Elveszni a levendulásban

SISA RICHÁRD: ELVESZNI A LEVENDULÁSBAN

1. Rész: Mag

A Köztársaság újonnan hatalomra kerülő pártja, a Tiszta Párt sajtóközleményben ismertette
legelső törvényének lényegét:
„A feketebőrű állampolgáraink számára megszűnik a tulajdonhoz való jog. A törvény
hatályba lépésétől fogva a feketebőrűek semmit sem tulajdonolhatnak, továbbá a Fehéreket
kell kötelezően szolgálniuk. A fekete gyermekeket tilos életben hagyni. Mindazonáltal a Tiszta Párt segítséget nyújt ennek a folyamatnak a zökkenőmentes lebonyolításához, így az első kormányülésünkön megbízhatónak ítélt Fehéreket levélben értesítjük arról a felhatalmazási jogról, amellyel a nekik meghatározott feketebőrűeket törvényesen a szolgálatukba állíthatják. Ami fekete, mosd Fehérre. Ami koszos, legyen Tiszta.”
A tűz ropogva vetette rá magát az újság vékony lapjainak bőrére, hogy a felkavaró szavakat
egy pattanásnyi szikrával fekete porrá égesse. Mintha csak ilyen könnyen semmissé lehetne
tenni egy új törvényt. Mintha ezek a mondatok nem élnének már rögtön közöttünk, nem
másztak volna bele erőszakosan a fejünkbe, és nem ezekkel kelnénk és feküdnénk. Mintha
nem ezeket a szavakat vélnénk hallani a fehér szomszéd szájából, akin egy önelégült grimaszt
látunk. Egy készenlétben álló vadászkutyát, aki csak a jelre vár, hogy acsarogva széjjel
marcangolja a vadat. Vagyis minket. Feketéket.
A vér úgy dobolt az ereimben, mintha a bennem vágtató keserű bosszú akart volna kitörni. A
gondolatok megállíthatatlan hulláma öntötte el tudatom minden sikátorát, bemocskolva a
bensőmet. Élénken láttam magam előtt, ahogy majd a mellüket döngetve özönlik el a
birtokomat a fehérek. Ahogy az egyetlen kislányomat bántják. Ahogy ezt a helyet
lerombolják, ahol a házam helyén fehér famíliák csemetéi fognak nevelkedni, az én bogaram
pedig a saját vérébe száradva fog feküdni valahol távol az otthonától. Összeszorított
állkapoccsal kitéptem magam ebből a lázálomból, de ahogy a földre néztem, a tűz fénye már
nem körülöttem táncolt, hanem egymásba kapaszkodó, röhögő fehér alakok körül.

…

Minden kialudt. A tűz. A reményem. A kislányom mosolya. Már csak a vérfagyasztó valóság
maradt. Az óra elütötte az éjfélt. A dermesztő kongás végig loholt a házon és a birtokon,
hogy mindenkinek összeszorult torokkal, néma sikolyként hirdesse: Hamarosan itt lesznek!
A lányommal a karomban léptem ki a házból a sötétségbe, ami gúnyos dárdaként döfte át a
testem. Préda lettem. Éreztem annak a megbecsülhetetlen mennyiségű fekete embernek a
félelmét, akik éjnek évadján tehetetlenül várják a vicsorgó végzetet. Libabőrös kezeimbe
elsütött puskagolyókként álltak bele a lányom sírásának harsány darabkái. Nem tudtam mivel
megnyugtatni. A levegőbe kiömlő síráson túl végül a fáklyák fényénél megláttam a fehér
férfiak eltorzult arcait. Felénk tartottak. Magasba tartott állal, méltóságteljesen meredtem az
egyre közeledő, skandáló fehérekre. „Fehérre festjük az éjszakát„- rázták az öklüket –
„Fehérre festjük a jövőt!”
A csoportból egy tagba szakadt, szakállas férfi lökdösődött előre, aki egy levelet rázott felém:
– Mostantól hozzám tartozol, a teljes vagyonoddal együtt. – a férfi a szemét az enyémbe
szúrva felkacagott, majd kezével az égbe öklözött. A fehér horda, amely őrjöngő kísértetként
világított, megrázkódva, egy emberként vetette be magát a házamba. Ahogy fehér kezeikkel
elkezdték szétmarni a házamat, úgy éreztem, hogy a kimetszett és közszemlére tett szívem
kamráit kezdik el darabolni.
– Csak a lányomat ne bántsák! – suttogtam a férfi felé, de az csak kajánul vigyorgott. –
Kérem!
– Szegjem meg a törvényt a nyavalyás fekete gyereked két szép szeméért? – nevetett.

