Puszta, kiégett, csupasz tájak képe, egyik a másikra.
Enyhe éjszakák, forró nappalok váltakozása.
Szárazságot követő, régóta várt zivatarok vonulása,
dörgéssel, villámlással.
Könnyű kis nyári kalandok egész sora.
Szomorú emléke szívfájdalmaknak, keserű, nagy csalódásoknak.
Mindez, így együtt, a nyár tetőpontját, fénypontját,
augusztust adja.
De, ahogy az idő halad,
és augusztus már a vége felé tart,
nyomában már érzi, hogy a következő hónap,
a derűs szeptember,
már a vállán kopogtat,
s vele együtt észleli az ősz szelét,
s gyengéd érintését.
Ez az időszak már merőben más,
mi jellemző volt korábban,
az időjárás inkább emlékeztet az őszre, mint a nyárra.
Ekkorra a nyár már megnyugszik,
lecsendesedik, és készül búcsúzni,
Immár elérkezett a vége augusztusnak.
A forróság, mitől minap még szenvedtél,
már a múlté.
A kék eget is gyakrabban, mint korábban,
vonuló, nehéz felhők borítják,
és, ha megnyíltak, belőlük régóta várt esők hullnak,
s, áztatják, itatják a szomjas növényeket, s a kiszáradt földet.
Míg megint máskor, viharos szelek fújnak,
s tépik az útmenti fákat,
nyomukban vastag ágak hajlonganak minden irányba,
Törzsük is megadja magát és hajlik arra,
amerre a dühös szél csak akarja.
Ilyentájt, augusztus végén, a nappalok
még kellemesen melegek ugyan,
de ha sétára indulsz a közeli parkban,
s sétád közben elfáradsz,
és egy csöppnyi pihenésre vágysz,
már akár délben sem kell keresned oly nagyon,
hogy találj egy árnyékos padot.
Erre a célra már válogatás nélkül,
bármelyik megteszi, hisz
a nap ereje már nem zavar, s nem bántó.
Egy kis idő múltán, ha felállsz,
majd utad folytatva, csak ballagsz andalogva,
közben rád törnek, megrohannak nyári emlékek,
képzeletedben, szemed előtt megjelennek.
Felbukkan a képe egy ártatlan virágszálnak,
egy karcsú szép fiatal lánynak.
Idei nagy nyári fogásod ő, mely hálódba akadt.
Ki mikor kezed, kezébe fogta,
ujjadon jól láthatta a gyűrű nyomát,
melyet te gondosan előre lehúztál róla.
S ugyan látta a gyűrű helyét bőrödbe nyomódva,
de te annyira elbűvölted, annyira elszédítetted,
hogy ő jobban hitt csalfa szavaidnak,
mint a valóságnak.
Most, hogy felnézel, látni véled, amint közelít, jön feléd
csillogó szemmel, de fájdalommal telve,
száján keserű tétova mosollyal.
S mikor előtted megáll, felnéz arcodra,
karját ölelésre tárja.
Haján megcsillan a napsugár fénye.
Száját még egy utolsó búcsúcsókra nyújtja feléd.
S te őrzöd ajka puha bársonyának édes ízét,
Emléke kisért, azt soha el nem felejted.
Csókja éget, még most is érzed,
s nehezen engeded el,
majd mégis erőt veszel magadon,
és hagyod, hogy miután így búcsút vett tőled,
lassan eltávozzon.
Félúton még megfordul,
még utoljára megnéz magának,
Majd előre visszafordul, menetirányba,
és megkezdett útját nagy elszántsággal,
töretlenül tovább folytatja.
Te maradsz ott némán, ugyanazon a helyen,
kezed oldalad mentén nyugszik leeresztve,
S csak nézed alakját, amint távolodik,
kezed marad továbbra is béna,
nem emeled búcsúra,
szemed követi csupán
a szeretett lány távolodó karcsú alakját,
ameddig csak tudja,
míg egészen el nem nyeli azt
a megfosztó messzeség.
És miután a lány elment, te feleségedhez visszamentél,
lehajtott fejjel, bűnbánó szívvel,
immár sokadszorra, hozzá visszakérezkedtél.
Újra örök hűséget fogadtál, szavaid most is, mint máskor,
s ki tudja már hányszor, hamisan szálltak a légben,
s mindketten tudtátok, hogy igéreted egy fabatkát nem ér,
s az nem is fog tovább tartani,
mint legfeljebb az elkövetkező nyárig.
Így éltek együtt egymás oldalán, hazugságban.
Egymást kölcsönösen megcsalva,
színházat játszva egymásnak, s egyaránt a külvilágnak.
