Szárnyaszegett madár

Súlyos, meleg virágillat ülte meg a ligetet. A  lány karjai, amint hátrahajolva kinyújtotta őket a feje fölött, kecsesen suhantak a szikrázó napsütésben. Lefeszítette a lábfejét, határozott félkört rajzolt vele, azután gyorsan a magasba emelte, és megfordult saját tengelye körül, talppárnája belefúródott a puha, nedves földbe. Behajlította a másik lábát, majd combját hirtelen megfeszítve kilőtte magát a levegőbe, karjait újra a feje fölé emelte, és repült, lehuny szemhéján át villódzó narancssárga foltokat érzékelt, fejét büszkén felvetette, arca megfürdött a fényben.

Ahogy földet ért, kinyitotta a szemét, és kuncogva elsimította arcából hosszú, mézszőke haját. Látta, hogy a park világos kavicsokkal felszórt sétányán néhányan megálltak, és őt nézik. Egy pillanatra elpirult, zavarba ejtették a kíváncsi tekintetek, de a teste nyugtalan volt, mozdulni akart, és már repült is megint, nekifutott az előtte elterülő, virágszirmokban fürdő fűtengernek. Lábait a levegőben kifeszítve ugrott fel újra és újra, karjait, mintha szárnyak lennének, kitárta, és csukott szemmel hasította a levegőt. Végtelennek tűnt az idő, amíg újra földet ért, újra előreesett a haja, és saját ügyességétől megilletődve, szinte bűntudatos mosollyal simította ismét félre izzadt homlokából. Valaki az őt figyelők közül tapsolni kezdett, ő pedig szélesen elmosolyodott, majd a mosoly nevetéssé vált, mígnem újra nekirugaszkodott, ezúttal fel-felugorva és a levegőben megpördülve, a teste erős volt és hajlékony, a szabadság mámorító érzésében lebegett.

A fény hirtelen erősödni kezdett, szinte bántóvá vált, s hunyorognia kellett, hogy lásson. Akik nézték, most vörös bársonyhuzatú székekben ültek, az arcuk ezúttal nem volt meglepett, sem örömteli. Komolyan, feszült figyelemmel vártak. A lány maga is erősen figyelt, a fejét lehajtva, kezeit lazán oldalra tartva a lábfeje ívét nézte, arca izzadt a festék alatt a reflektorok fényében, fejbőre kissé megfájdult a szoros kontytól, amit viselt. A cselló szomorú dallamára kezdett szárnyalni, karja fel-le hullámzott, engedte, hogy vigye őt a zene, a teste szívszorító történetet mesélt, hajlongott, reszketett, megrogyott, majd újra felszökkent. A zongora kísérte, amint újra és újra összeroskadt, közelebb, és közelebb a földhöz, míg végül a homloka a poros deszkát érintette, és karjai törött szárnyakként ágaskodtak a háta mögött. A teremre teljes sötétség borult, az őt figyelő arcok elvesztek, elcsendesedtek, száz – meg száz összeszoruló torok feszültsége érzett a levegőben, majd mintha mind egyszerre vettek volna levegőt, szinte felrobbant a közönség, a tapsvihar és a lelkendező kiáltások örvénye elnyelte a tragikus pillanatot, és elnyelte őt magát is.

***

Az eső fáradhatatlanul verte a város betontömbjeit, gyalogosok összemosódó folyama hömpölygött a járdákon. Néhányan az esernyőjükkel küzdöttek a szélben, mások azon igyekeztek, hogy kabátjukat minél inkább összehúzzák, s hogy elkerüljék az úton haladó autók kerekei alól kifröccsenő vizet. Az utca mindkét oldalán szórakozóhelyek neonfeliratai törték meg a szürkeséget, s a ki-kinyíló ajtókon hullámokként áramlott ki a beszélgetések zaja. A lány megállt egy föléje nyúló erkély védelmében, térdei közé szorította az ernyőjét, és a fal felé fordulva, hogy öngyújtója lángját óvja a széltől, cigarettázni kezdett. Néhány percig csak magába szívta az utca hangulatát, az esőtől mintha minden a szokásosnál is kaotikusabbá vált volna, mindenki mielőbb oda akart érni, ahová éppen igyekezett, türelmetlenség és bosszankodás érzett sietős mozdulataikon, összeszorított állkapcsukon. Füstbe burkolózva figyelte a túloldali bár magas asztalainál iszogató nőket, majd a cigarettáját elnyomva, ernyőjét ismét felemelve elindult, hogy csatlakozzon hozzájuk. Rég nem látott barátnőjével volt találkozója, szemével már őt kereste, s arra gondolt, hogy el ne felejtse majd nemrégiben tett vizsgájával kapcsolatban kérdezni. Gondolataiba merülve lépett az úttestre, s csak töredék ideig fogta fel, hogy valaki utánakiált, mire a fejét felemelte, a fényszórók már elvakították, s iszonyú erejű ütés érte a testét, mintha szét akart volna szakadni, felrepült a levegőbe, s már öntudatlanul zuhant vissza a vizes aszfaltra.

***

Az asszony jólesően melengette a mellkasát az ablak előtt a kora őszi, finom napfényben. A pillantása a szobában álló régi lemezjátszóra esett, amelynek poros teteje arról árulkodott, hogy jó ideje nem emelték fel. Hirtelen gondolattól vezérelve nehézkesen felemelkedett a székéből, és válogatni kezdett a lemezek között a polcon. Megtalálva, amit keresett, kicsúsztatta a lemezt a papírtokból, szertartásosan a lejátszóra helyezte, és kissé reszkető kézzel rátette a tűt. A hangszórók kissé recsegtek, mintha távolról szólt volna a muzsika, de az asszony teste megtelt melegséggel, nagy levegőt vett, és karját fel-felemelve a szoba közepére sétált, lábfejét lefeszítette néhányszor, és ringani kezdett. A dallam elsöprő volt, a vonósok felemelték a lelkét, és ő megint repülni készült, szabadon, mint egész életében. A csípőjébe azonban fájdalom nyilallt, és meglepve felkiáltott, megtántorodott, s meg kellett kapaszkodnia a karosszék támlájában. A fájdalom ahogy jött, el is múlt, és az asszony kissé megrázta magát, visszalépett a szőnyegre, kihúzta magát, és ismét nekifogott. Ám a mozdulat most még hamarabb fájdalmat okozott, elgyengült lábbal és remegő ajakkal botorkált vissza a székéhez, és kissé eltorzuló arccal hátradőlt. A csípőjében enyhült a fájdalom.

Mély levegőt vett, reszketegen kifújta, és kioldotta mézszőke haját a tarkójára csavart kontyból. Az arcát megint a beáramló napfény felé fordította, de a napfény íze valahogy más lett, mint az imént, nem a halvány őszé, hanem a kirobbanó tavaszé volt, a bőség ígéretét hordozó gyümölcsfáké, a reményé és a szabadságé. Ahogy a langyos tavaszi eső hullik alá a puha, meleg földre, úgy peregtek most az arcán a néma könnycseppek.

Author: Adonics Adrienn

Adonics Adrienn vagyok. Az írás gyermekkorom óta az önkifejezésem eszköze, történetek mesélésén keresztül dolgozom fel az élményeimet, érzéseimet. Kifejezetten izgalmasak számomra a komplex emberi helyzetek, dinamikák, az érzelmi rétegek kibontakozása.