– Bármit kérjenek, megteszem! – vágtam rá, a kezeim védelmében ringatva a lányomat.
– Meg is halnál érte, te férfi?
– Meg.
A fehér elgondolkodva simogatta a szakállát, majd nagy sokára lekevert egy pofont.
-Egy fehérnek senki sem parancsol! – krákogta tagoltan – De mivel jó kedvemben találtál,
legyen! A lány élete a tiédért. Úgysem bízom az olyan mocskokban, mint te. Holnap
hajnalhasadáskor legyél a faluhatárnál húzódó sivatagban!

…

A homokszemcsék olybá tűntek, mintha a Nap unalmában egyesével mártotta volna őket bele
a narancssárga festékbe. Lassan lépkedtem, de már most láttam, hogy egy árva lélek sem
kószál a sivatagban. Késnek. A lányom csendesen szuszogott, miközben a piciny
hüvelykujját szopta alvás közben. Elbambulva figyeltem, ahogy a napsugarak kinyújtóztatják
alvás közben elgémberedett végtagjaikat, majd a reggel unszolására kábán széthúzzák a
felhőfüggönyt, hogy kilessenek mögüle és egy idő után bátran elűzzék a felhőpamacsokat,
hogy az egész eget bebarangolják.
A vadóc szél egy maroknyi homokot söpört a szemembe. Ahogy a szemem védekezőn
becsuktam, már máshol voltam. Azon a reggelen, amikor az ország légterébe ellenséges
katonai gépek hatoltak be, majd nem sokkal később már a Parlamentet támadták. A
terrorszervezet bombázás alá vette továbbá az ország legfontosabb katonai bázisait, és egytől-
egyig a földdel tette egyenlővé őket. A magukat Tisztáknak titulált szervezet birtokába került
az ország kétharmada. A Tiszták elvakult fehérbőrűeket hoztak magukkal Európából és
Amerikából, akik országunkban új pártot alapítottak. A Tiszta párt szlogenje világos volt: „Ami fekete, mosd Fehérre. Ami koszos, legyen Tiszta!”
Az egész ország felbolydult, sőt a feketék elleni törvény ellen régiókon átívelő mozgalmak,
és demonstrációk indultak, amelyek ezt hirdették: „A sötétben a fehérek is feketék!”
A távolban feltűnt egy kisebb menet. Elől a szakállas fehér, aki mellett a fehér fia totyogott.
Egyidősek lehettek a lányommal.
– Hogy hívják a lányt?
– Amira, uram.
– Kár, hogy végig kell néznie – biggyesztette a száját. – Akkor lássunk is neki, nem igaz?
Egy több méter mély gödör fölé hajoltunk. A nedves homokot néhol felböködték a férgek.
Éppen egy utolsó csókot nyomtam volna a lányom fejbúbjára, amikor a férfi hirtelen
megragadott, és egy határozott mozdulattal a gödörbe taszított. A számból egy keserves
ordítás tört volna fel, de már nem tudott kiszabadulni a szájüregemből, ugyanis abba is
homok került. Ahogy a homokot lapátolták rám, rendületlenül a lányomat figyeltem. Ahogy
a napfény megcsillant szemeinek ártatlan tükrében, lilás árnyak kezdtek folydogálni benne.

