Úgy didergek most itt, e lucskos időben,
Mint totyogó kacsa az elázott földben.
Hiszen oly égszakadás zúdult rám bőven,
Hogy bőrig is áznék most fedetlen fővel.
Csizmámmal a sárba jócskán besüppedve
Vonszolom magam csak. Elèggé ügyetlen,
Hogy legalább a megállóig elérjek.
S földbe ne döngöljön haragja az égnek. .
Ott fáradt vándorkènt rogyok le a padra. . .
Ez eső meg mintha múlni se akarna.
Ontja egyre csillapíthatatlan könnyét,
Feloldva a rideg elmúlás közönyét.
Hisz vége van már a jó meleg vilâgnak.
Búcsút inthetünk az emlékontó nyárnak.
Őszbe merítkezve felszakad a lelkünk,
S újabb évvel ismét bölcsebbek lehetünk.
Napsugár sandít a megkönnyebbült égből.
Előtör lelkem is áldott rejtekéből.
S az esőillatú, szépséges ég alatt
Már új reménnyel fűtve néz le rám a nap.
Author: Szilágyi Tünde
Nevemet tudod, De e név mögött rejlő ember ismeretlen, Bemutatni nem is tudom, Beszéljenek a verseim helyettem. Annyit kell csak tudnod, Életem nyomot hagyott felettem, Kezem hát tollat fogott, Nyomot hagyjak én is az életben. Szívem bár megkopott, Mégis maradt még mit elmesélem, Jó, hogy Ti is velem vagytok,... Gyönyörködjünk nyelvünk szépségében...
