Csak egy vihar vonul most el felettünk.
Arcod, mit meggyűrt az éjjel, cserzett a napmeleg,
a gyertyafényben kisimul,
szemed régi fényében ragyog,
látom benne tiszta lelkedet.
Az óra ketyegése hallatszik csak,
ha a zúgás odakint egy percre lecsendesül.
Kezdetben szebben meséltek
a tegnapok… Most szemben ülünk
az asztalnál ketten, egyedül.
Foglyul ejtette a vihar a házunk.
Odakint ágtól ágig hallom surranni a szelet.
Védelmező tetőnk felett
villámok cikáznak, alattuk
egymáshoz bújnak a cserepek.
Néha úgy rohanunk el egymás mellett,
mint könnyű levél, amit felkapott a fergeteg.
De most úgy nyúlsz át felém egy
asztalnyi távolságból, mint
amilyennek mindig is ismertelek.
Együtt várjuk a vihar végét, csendben.
Életvonalaink egymásba írják a holnapot.
Kicsi házunk még áll a zápor
közepében, de amíg fogod
a kezem, bárhol otthon vagyok.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.