Télen meghúzod magad, játszod az engedelmes szerető férjet,
s ha beköszönt a tavasz, felcsillan a remény előtted,
hogy majd hamarosan a nyár is eljő, s meghozza számodra
újra a szabadságot is,
még ha, csupán az talmi.
De mit számít az,
ha annak az íze,
akár a mézé,
oly édes!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
5 Responses
Kedves Tonió!
Nekem úgy tűnt, hogy ezt a verset már olvastam, csak azt nem értem, hogy akkor hová tűnt a hozzászólásom? Lehet, hogy törölted és kisebb változtatások után ismét feltetted?
Az örök hűség az embernél csak szavakat jelent. Engem is becsaptak és én is becsaptam már embereket, bár akkor még nem tudtam, hogy ezt teszem.
Szeretettel: Rita
Kdves Rita!
Igen, jól emlékszel,átírtam a verset és a régi véltozatot az újra cseréltem ki.Ez a vers a háttérben súlyos kérdéseket idéz.Megcsalás, hűség, szakítás, vagy szemethunyás csalás esetén stb.A ver sben szereplő főhös választása egy lehetőség, az hogy ez jó vagy rossz, elitéljük-e vagy sem további kérdéseket fakaszt. Lehetne ennél karakánabb, és nem menne vissza feleségéhez, ami biztos kényelmetlenséggel, de egy új tiszta lappal való ,kezdést hozna neki. Ő ezzel szemben a kénxyelmesebb megoldást választotta.Ezért elitéljük? nem szabadna!
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
Az ítélkezés a bíróság dolga büncselekmény esetén. A saját rossz döntéseink következményeit pedig mi viseljük. Egyrészt nem vagyunk kötelesek mások orrára kötni, de ha mégis megtesszük, akkor sajnos számíthatunk ítélkező megjegyzésekre, hozzászólásokra is. Ez utóbbit helytelenítem, még akkor is, ha netán belefutok ilyen helyzetbe, mert az mindig a meggondolatlanságomra vall. Utólag semmin se lehet változtatni, éppen ezért nem érdemes beleszólni, véleményt nyilvánítani, különösen akkor nem, ha a célszemély maga ismeri el a rossz döntéseit. Inkább erősíteni, támogatni kell! Biztatni, hogy lépjen túl rajta, elmúlt, nem hozható vissza. Mindenből tanulhat az ember, akkor is ha ezt a „tudását” a későbbiek során már nem áll módjában hasznosítani. Egyébként az ítélkezésről mindig Jézus példázata jut eszembe, amikor a parázna asszonyt meg akarták a farizeusok kövezni. Ez pedig így szól, hogy az vesse rá az első követ, aki bűntelen. El is tűnt mindenki. Jézus pedig azt mondta, hogy asszony hol vannak a vádlóid? Elmentek. Én se ítéllek el, menj és többé ne vétkezz! Nem tettem idéző jelbe, mert nem szó szerint idéztem csak emlékezetből. A lényege benne van. Az emberek nem ítélhetnek, mert nincs közöttük igaz egy sem, Jézus pedig megbocsátja a megbánt bűnöket, azokat többé fel nem emlegeti, a tenger mélyére veti. Nekünk követni kell az ő példáját. Meg kell tudnunk bocsátani az ellenségeinknek, de magunknak is. Ez hangzik el a Miatyánkban is bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Aljas dolog a másik vétkét folyton a szemére vetni, az ilyen ember nem méltó arra, hogy az ő bűnei megbocsátást nyerjenek, mert a másik szemében észreveszi a szálkát, de a magáéban a gerendát nem. Csak a megbánt bűnök nyernek megbocsátást.
Szeretettel: Rita
Kedves Rita !
Szavaid annyira igazak, hogy ez a hozzászólásod tanbeszédnek, vagy prédikációnak is megfeleln!e
Szeretettel
Tonió
Kedves Tonió!
A biblia szavai Istentől ihletett szavak, ezért igazak. Minden ember gyarló, akkor is, ha a gyarlóságának nincs tudatában. Aki tudatában van, az nem ítélkezik, hanem elfedi a másik vétkét. Figyelmeztetheti, ha az Úr erre indítja, de csak négyszemközt, nem megszégyenítve őt, mert az nem mentő szeretet, hanem visszaélés azzal, ami a tudomására jutott. Rosszabb az ilyen a vétkesnél, aki megbánta a bűnét. A példabeli parázna asszony megbánta. Jézus nem azt mondta, hogy jól tette és folytassa azt, amit tett, hanem azt, hogy többé ne vétkezzen!
Szeretettel: Rita