Az égszínkék tavaszi égbolton fehér barika felhők sokasága legelészett. Lassan ketté oszlottak és előtűnt egy keskeny sáv a partok között. Milyen lélegzetelállítóan szépet teremtett a mi Urunk!
– Ott a Boszporusz! Gyorsan, elő a fényképezőgépemet! Ezt meg kell örökítenem! Nagyon fogják csodálni otthon.
– Azta! … Igyekezz! Lassan a leszállás következik.
Újra elvegyültünk az utasok forgatagában és különféle folyosókon át, de biztosan közeledtünk a kijárat felé.
– Nézd csak! Az én bőröndöm már jön! Öt méterrel arrébb látom a tiedet is!
– Tudtam én, hogy nem lesz semmi baj!
– Most jön a legizgalmasabb rész! Vajon hogy ismerjük fel vendéglátóinkat? Nem azért mondom, már sokat utaztam az életemben, de úgy, hogy nem tudtam ki vár rám, még soha. Két szőke nő egyedül Törökországban. Ajjaj!
– Ne aggódj! Minden megoldódik.
A repülőtereken szokásos ceremóniák után egyre kíváncsibb arccal kerestük a kijáratot.
Egyszer csak feltűnt egy nagy tábla az embertömegben: HATVAN. Boldog mosollyal siettünk oda. Egy nagyon modernül, farmerbe öltözött középkorú pár várt bennünket. A férfi segítőkészen felkapta csomagjainkat és egy trolira helyezve a közelben parkoló autóba vitte. Kézzel-lábbal mutogatva, de végül is szót értettünk. Igaz angol tolmácsként utaztam, de törökül bizony egy árva szót sem tudtam. A török házaspár, a testvérvárosunk polgármestere és felesége törve beszélték az angolt. Azt azért sikerült kideríteni, hogy a Hagia Szophia mecset felé közeledtünk. Már előre utána néztem Isztambul nevezetességeinek, így tudtam, hogy eredetileg keresztény templom volt, az Istenanya híres mozaikképe is itt található, sőt Jézus ikonja is. Nagy szomorúságomra már bezárt.
– Várjatok, készítsünk egy közös képet háttérben a mecsettel! Nézzétek! Ott nem messze egy másik hatalmas mecset tornyai magasodnak.
– Szeretnétek megnézni?
– Persze! Semmiképpen sem szeretnénk kihagyni. Még egyikünk sem járt török templomban. Levettük a cipőnket, körbesétáltuk, megcsodáltunk a boltíveket, végül mi is törökülésbe ülve imádkoztunk, hálát adtunk, hogy ide eljutottunk.
Még aznap sétáltunk egyet a tengerparton, utána pedig beültünk egy étterembe vacsorázni. Két óráig tartott míg autóval a 180 kilométerre fekvő Alpulluba értünk. A polgármester minden kényelemmel bíró, modern házában szálltunk meg.
Pont ünnepi időszakban érkeztünk. Törökország nemzeti hősének, a modern török állam megalapítójára, Musztafa Kemal Atatürkre emlékeztek. Atatürk szó jelentése: a törökök atyja. Ő volt a Török Köztársaság megalapítója és első elnöke. Szorgalmazta az európai öltözéket, az ő idejében elfogadták a Gergely-naptár használatát és európai mintára vasárnap lett a hivatalos pihenőnap. Nevét halála óta Isztambul nemzetközi repülőtere, az Aranyszarv-öböl felett átívelő egyik híd, és még számos dolog viseli. Óriás szobrai minden nagyobb városban megtalálhatóak, így a mi kis városunkban is. Képe ott függött az általános iskolában, amelyet meglátogattunk. Részt vettünk az iskolai ünnepségen, amelyen úgy, mint nálunk régebben az úttörősdi idején sportpályán felvonultak a tanulók, később pedig sport mutatványok következtek. A férfi tanárok mind öltönyt, a tanárnők pedig kosztümöt viseltek. Másnap megnéztünk egy kis műhelyt, ahol a nők szőnyeget szőttek és más kézműves dolgokat készítettek: válltáskát, pénztárcát.
Hogy mégis jobban megértsük egymást hamarosan hívtak egy kedves fiatal tanárnőt, aki törökről angolra fordított, én pedig angolról magyarra. Elmesélte nekünk, hogy manapság már a nők is tanulhatnak felsőoktatási intézményekben. Ám mielőtt elvégzik, férjet szeretnének találni, mert ha nem jön össze, elhelyezik őket az ázsiai részre tanítani. Ott nagy szegénység van és többnejűség még ma is. A boltokban férfi eladók dolgoztak, az autókat is férfiak vezették. Bátornak érzem magam, de férfi kísérőnk nélkül nem szerettem volna az utcán sétálni. A bazárban is nagyon vigyáztunk magunkra.
Este a vacsoránál megkérdezték tőlünk:
– Van-e valamilyen vágyatok? Hová szeretnénk elmenni? Rögtön kaptam az alkalmon:
– Szeretnénk elutazni Rodostóba és megnézni II. Rákóczi Ferenc házát, ahol utolsó éveit töltötte, és ahol meghalt.
– Semmi akadálya.
Teljesült egy régi vágyam. Egy tanári kiránduláson Kassán, ahol megnéztük II. Rákóczi Ferenc házának a másolatát, azt kértem Istentől, bárcsak el tudnék menni az eredetibe is! És most megkaptam! Megilletődve sétáltunk a nagy fejedelem házának falai között, néztük használati eszközeit. Senki sem látta: beleültem a bőrfotelébe is. Az előcsarnokot rengeteg nemzeti színű koszorú díszítette, sok tisztelője eljött ide.
A II. Rákóczi Ferenc egyik példaképem. Az általa vezetett szabadságharcot követő szatmári békét a fejedelem élete végéig nem fogadta el. Hazájából el kellett menekülnie. Előbb Lengyelországba, majd Franciaországba menekült, innen 1717 őszén a szultán meghívására érkezett kis udvartartásával Törökországba. A szultán a Márvány-tenger partján fekvő Rodostót jelölte ki a magyar bujdosók lakhelyéül. A „magyar király” számára a város szélén tágas, kertekkel övezett, tengerparti épületeket adott. Visszaemlékeztem: tanultuk, hogy itt láttak napvilágot Mikes Kelemen Török országi levelei, melyekben a fejedelem titkára szellemesen, ízes magyarsággal örökítette meg a bujdosók életét.
A híres fejedelemnek ez a gondolata nagyon tetszett nekem: „Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam”.
Szívemből szólt.
Author: Gardynik Katalin
Gardynik Katalin vagyok, az Irodalmi Rádió szerzője. Hatvanban lakom. Hét évig éltem Lengyelországban is. Mielőtt nyugdíjas lettem, angolt és magyart tanítottam egy hatvani általános iskolában. Gyermekkoromban kedvenc időtöltésem az olvasás volt. Emlékszem, három hét alatt hat könyvet is kölcsönöztem a könyvtárból, hogy elolvassam. Régebben nem gondoltam arra, hogy írással foglalkozzam. Mindig nagyon szerettem utazni, mert utazás közben sok érdekes emberrel találkoztam, gyönyörű helyeken jártam és feltöltődött a lelkem. Anyukám többször mondta: egyszer könyvet kellene írnod az élményeidből. Mikor rátaláltam a pályázási lehetőségre, felcsillant a szemem. Végre van motivációm, hogy rendszerezzem történeteimet! Remélem, más is szívesen olvassa.