2. Rész: Gyökerek

Ha valaki megkérdezné, hogy mire vagy a legbüszkébb, vajon lenne rá válaszod? Én a becses
kollekciómat magasztalnám az egekig. A saját magam által válogatott szolgálólányaimat.
-Boldog születésnapot, uram! – hajtott fejet előttem az egyik lány. Valami igazán tarka neve
lehetett. Leona, vagy Angéla? Mindegy is! Nálam mindenki Lujzika. Még hogy én törjem a
fejem ezeknek a mihasznáknak a nevén!
-Reggelit Lujzika!
Az avokádó szeletekkel megbolondított omlett után már készen is álltam. A csengettyűmet
megrázva katonás rendben sorakozott fel előttem az összes szolgálólányom, méghozzá
időrendi sorrendben. A bal szélen Levendula állt. Mellette a sok Lujzika. Levendula volt az első szolgálólányom. Attól fogva követi az utasításaimat, hogy beköltöztünk az apámmal erre
a birtokra, a Tiszta törvények után. Különleges lány. Főleg akkor, amikor a napsugarak
betörnek az íriszébe, és ott mindent összekutyulva, halovány lilás szín diadalmaskodik végül.
A szemei miatt ragadt rajta a Levendula név. Szinte nincs is olyan emlékképem, hogy ne lett
volna velem. Az árnyékom volt. Néha több is…
-Ma egy új lányt fogunk köszönteni a köreinkben, mint ahogyan azt már megszokhattátok!
Legyetek nyitottak! – tártam szét a karjaimat, színpadiasan alátámasztva a mondandómat.
Levendula óta minden születésnapomon megillet engem egy újabb szolgálólány. Ma leszek
tizennyolc. Erre az egyedülálló alkalomra vörös borítékokat szereztettem be, természetesen
az egyik Lujzikával, amelyekbe egy párszavas üzenetet tömtem: „Ma 20 órakor, a szokásos
helyen.”

…

A nevetségesen szűk miniszoknyában feszélyezetten tisztelegtem Zénó urunk, a Gazda fia
előtt. Ahogy jobb kezemet a betanult módon meglendítettem a Lujzikákkal, hogy Zénó
kegyeibe ajánljam magam, a szoknyám bosszantó módon felfedte a fehér bugyimat. Elpirulva
kaptam oda, de szégyenkezve láttam, hogy Zénó már felfedezte, és most kajánul kacsintgat
felém.
Az összes, gépiesen egymást utánzó lány közül én ismertem Zénót a legkorábbról. Mintha
mindig is ezt csináltam volna. Mosni, teregetni, főzni, takarítani a fiú után. Ha pedig esetleg
végeznél a kifogyhatatlan munkával, és ledőlnél pihenni, akkor jön a szokásos. „Szórakoztass
valamivel.”
„Ma 20 órakor, a szokásos helyen.” Ahogy a Lujzikák arcait mustráltam, tudtam, hogy nekik
sem kellett sokat tépelődni, hogy kitalálják azt a bizonyos helyszínt. Nyílt titok volt Zénó
éjjeli látogatása. Senki sem beszélt róla, de amikor hallottuk, hogy a szobánk ajtaja előtt egy
lány suhant el, a hasunk akaratlanul is görcsbe rándult. Nem volt ám rendszeres, de már
kivétel nélkül előfordult minden szolgálólánnyal. Köztük velem is. Pár éve került rám sor.
Nem volt hosszú, sem hangos, sem keserves. Csak csendben kellett maradni, és minden mást
a fiúra hagyni. Ha nem csaptál zengő patáliát, nem történt meg többet. Mintha csak egy próba
lett volna, hogy mit tehet meg a testünkkel. Természetesen mindent. Összesen egy lány
tagadta meg Zénót. Őt nem láttuk többet.
Valamikor, egy másik életben szerettem Zénót. Kicsik voltunk még. A fiú tanított meg
kacsázni színes, lapos kavicsokkal. Én cserébe mezei virágokból koszorúkat csavartam,
amelyeket feligazgattam Zénó fejére. Néha együtt szöktünk ki a házból, hogy aztán az ásító
mezőn átrohanva csobbanhassunk a tavacska selymes fodraiban. Később egy pitypang
szárából fűzött gyűrűvel megkérte a kezemet. Egymásba karolva lépdeltünk a Gazda elé,
hogy elújságoljuk az örömhírt. Mindkettőnket elvert. Engem azért, mivel a szava járása
szerint „attól még, hogy négercsók vagy, az ilyen büdös feketéknek nem jár a csók, sem a
boldogság.” Zénót pedig azért, mert ő dicsőséges Fehér, és nem dobhatja el a mivoltját az
első cselédért, aki az útjába kerül. Mindezektől függetlenül megtartottuk az esküvőt. A
legjobb tudásom szerint kötöztem össze a fehér gazvirág koszorút, amihez egy letépett
függönyt varrtam fátyol gyanánt. Ezért is megvert a Gazda. Zénó pólójának nyakába egy
pipacsot rögzítettem. Nem mertem letépni a Gazda vörös rózsáit, de a pipacs üdítő pirossága
így is megtette a hatását. A tóparton keltünk egybe. A fűgyűrűmet több hétig nem vettem le.
Nem is mostam kezet, nehogy tönkre tegyem. Egy egész éjszakát végig bőgtem, amikor az
végül leszakadt az ujjamról. Zénó utána mindig újat készített nekem, egészen addig, amíg egy
nap kijelentette, hogy mostantól csak Fehér lányokkal áll szóba. Fehér függönybe csavartam magam, hogy Fehérnek tűnjek. Az sem érdekelt, hogy a Gazda éktelen haraggal vert el, csak az számított, hogy Zénó hozzám szóljon. Egyszer azt mondta:
-Levendula, te fekete vagy, a sötétben nem is látszol, nem is létezel. Pont úgy, mint ahogy a
házasságunk sem.
Most rám kacsintott. Pontosabban a fehér bugyimra. Ennyi idő után már nem tudtam
megmondani, hogy a testem, vagy a fehér szín tetszik neki ennyire. Vagy talán mindkettő…

