Tíz-tíz

Tíz – tíz

A hajnali pára októberben sűrű volt és nehéz. A napkelte első sugarai kardként szelték át a füstszerű homállyal borított várost. Köd királyt lassú, ám tekintélyt parancsoló emelkedéssel taszította le égi trónjáról a nap.

Főváros, XV. kerület, egy szürke panel negyedik emelete, reggel hét óra:

–  Tizedik hó tizedike! Megnyílt a tíz-tízes portál! –  kiáltott az égbe Klaudia hajnalok hajnalán vidáman.

Kirohant a nappaliba, az oltáron meggyújtott egy gyertyát, elmormolt tízszer tíz mantrát, majd felpattant és felcsapta a férje által ott hagyott újságot.

–  Lássuk mit ír a horoszkóp! – „Álmaid végre valóra válnak!”

– Igen! Hát eljött a nagy nap! Boldog leszek! – kialvatlan, karikás szemében megjelentek az ébredés első jelei.

Örömében fültől fülig ért a szája. Beállt a tükör elé, hogy felrakja az aznapi sminkjét, de a szemceruza eltört. Csalódott ábrázattal vette elő a hegyezőt és a kuka fölé hajolva elkezdett hegyezni.

– Végre boldog leszek. – mondogatta sírva, miközben a hegyezőből tehetetlenül potyogott a reménytelenség könnyeivel átitatott forgács.

Az orvos már várta. Klaudia megállt a rendelő ajtaja előtt, bekopogott, majd zavarában olvasgatni kezdte az ajtóra ragasztott rendelési időt. A váróteremben terjengő ember és fertőtlenítő szag elegye édesapja halálának körülményeit idézte. Az ajtó kinyílt.

• Jó napot Klaudia! Már vártam. – üdvözölte a szemüveges, kopaszodó, hatvanas éveiben járó doktor. Az arany keretbe helyezett erős dioptria intellektuális hatást kölcsönzött az öregedő orvosfigurának.
• Doktor úr! – mosolygott szelíden a lány. – Hát eltelt egy év.

Az asztalra készített kórlapok közt ott hevert az övé is. Sárga címke díszelgett a tetején, rajta a tervezett kontroll dátuma. Tizedik hó-tíz. A számokra tekintve Klaudia szélsebesen elmormolta magában a gyógyulás mantráját, majd leült a betegeknek fenntartott szürke műanyag székre. „Működnie kell” szólalt meg az elméje mélyéről egy suttogó hang, melynek folyamatosságát az ügyeletes nővérke harsány érkezése zavarta meg. A nővér kezében lévő tálca tele volt vér- és mintavételre alkalmas eszközzel.

• Feküdjön fel kedves! – hangzott el a rettegett mondat.

Klaudia lábai reszketve nyíltak szét a bakon, ahogy az orvos komótos léptekkel közelített hozzá. Képtelen volt ellazulni. A kiszolgáltatottság szorongató érzése elfoglalta helyét a mellkasában és nem volt hajlandó alábbhagyni.

A vizsgálat után még elhangzott néhány kínosan kedves mondat, majd végül a munkáját rezignált arccal végző orvos így szólt:

• Megsürgetem. Tíz nap múlva lesz eredmény. Hívni fogjuk.

Klaudia úgy távozott a rendelőből, akár a szárnyaszegett madár. A kezében maradt orvosi jelentés mohón szívta magába izzadó tenyerének nedvét. Az irat végén ez állt:

Diagnózis: C5390 – a méhnyak rosszindulatú daganata / postoperativ / kontrollvizsgálat

Utánaszámolt. Ha tíz nap múlva kell érdeklődnie, az huszadikára esik. Huszadika vasárnap, így legközelebb hétfőn fogja tudni hívni az orvost. Hétfő pedig huszonegyedike. Nevetésben tört ki.

– Hát persze! Édesapám születésnapja!  – a szakrendelő épületét szapora léptekkel hagyta el. A felismerés, hogy az eredmény közlésének dátuma egybeesik egy számára mindennél fontosabb dátummal, egyenlő volt a megváltással.

Október huszonegyedikén hajnalban édesapjával álmodott. Fiatalnak látta. Mennyei mivoltában nyoma sem volt a tragikus autóbalesetből származó sérüléseknek. Szeretett volna mellette maradni, de édesapja képe elhalványodott. Távozásában csak annyit mondott: „Nem vagy egyedül!”

Délelőtt tízkor szólalt meg a telefon.

• Kedves Klaudia, megérkezett az eredmény. A vizsgálatok alapján gyógyultnak nyilvánítom.

Klaudia lélegzete elállt, de még mielőtt elhangzott volna a mindent elsöprő köszönöm, az orvos így szólt:

• Illetve van itt még valami. Gratulálok kedvesem! Ön állapotos.

Klaudia könnyes szemmel tette le a kagylót. Fejében édesapja szavai visszhangzottak.

–  Nem vagy egyedül! –  suttogta, miközben telefonja könnyektől áztatott képernyőjén bepontosodott a tíz óra tíz.

Author: Jandosek Alena

A nevem Jandosek Alena. Felvidéken születtem, egy aprócska határmenti faluból származom. Bár az anyanyelvem magyar, szlovák iskolába jártam, így a nagymamámtól tanultam meg magyarul írni és olvasni. Az első versemet apukámnak írtam nyolcéves koromban egy békebeli írógépen. Azóta is szűnni nem akaró szeretettel írom verseim, melyeket pár éve már a Versek Alenkától nevű oldalamon is megosztok az olvasóimmal. Prózával két éve próbálkoztam először, de úgy érzem, ebben a műfajban végre megtaláltam önmagam. Novelláim és elbeszéléseim nem csak hétköznapi történeteket dolgoznak fel, szívesen írok fantasy, sci-fi és spirituális témában is, ahol kitartóan kutatom az ember kapcsolatát a természetfelettivel. Örök útkereső vagyok. Egy, az életét habzsoló, javíthatatlan álmodozó. Hogy pontosan mit keresek? Mindig azt az aprócska valamit, amivel mosolyt csalhatok az emberek arcára. Elérhetőségeim: Jandosek Alena Budapest e-mail: alena.jandosekova@gmail.com tel: +36205012626 messenger: Jandosek Alena