A három testvér

Még a Nap meleg sugarai táncoltak a zöld lombok közt, amikor megszületett az első testvér. Érkezésekor szelíd volt, akár egy bárány. Kedves volt mindenkihez, sokan dicsérték is jó természete miatt. Arcukat felé emelték, hogy megérintse őket.

Jó illatot árasztott. A szőlő zamatát, érett napraforgó illatát hozta. Aztán, ahogy telt-múlt az idő: ő is növekedett és erősödött. Amint a csecsemőből kisgyermek válik, saját akarattal és erővel, ő is olyanná vált. Egyre erősödött, s egyre féktelenebb lett. Az emberek arcára már nem csalt mosolyt kedvességével, sokkal inkább aggodalmat és félelmet keltett lelkükben. De hiába. Őt egy cseppet sem érdekelte, mert jól tudta, hogy most övé a világ. Ő jött legkorábban, a legidősebb testvér volt: a Szél.

Ahogy forgott az idő kereke, s egyre gyakrabban hullatta könnyeit az ég a földre, akkor kelt életre a másodszülött. Egészen mássá lett ő, mint testvére. A kisebb mindvégig nyugodt maradt. Nem volt féktelen. Csendes, szerény természet jutott neki. Meghúzódott, sosem vágyott a magasba, jobban szeretett a föld közelében maradni és csendben szemlélődni Nagytestvére gyakran felkapta, piszkálta:

– Gyerünk, gyerünk! Kelj fel! Szárnyalj velem!

De ő maradt. Kevesen kedvelték őt az emberek közül, csupán a gyermekek arcára tudott mosolyt, mi több igazi boldogságot varázsolni. Velük igazán jól összebarátkozott. Amikor kicsi csizmák rúgták, taposták, ő akkor volt a legboldogabb.  De a felnőtteket nem tudta megnyerni. Csak dühöt és sóhajokat idézett elő jelenlétével. Ő tehát a második testvér: a sár.

Amikor aztán ők ketten már otthonosan mozogtak a világban, újabb testvér érkezett. Már születésekor látszott, hogy ő lesz a legtermetesebb mindhármuk közül.  Szótlan természete, lassú, lomha mozgása már korán kitűnt. Sohasem sietett. Csendesen ült, lassan érkezett és ráérősen távozott. Amikor legidősebb fivére megérkezett, mégis mozdulnia kellett, nem volt maradása. Középső testvérkéjével viszont jól megfértek egymás mellett. A harmadszülött mindhármójuk közül a legnépszerűtlenebb lett. Sem a gyerekek, sem a felnőttek nem szerették. Pedig vágyott rá. Legalább egy elismerő pillantásra, vagy hogy valaki csak egyszer várja. De nem várták, neki mégis jönnie kellett, hiszen ő volt a késő őszi reggelek állandósága: a köd.

Így teltek a napok, hetek. A három testvér együtt játszadozott, növekedett. Kényük-kedvük szerint járták a világot. Városokat, falvakat, a pihenni vágyó erdőket és a csendes, nyugovóra térő mezőket is. Gyermekéveik, s ifjúságuk már mulandóban volt. Erőssé és határozottá váltak, azonban akadt valaki, akinek mindannyian engedelmességgel tartoztak. Ő volt az Idő. Az Idő aztán rájuk parancsolt, hogy most már pedig mindegyikük itt marad, s teszi a dolgát rendesen. Ő vette át erős kézzel életük felett az irányítást. A testvérek pedig engedelmesen tették a dolgukat: kitartóan és keményen. Már nem volt távolmaradásuk, hogy a Nyár még visszaszökhetett volna csupán pár órányi búcsúölelésre. Mindhárman állandóan itt voltak.  Jelenlétüknek köszönhetően az emberek egyre komorabbá váltak. Arcukat már nem fürdőztethették a Nap langyos sugaraiba, szemüket nem pihentethették a színes lombok között. Behúzódtak, lépteiket sietősre fogták, arcukat, fejüket eltakarták. Egyszer-egyszer azonban az Idő mégis engedett. Nem másnak, mint a kedves és jószívű Őszanyónak. Ilyenkor a szürkeséget felváltotta egy kis meleg szelídség, s a napsugarak is szerényen tiszteletüket tették. Őszanyó ilyenkor gyermekeit is csendességre intette.

Bátorító, szelíd tekintete a pihenő réteken is végigsuhan, s lassan elringatta a föld nyugovóra térő lelkét.

Tudta, hogy ők mindannyian mulandóak, s idővel távozniuk kell a világból. Az enyészetszagú erdők életét lassan más irányítja majd. S ha az utolsó ágacska is elengedi levelét, bekopogtat majd valaki, aki új ura lesz a tájnak De csak addig, míg az Idő engedi. A fák viszont maradnak, s ők emlékeznek majd mindenre. Rájuk is, és ha újra megérzik a szél játékát, a sár nevetését, vagy a köd lépteit, tudni fogják: visszatért az Ősz.

Author: Csatlós Melinda

1990 Luca-napján születtem. Gyermekkoromat a festői Bakonyjákón töltöttem. A természet közelsége, a falusi élet csendje meghatározó volt számomra. Gyerekként még megtapasztalhattam egy eltünőben lévő világ apró csodáit. Már gyerekként is vonzódtam az irodalomhoz és a művészetekhez – szerettem figyelni az embereket, hallgatni a történeteiket. Középiskolai éveimet egy zeneművészeti szakközépiskolában töltöttem, ahol klasszikus és népi klarinétot tanultam. Itt ismerkedtem meg a magyar népzene és néprajz mélyebb világával, ami később nagy hatással volt írásaimra. így születtek meg első történeteim. A néprajz iránti lelkesedésem arra ösztönzött, hogy mélyebben megismerjem szülőfalum hagyományait. Népi vallásosság és szakrális emlékek témában végeztem gyűjtést Bakonyjákón, amelyet később országos versenyen is díjaztak. 2012-ben jelent meg „Egy tucat bakonyi betyármese” című mesekönyvem. 2013-ban pedig a felnőtteket szólitottam meg: ,,Történetek a faluból’’ cimű, néprajzi témájú novelláskötetemmel. A pedagógia mindig közel állt hozzám, így tanítói és tanári diplomát szereztem. A néprajz és a tanítás iránti szeretetem később találkozott, és ennek eredményeként született meg a „Több tucat feladat bakonyi betyármesékhez” című szövegértési gyűjteményem. Életem során több nagyvárosban is éltem, mégis mindig hazahúzott a szívem. 2024-ben férjemmel és két kisfiunkkal visszatértünk Bakonyjákóra, ahol végre igazán otthonra találtunk. Hosszú évek után itt tudtam újra irni. Mindig is lenyűgözött a teremtett világ szépsége, a természet változásai...