3. Rész: Szár

Hajamat megigazítottam és már úton is voltam. Zénó hivatott magához, bár ez nem ért
meglepetésszerűen, mivelhogy nem jelentem meg tegnap az estjén. A Lujzikák nézéséből
kiolvastam, hogy valószínűleg egyedül én maradtam távol.
Én többre tartottam magam annál, mint hogy a gyerekkori szerelmem buja kívánságait valóra
váltsam, egy tucat másik nedves testtel együtt. Elmélyült tapasztalatom volt a verésekkel
kapcsolatban, így a nehézségek elkerülése végett a hajamat feltűzve, szabadon hagytam a
hátamat. Kétszer kopogtam, majd egy nagyot nyelve, könnyed mosolyba erőltettem a kimért
ütések gondolatától szétfolyó arcomat. Nem fogok sírni.
Zénó nyitott ajtót. Gyengéden ráfogva a meztelen vállamra, behúzott a hajlékába. Perceken
keresztül csak álltunk, mozdulatlanul, szavak nélkül. Testünk vibráló körvonalai enyhén
törték meg a beáramló fénynyalábok aranyozott útját. A napfény bevilágította a fiú arcát,
ugrándozó gödröcskéit, játékos mosolyvonalát. Ajkain apró pöttyökben ragyogott a fény.
Ahogy közelebb lépett hozzám, a tó, a fű, a virágok visszarántottak a múltba. Tudtam, hogy
Zénó is ott andalog. A kisgyermekként kötött esküvőnkön.
-A szemeid – nyögte ámuldozva – ismét lilák. – A szememről a számra csusszant a tekintete.
A háta mögül egy kissé kusza levendulacsokor került elő, lila szalaggal formába öntve. – Ezt
neked szedtem és kötöttem!
Ügyetlenül átnyújtotta, egy kisfiús mosolyt villantva. Ahogy átvettem a virágot, az ujjaim
megakadtak egy levélben, ami a lilás derengésével beleolvadt a csokorba. Remegő ujjakkal
felnyitottam és átfutottam a kézzel írt, kapkodó betűket. Az utolsó szó után visszanéztem a
zavartan fészkelődő fiú szemeibe, majd bólintottam.

