben, ha kétszer találkoztam velük, ő meg úgy csinál, mintha családi szakadást idéznék elő… – hadarta David dühösen, és kissé hevesen kezdte kigombolni az ingét. Peter megköszörülte a torkát, és elfordult egy kicsit. – Semmi másról nem lehetett beszélni végig, csak erről, meg hogy ő mit csinálna másképpen… No mindegy, nem akarlak téged is fárasztani. Neked hogy telt? 

– Csendesen – felelte Peter, még mindig oldalra nézve. – Idén Sophie nálam töltötte a Szentestét. Azt hittem, többet fogunk majd beszélgetni, feldíszítjük együtt a fát. De mintha nem is érdekelte volna az egész. 

David időközben visszavette a farmernadrágját és a pulóverét, Peter pedig letette a kávéscsészét. Egy pillanatig habozott, majd egy névjegykártyát vett elő, és átadta Davidnek. 

– Remélem, nem veszed sértésnek. Ő az én személyi edzőm. Ha tényleg szeretnél még az esküvőig leadni egy kicsit, ő tud segíteni – David elvette a kártyát, és anélkül, hogy megnézte volna, zsebre tette. 

– Köszönöm. 

Peter nem mozdult, mintha még mondani szeretne valamit. 

– Ha gondolod… akár együtt is mehetünk. Nekem segít kiereszteni a gőzt, és… talán közben beszélgethetünk is. 

– Remekül hangzik – mondta David. – De lehet, hogy én beszélek, és te emelgeted a súlyokat? 

– Úgy is jó – Peter kezet nyújtott. Elbúcsúztak. 

 

***

 

Március végén Peter és David együtt léptek be az üzletbe, és annyira nevettek, hogy kis híján nem tudtak bejönni az ajtón. 

– Most képzeld el! – hahotázta David, miközben megdörzsölte az ajtófélfának nekiütődő vállát. – Megérkezik Linda az anyjával, én meg ott állok, mint egy hülye, gatya nélkül… Peter is nevetett. 

– Gondolom azért Lindának nem okozott meglepetést a látvány. 

– Az éppen nem – folytatta heves gesztikulációval David. – De biztos nem szólt otthon a tetoválásomról…

– Nem láttam rajtad tetoválást. 

– Mert neked nem mutogatom a fenekem. 

– Úgy tűnik, én vagyok az egyetlen – válaszolta Peter, és mosolyogva fordult a boltoshoz. – Peter Moore és David Leven. Második próbára jöttünk. 

Mr. Cotton mindkettejük ruháját előkészítette, és elvégzett rajtuk még néhány tűzést és simítást. David nadrágjából be is kellett venni még egy kicsit. A két férfi elégedetten szemlélte magát, pózokat vágott, és egymásra licitálva méltatta a másik jóképűségét. Néhány hét múlva már át is vehetik az elkészült öltönyöket. 

– Sietsz? – kérdezte David, miközben felöltöztek. 

– Nem sietek – felelte Peter. – Miért? 

– Van kedved meginni valamit a közelben? Mesélhetnél a párizsi hétvégédről – láttam, hogy ott voltál, előttem nincsenek titkaid! Kivéve, hogy kivel voltál… 

– Hagyd már – mondta Peter félig bosszúsan, félig nevetve. – Semmi az egész. 

– Az ember nem megy a semmiért Párizsba. Na gyerünk! Tudok egy jó kávézót. 

 

***

 

A tavasz erősödő napsütést és rügyező fákat hozott magával. David és Linda egy kártyajátékot játszottak a nappaliban, annyira koncentráltak, hogy mindketten előre dőlve, összeráncolt homlokkal figyelték az asztalt, ahol a kiterített lapok között a lehető legrövidebb idő alatt minél több párt kellett megtalálniuk. Linda nézett fel először, és elnevette magát David arca láttán.  

– Ha nem vigyázol, többet nem tűnik el ez a ránc – mondta, és szeretettel megérintette a férfi két szemöldöke közötti vízszintes árkot. 

– Ne is próbáld elterelni a figyelmem – mondta David, miközben villámkézzel négy egyforma lapot markolt fel az asztalról. Ekkor csörgött a telefon. David felállt, hogy felvegye. – Ne csalj! – bökött a mutatóujjával a menyasszonya felé, és kiment a napfényben fürdő konyhába. – Leven lakás – szólt bele a kagylóba. 

– David… – Peter volt a vonalban. 

– Peter, szia – David keze kissé megfeszült a telefonon. – Mi újság? – kérdezte kissé rossz előérzettel. 

– Meghalt az apám. 

David testén végigfutott valami reszketés, a gyomra elnehezült. 

– Uramisten… Mi történt? 

– Szívrohamot kapott – mondta Peter remegő hangon. – Nemrég hívott anya. Most reggel történt… Délután… el kell mennem az öltönyért… 

– Elmegyek neked – vágta rá David habozás nélkül. – Te csak menj haza… 

– Nem kell – felelte Peter. – Csak… kérlek gyere el velem. 

– Hát persze. 

Kellemes szellő fújdogált, amikor a szabóság előtt találkoztak. Peter falfehér volt, ajkát összeszorította, de a szokásosnál is kifogástalanabbul nézett ki. David szomorú tekintettel fogta meg a kezét. 

– Nagyon sajnálom, barátom. 

Peter bólintott, majd intett a fejével, hogy menjenek be. 

Mr. Cotton ruhazsákba csomagolta az öltönyt, és a születésnapi ünnepléshez a legjobbakat kívánva átadta. Peter nem szólt semmit, mint egy kőszikla, adta át a boltosnak a bankjegyeket, de amint kilépett az üzletből, elsírta magát. Botladozva leült a szemközti park magas kőpárkányára, és beletemette az arcát a ruhazsákba. David óvatosan megérintette a rázkódó vállat. 

– Nem hiszem el… – suttogta maga elé bámulva. – Nem hiszem el… 

Fájdalommal nézte a zsákban lapuló ruhát. 

– A születésnapjára vettem… – mondta rekedten. – És a temetésén fogom viselni – ismét kitört belőle a zokogás. – Ez nem igazságos… Ez nem igazságos! – kiabálta bele a park csendjébe. A fejük fölé nyúló, még csupasz faágon halkan csiripelt egy madár. Néhány percig így ültek egymás mellett. Végül Peter sóhajtva felállt.

– Mennem kell anyához – mondta. – Azt ígértem, hogy innen rögtön átmegyek. 

– Jól van – felelte David. – Hívj bármikor. 

– David… eljössz majd a temetésre? – kérdezte Peter, és megint csillogni kezdett a szeme. – Szeretném, ha eljönnél. 

– Ott leszek. 

Peter összeszorított ajkakkal biccentett, majd hátat fordítva a közeli parkoló felé indult. David fájó szívvel nézte egy pillanatig, azután a buszmegálló felé vette az irányt. A sarkon álló templomban megszólaltak a harangok.