Az elefántcsonttoronyban élő költő balladája

Élsz már régóta, valahol a messzi távolban, 

magányosan, a világtól elzárva, 

mint Öreg néne, Mátra alján, a falu szélén, a mesében,

te meg elefántcsonttornyodban, annak magas falaitól védve  

önkéntes fogolyként, árván, meghúzódva. 

Innen a magasból, a falaktól ölelve szemléled a lenti világot. 

Látván, a lent uralkodó tolongást, lármás zajongást, 

megsajnálod az ott lent maradtakat, végül is honfitársaidat,  

kik marják, tépik-zúzzák egymást, a betevő falatért.  

Homlokuk izzadságtól csillog, 

kezük, lábuk a nap végére remeg a fáradságtól, 

így küzdenek  a napi túlélésért.          

 

Ezzel szemben, neked milyen más sors jutott: 

Egész nap nem csinálsz semmit, nincs dolgod. 

Letekintesz, filozofálsz, gondolkodol.  

Keresed az élet értelmét, és osztod  

bölcs tanácsaid a lentieknek, persze nem ingyenesen , 

de egyéni konzultációkon, borsos áron. 

 

Ezen kívül meg verseid írod, mikor rád tör az ihlet. 

Elsősorban az írás az, ami foglalkoztat. 

Előfordul, nem is kevésszer, hogy rossz hangulatba kerülsz, 

ekkor nagyon sajnálod magad, legszívesebben sírnál, ruhád szaggatnád,  

de rájöttél, hogy helyette jobb depressziós verseket írni. 

Ez sokkal inkább megéri.  

És amikor egy verset befejezel,  

érdekes, különleges hangulat fog el. 

Kész versed újra olvasod százszor, 

szemed elhomályosul, majd könnybe borul 

e tehetség megnyílvánulása megríkat. 

Szád kitátod, vállad veregeted, s csak azt hajtogatod, 

Nahát, ez remek, utolérhetetlen, kész műremek. 

Bár, ha őszinte akarok lenni, így folytatod 

nincs ebben semmiféle csoda, hisz én vagyok az alkotója. 

Majd tükörhöz lépsz, belenézel. 

A tehetség jelét, magas homlokod vizsgálod értő szemmel 

Arcod nemes élét is több oldalról megszemléled. 

Csaknem elalélsz az eredmény láttán,  

az a kép, ami a tükörben megjelenik, 

a klasszikus férfi szépség,  

oly nemes vonások, melyeket a Teremtőtöl ráadásul kaptál 

a mérhetetlen nagy tehetség mellé ajándékul. 

 

Nézed magad hosszasan a tükörben 

addig, amíg tekinteted más színt nem vált, s elborul. 

Most aztán szád sírásra görbül, jajj! 

Annyira sajnálod magad, hogy az Úristen 

Ilyen nehéz sorsot adva teszi hited próbára. 

De te vitézül tartod magad, csupán négyszer-ötször 

fakadsz sírásra a nap folyamán.  

A hatalmas próbatétel kimeríti minden energiád 

A szíved majd megszakad, úgy megsajnálod magad, 

hogy ki vagy téve ily mérhetetlen szenvedésnek.  

 

De ekkor szerencsére, múzsád megszán , 

és e kritikus pillanatban felkeres, és megihlet, 

s te belefogsz egy új, s nem akármilyen, vers írásába. 

Érzed, különleges pillanat ez,  

most valami soha nem hallott, no jó, legyek szerény, 

egy Nobel díjas költemény fog megszületni. 

Néhány szakasz elkészülte után 

 kezedbe fogod a lapot, rajta az addig elkészült szövggel, 

 magad elé tartod, nézed, vizsgálgatod, 

 elégedetten bólogatsz, meg vagy elégedve magaddal, 

melled kidülleszted, fel-alá jársz a szobában 

 úgy olvasod el sokadjára. 

 Újra és újra rácsodálkozol, hangosan dicséred alkotásod:  

Ó, Istenem ez nem lehet igaz! Ezt a szépséget ezt a remeket,  

mit remeket, kész csodát én írtam, saját kezemmel? 

 Még jó, hogy a Föld erős, és elbírja hátán hordozni terhét, ezt a zsenit, 

 amilyen én vagyok, egy valódi unikum. 

De azt is tudom, hogy tudja a világ, hogy én a nagy költő  

azért szerény ember vagyok, s ha nagyon utánanézek 

 nekem is akad egy-egy hibám. 

Még az is előfordulhat, hogy a tökéletességbe  

olykor egy porszem kerül, s ez megzavarhatja 

 a rendszert, s annak működését.  

 

Ha netán egy csavar meglazulna,  

vagy egy kiálló szöget kellene beverni,  

lehet csak állnék tehetetlenül két karom széttárva. 

 Az is lehet, hogy ekkor megszólalnék méltatlankodva: 

 Kérem, csak nem gondolják, hogy az alantas,  

hozzám méltatlan javító munkát majd én fogom 

 az irodalom templomában, az otthonomban elvégezni? 

 Ugye ez csak egy ártatlan tréfa akar lenni?  