…

„Tó a lila egek alatt?” – visszhangzott a fejemben. Ez a nyúlfarknyi kérdés betáncolt a
fejembe, majd elkezdett leszállingózni a hasamba, hogy ott verdeső pillangókká robbanjon
szét. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett. Olyan ez, mintha a nézők egy cukros, romantikus sorozatot indítanának be, ami egyszer csak, a mindennapok szürkeségébe torkollik. Majd unalmukban popcornnal veszik célba a képernyőt, hogy most már, újra szálljon le a felhők felett táncikáló, rózsaszínű köd. A laza kontyomba egy levendulaszálat illesztettem a csokromból, a szolgálóruhámat pedig egy lila gyöngysoros ruhára cseréltem, ami elképzelhetetlen módon egyszer csak ott termett az ajtóm előtt. A tó lustán hullámzott, az ég pedig már jócskán lila pamacsokba borult. Még egyszer elolvastam a kezemben
szorongatott levelet. A tó félreérthetetlen volt, itt kezdődött minden. A víztükörre rózsaszínes árnyak kúsztak fel, öblös karjaikkal bekerítve az utolsó napsütötte foltocskákat. A parton ültem. Azok a pillanatok lopott emlékeknek tűntek a soha vissza nem térő múltból. A ruhám halovány lilás színe egyre komorabb lett, ahogy az ég beborult, szürke fénnyel ajándékozva meg a gyöngyöket. A lila szinte már teljesen kikopott az égboltról. Amikor már az utolsó lila sugarak is a sötétség karmaiban vergődtek, a levendulaszálat kirántottam a hajamból és a fekete vízbe hajítottam.

4. Rész: Bimbó

Ketten álltunk a Gazda előtt. Zénó és én.

-Levendula – vakarta meg elburjánzott szakállát a Gazda – tegnap este eltűntél.
Szemem egy szívdobbanásnyi időre kitágult, majd lelkiekben lekevertem magamnak egy
pofont, és remegő arcizmaimat sietve ellazítottam. De ez a lélegzetvételnyi idő is elég volt a
Gazdának, hogy leszűrje az igazságot.
-Szóval igaz.
Lehajtottam a fejem.
-Fiam, ma te fogsz példát statuálni – lazította ki az övét.
Zénóval azóta sem beszéltem. Hajamat félretűrve indultam meg az előkészített pad felé. A fiú
hangja állított meg.
-Az én hibám! – nyelt egyet – az egyik Lujzika mondta, hogy elfogyott a tej. Én küldtem el.
-Igazán? A Gazda egy pillanatig tanulmányozta a fiát, majd a kezembe nyomta az övet.
-Gyerünk! – tapsolt ingerülten. – Elment az eszed tán, hogy egy nyavalyás fekete lány miatt
hazudsz az apád képébe? Ötven ütés Levendulától, és meglátjuk, hogy még mindig embernek fogod-e
tekinteni a négereket!
Könnyektől parázsló szemmel próbáltam elkapni a fiú tekintetét, de az csak szótlanul a
padhoz lépett, ledőlt arra. Nem bírtam odanézni. Kezemmel görcsösen szorítottam a szíjat, a
körmeim olyan mélyen jártak a tenyeremben, hogy a vérem szinte kicsordult. Óvatosan
meglendítettem az övet, ami aprót csípett Zénó hátán.
-Erősen! – parancsolta a Gazda – ne akard, hogy én csináljam, különben egy cafat bőr sem
marad azon a háton!
A Gazda hangosan számolt.
13… Miért vállalta magára? És ha tényleg törődik velem, miért nem jelent meg a tóparton?
21… Kiserkent a vére. A piros cseppekről egy pipacs jut eszembe.
34… Szédülök. Nem bírom tovább!
40… Az izmoktól barázdált hátát figyelem. Nem mozdul.
45… Kérlek, legyen már vége!
46…A kezét nézem, valami hiányzik az ujjáról. A fűgyűrű. Egyszer én is felbátorodtam, és
készítettem neki egyet. Hogy jut ez most az eszembe?
47… A lélegzetét figyeltem. Jézusom, ugye van még neki?
48… Egy tátongó seb egyre terjed a háta közepén. Előttem szakadnak fel bőrének rétegei.
50… Vége!
A Gazda távozott. De én mit tettem? Borzasztó nehezen átfordítottam a fiút a hátára. A
szemei csukva voltak, arca kifejezéstelen. És abban a pillanatban megcsókoltam. Ajkam úgy
tapadt az övére, mintha mostantól soha senki sem tudna szétválasztani minket.