Bizony ilyen esetben megszólal a vészcsengö, 

 minden leáll az irodalom templomában. 

 

Végveszély van, mindent félre kell tenni, 

 s akár tetszik, akár nem, ez esetben kalapom veszem, 

és gyerünk rajta, indulni kell szerelőt keresni.  

Fájó szívvel otthonom el kell hagyni, és ó jaj! Borzalom! 

 oda alá a fertőbe, a mindennapok világába le kell szállnom.  

Uram irgalmazz nekem, volt rá már eset,  

hogy ezt kellett máskor is tennem,  

tudom hát, most mi vár rám: 

 

Eme eszmefuttatás után, költőnk nagyot sóhajt, és megindul, de nem túl szerencsésen érkezik meg, mert az idevezető egyetlen út a kocsmába vezet egyenesen. S amit hall odaérve, muzsika hangjai s énekszó, kurjongatás árad ki, az ablakok nyitottak. Nem tudja elkerülni e lármát, túl nagy benne a kíváncsiság és belép az ajtón, az is kitárva hívja. Miután betért, útálkozva szétnéz, rosszul érzi magát, hogy neki, mint tiszta búzának ocsúval kell keveredni, látva az egyszerű, oly más embereket. Hogy ezt a borzalmat el tudja majd feledni, gyorsan cselekszik, szeretne már ismét otthon lenni, ezért egyenesen megindul a pult felé, rendel magának egy korsó finom sört, mert közben a torka kiszáradt, s mikor sörét megkapja egyhajtásra megissza az italt, mely oly veszélyes tud lenni. Aki nem szokott hozzá annál bizony bajt is okozhat. Mivel a sör költőnknek finomnak tűnik, az első korsót egy második követi, de aztán egy harmadik, s negyediok is érkezik. Ekkor a költő szeme már mosolyog,, s magában megállapítja: nini, milyen furcsa a világ! Minden megváltozott az eddigi szürke, színesben virít búm-bánatom is egyszeriben elszállt. Többé már a lenézett, megvetett pórnép sem taszítja már s máris szerzett új, vidám cimborákat, kik hangos énekbe is kezdenek, s láss csudát ő is velük tart. Úgy kurjongatnak, hogy szinte beleremegnek a falak. Énekük a nyitott ablakon messzi elhallatszik. Egy idő után aztán a nagy vidámság alább hagy, vége szakad a mulatozásnak. A költőt most a múzsa helyett az álmosság szállja meg, pillája lecsukódik, s néhány perc múltán egy pad alatt a földön, a piszokban elterülve találja magát, és álomba szenderedik. A holtrészeg  alvó költőt záróra után két markos legény fogja meg, és dobja ki az árok partjára. Ott aztán hempereg állat, s ember mocskában, így alussza át a teljes éjszakát.  

 

Amikor reggel kábán felébred csak maga körül tekinget. Fogalma sincs hogyan került ide, de azt sem tudja, hogy az az ide hol van pontosan. Most, életében először került olyan helyzetbe, hogy gondja van és ezt meg kell oldania. Vissza kell majd valahogyan térni oda a magasba elefántcsonttorony otthonába. Amint ezen gondolkodik, egy egyszerű kocsislegény hajt el mellette, mikor az árokból kikászálódik. Látva elgyötört fejét, megszánja, és így szól hozzá: Mester látom bajban van szegény feje, és nem tudja mit csináljon. Ha megengedi, én adok egy jó tanácsot. Ezután jobban teszi, ha itt marad lent köztünk, és a semmittevéssel, no meg a haszontalan versfaragással felhagy. Ha leszáll ide a földre közénk, és versírás helyett megfogja az eke szarvát és szorgosan dolgozik, mint mindenki más! Higgyen nekem az önsajnálat ellen ez a leghatásosabb gyógyszer!  

Amikor költőnk ezeket a szavakat meghallgatta, először nagy haragra gerjedt, mert, hogy jön ez a paraszt ahhoz, hogy, neki a mesternek akar tanácsot adjon, hogyan kell élni, aki nem csupán költő, de filozófus s nagy életművész. Haragja tart is egy-két percig, de utána maga sem érti elpárolog, és gondolkodásra késztetik őt az elhangzott szavak. Újabb néhány perc múltán, láss csodát, megfogadja a tanácsot. Többé nem gondol az elefánttoronyra, és bús versek írására, de hamarosan a múltba vész szintén az önsajnálat. S, ő tényleg megfogja az eke szarvát, és derekasan kiveszi részét a közös munkából.  

 

Azóta hajdani otthona, az elefántcsonttorony falai üresen tátonganak s hogy a torony ne maradjon üresen, később beköltöztek ide az egerek. Igaz, versek többé nem hangzanak el falai közt, csak egerek cincogása hallik, bár ki tudja, lehet, hogy a hely szelleme ragályos, és manapság az egerek írják tovább a hallhatatlan verseket a hálás utókornak. 

 

 

 

Végezetül még egy kérdés, 

 mely válaszra vár: 

 

Kedves Alkotó Társaim! 

Ki ismert magára, és ki nem? 

Felelet előtt tanácsom: 

Akinek nem inge, 

Ne vegye magára!