…

Szelíden tartottam a lány zokogó arcát. A lélegzetünk is egybeforrt.
-Már rég vágytam erre! – suttogtam a lány fülébe, miközben az arcomon egy piciny mosoly
bujkált.
Levendula szeme csordultig telt könnyekkel.
-Minden rendben lesz! – csitítgattam, miközben a könnyeit törölgettem. – Minden rendben
lesz!

5. Rész: Virágok

-Tudom, hogy beteg vagy! – böktem ki hosszú, lassan vonuló másodpercek után. A lány
összehúzta a testét, és kényszeredetten elhúzódott. Még miután annak idején belegázoltam
Levendula lelkébe azzal, hogy azt állítottam, hogy csak Fehér lányokkal fogok beszélni,
azután sem tudtam kiverni őt a fejemből. Ő volt a Nap, ami körül keringtem. Apám parancsára kellett őt megtagadnom. Ezek után jöttek a szolgálólányok szép sorjában. Ők jelentették a vigaszt. Legalábbis egy darabig, amíg vissza nem estem a tehetetlenség feketéllő gödrébe. Egyik éjjel Levendula szobájának
ajtaja előtt ültem. Tudtam, hogy bár csak egy ajtó választ el tőle, igazából egy áttörhetetlen
fal húzódik kettőnk között. Ami az én oldalamon fehérre, az ő oldalán feketére van mázolva.
Árnyalatok. És mégis milyen sokat jelentenek…
Ahogy ott gubbasztottam, először csak elfojtott krákogást hallottam, ami hamarosan
köhögőrohamba fulladt. Az éjszakák váltakoztak, a rohamok viszont egyre rendszeresebbek
lettek.

…

A fejem a fiú vállán nyugodott. Az eget megint lilás porral hintették be.
-Szeretlek.
Fölkaptam a fejem és megilletődötten kerestem a szavai mögött az értelmet. Vajon szembe
menne az apjával is, csakhogy nekem ajándékozza a szerelmét? Vajon felvállalna és
felszegett fejjel sétálna velem a faluban? Vajon ez nemcsak egy újabb trükk?
-Lehetnék a tied. – fogta meg a kezemet.
-A feketék nem tulajdonolhatnak semmit, te is tudod.
-Talán most kivételt tehetnénk…

6. Rész: Hervadás

A levegő, amelyben feszültség sistergett, körbefolyt a lány rándulásokba torkolló testén. A
lány köztem és Zénó között kapkodta a tekintetét, próbálva kapaszkodót keresni. Nemsokára
halk köhintéssel jeleztem a lánynak, hogy távozhat, és miközben összerámoltam a gondosan
címkézett tégelyeimet, addig kifejtettem Zénónak a diagnózist és hogy nem biztos, hogy lesz
labor vizsgálat.
-Mostanában sok a beteg. Mellesleg ez a lány fekete. Sajnálom.

…

A sátor falain melankolikusan bújt át a perzselő Nap, vérnarancs színt öntve az állott
levegőbe. A takarót lehámozva magamról kiléptem a sátorból, és lábam rögvest belesüppedt a
meleg homokba. Arcomon sütkéreztek a déli napsugarak, fekete hajamon pedig úgy táncolt a
fény, mintha méz csordogált volna rajta. A homokszemek bántó ragyogással hullámzottak,
arany maskarába gyömöszölve az elnyúló sivatagot. Tegnap indultunk. Zénó csak annyit volt
hajlandó megosztani, hogy az orvos szerint a tenger sós levegője tudna csak rendbe hozni.

…

A lámpás közöttünk pislákolt, kettő magányos alakot pingálva a sátor falára. Beesteledett.
Zénó hosszasan kotorászott a táskájában, mígnem egy láncot halászott elő.
-Ezt neked hoztam… – suttogta alig hallhatóan, egy lila nyakláncot nyújtva felém.
Néztem, ahogy fekete szemeiben egy-egy elhagyatott fehér fény ringatózik, majd
megcsókoltam. És közben akaratlanul is arra gondoltam, hogy nem hozok-e szégyent a
megkínzott, sokat szenvedett feketékre azzal, hogy egy fehér fiú mellett önt el a melengető
öröm.

…

A tevék patái felverték a porhanyós homokot, amely az ég felé törekedve különböző
alakzatokká tömörült azért, hogy egy-egy széllökés szétcsapja, és messze-messze sodorja a
végtelen sivatag felett. Teveháton szeltük át a sivatag Nap áztatta tengerét, hogy mihamarabb
elérjük a tengerpartot. Jó ideje tartottuk az iramot, amikor az egyik bucka takarásából egy
vadul örvénylő porfelhő vett üldözőbe minket. Ahogy a por szétoszlott, egy fekete kendőkbe csavart, lóháton közelítő hordát vettünk észre. Szánalmasan rövid időn belül a rablóbanda
már a nyerítő lovaikkal egyetemben, orrfacsaró bűzt árasztva be is kerített minket.
-Fogjátok a Fehéret! – ordította az egyik. Erre az emberei megindultak felém, miközben én
Levendula felé kezdtem hátrálni. El kell érnem, hogy megmeneküljön. Kérlek Istenem,
segíts!
-A lányt hagyjátok! – jött a parancs – feketéből van elég.
Testemet rákötözték a vezér lovára és a menet megindult. Utoljára még láttam, ahogy
Levendula íriszét a Nap tündöklő fénnyel árasztja el és lilába borítja azt. Ahogy csodáltam őt,
egy hirtelen tarkóütéstől tudatom ködbe burkolózott, én pedig úgy éreztem, mintha fejestül
beleborulnék a lány lilás szemeinek feneketlen tükrébe.

7. Rész: Gyümölcs

A tó. A vízbe lilás cseppek csobbantak és kezdték el beborítani az egész víztükröt.
Feleségem, akit néhány éve ismertem meg, a kezemet fogta. A tó felett keletkező lilás
fényáradat berepült a testembe, hogy szelíden feltépkedje szívem rég eltemetett sebét.
Könnyeimet visszatartva néztem a lomha, lila hullámokat, amikor is a kislányom bújtatta
selymes ujjacskáit a tenyerembe.
-Apa! – énekelte – nézd a lila tavat!
-Nézem kincsem – mosolyogtam rá. – Pont olyan szép, mint amilyen te vagy, Levendula…

Author: Sisa Richárd

Az ég leszakad, kilöknek. Körülötted zsongás, nem érted, még nem. Mindenki siet, rohan. Néha köszönnek, lepacsiznak, futva biccentenek, árkon-bokron ugrálva mennek, haladnak valahova. Legalábbis szerintük valahova. Még nem érted. Befelé fordulva utánzod őket. Összehúzod kabátod, magadat, arcot le, lábat előre, egymás után, szép sorban. Itt befordulsz, ott ki, amott jobbra, lefelé balra. De egyszer csak megállsz. Nézed a hömpölygő, méhkaptárba tartó darazsakat, akik nyugodtan fejvesztve, erőltetetten menetelnek. Viszik őket. Nem is tudnak róla. A többiek sodornak téged. Menj a dolgodra, ügyelj, ne légy más, szedd a lábad, nehogy lemaradj, ne tűnj ki, ne szólalj fel, ne légy bizonytalan. Ne vesztegesd idődet, ne akard megváltani a világot, nem vagy más, olvadj be, nézz előre! De mindenkinek más az előre. Mindenki maga tanul meg járni, akkor miért lépkednél úgy, mint mások, minek sietnél? Állj meg. Ha megállsz, tán megérted.