Kezdem a szépségtapasszal, melyről ma már az interneten többek között ezt olvashatjuk: „A legszexibb tagadhatatlanul a száj melletti pötty, amit Marilyn Monroe hozott divatba, olyannyira, hogy a száj fölé rakott ékszert a mai napig Monroe-piercingnek hívják – ilyen volt Amy Winehouse-nak is. De a szája fölött hordott pöttyel hódít Goldie Hawn, Cindy Crawford és Eva Mendes is.” akkoriban viszont csupán moziban láttam, de hallottam is róla, hogy milyen népszerű a hírességek között.
Nos – természetesen – kislányként – már azért lehettem olyan tizenegynéhány éves – nekem is kellett ilyen, hogy vonzó és érdekes legyek. Igen ám, de mivel? Hamar rájöttem, hogy veszek egy fekete színű ceruzát és azzal rajzolok egy kis kört az arcom bal oldalára a fülbejárattal nagyjából egy vonalba, de jól látható helyre. Szépen elkészült a mű, melyet besatíroztam, hogy fekete pöttyként mutasson a teljesen sima, tökéletesen foltmentes, rózsás arcomon.
Édesapám a munkából hazajövet rögtön észre is vette, bár nem éppen úgy, ahogy arra számítottam, mert a következő beszélgetés zajlott le közöttünk:
– Mi az a ronda fekete folt az arcodon? Gyere ide, letörlöm.
– Az nem ronda fekete volt, hanem szépségpont.
– Micsoda?
– Szépségpont, mivel nekem nincs szépségtapaszom, magamnak rajzoltam szemceruzával.
– Normális vagy?
– Igen, mert ha a sztároknak lehet, miért ne lehetne nekem is?
– Mióta vagy Te sztár?
– Még nem vagyok az, de szeretnék olyan szép és érdekes lenni, mint ők.
– Te a nélkül is szép és érdekes vagy és most azonnal mosd le az arcodról azt a ronda fekete foltot és örülj annak, hogy ilyen szép bőröd van? Megértetted?
– Igen.
Na jó, hát ez nem jött össze, de van még, gondoltam. Akkoriban még szép lábaim voltak formás bokával, na de arra ki figyel oda?
Volt a gyógyszeres dobozban géz. Azzal ezúttal a jobb bokám ékesítettem, szépen be is kötöztem, hogy le ne csússzon róla.
Édesapám persze rögtön kiszúrta.
– Már megint mi történt veled? Hogy történt a baleset? Mert neked mindig fel kell mászni mindenre, egyszer majd még kitöröd a nyakad.
– Nem töröm ki, mert ügyes vagyok, egyébként se történt velem semmi.
– Ne mondd már nekem, akkor miért van bekötve a bokád?
– Azért, hogy érdekes legyen.
– Most azonnal vedd le a kötést, mert látni akarom!
Kénytelen voltam levenni. Apu hosszan nézegette a lábam, de semmi sérülést nem látott rajta.
– Talán megütötted és fáj?
– Nem ütöttem meg és nem fáj.
Ekkor édesanyámhoz fordult és megkérdezte tőle, mondd Mucikám szerinted a mi kislányunk normális?
Hol összekeni a szép kis arcocskáját, hol bekötözi gézzel a bokáját.
Édesanyám szelíden, kedvesen és halkan megjegyezte, Matyikám hidd el, hogy nincs vele semmi baj, okos és szép kislány, csak ennek nincs tudatában, szeretné valamivel felhívni magára a figyelmet, mert azt hiszi, hogy különben nem veszi őt észre senki.
– De hát láthatja, hogy csinos, mindenki megfordul utána.
– Nem látja, mert nincs elég önbizalma. Még azt a keveset is elveszed tőle ezzel a leteremtéssel. Apró gyerekes hóbort, majd kinövi, egyébként sem árt vele senkinek sem.
Bár voltak ártalmas és veszélyes próbálkozásaim is. Az ingatlanunk, melyen a kis öreg szoba-konyhás házikó állt, teraszos kerttel rendelkezett. Az udvarról néhány lépcsőfokkal lehetett felérni a lépésnyi előszobába, ahol egy létra biztosította a padlásra jutást. Rossz idő esetén felvitte édesanyám a kimosott ruhákat száradásra, de ott volt a dió – mivel a ház előtt két diófa is állt – valamint a régi, kinőtt, vagy elnyűtt ruhák, melyek arra vártak, hogy majd az ószeres elvigye azokat.
A középső szintre is lépcsők vezettek, de a felső kert jóval magasabban volt, oda háromszor annyi soron keresztül lehetett feljutni. Ott helyezkedett el a pince teteje, valamint egy nagy diófa. Nekem természetesen ezen a fán „kellett” tanulnom, olvasnom, mert kényelmesek voltak az ágai és annyira szép volt onnan a kilátás, hogy szabályosan vonzott az a nagy körtefa. A kertben ezen kívül is rengeteg gyümölcsfa és bokor volt található, mint pl. szilva, körte, alma, ringló, ribizli, egres, a kerítés pedig orgonából volt.
Egyik alkalommal kitaláltam, hogy elhozom a szekrényből az apu esernyőjét és mint egy ejtőernyős azzal ugrálok le a pince tetejéről. Ettől kezdve ez szinte rendszeres játékommá vált. Talpra estem, mint az a bizonyos macska.
Időközben összegyűlt annyi pénz, hogy a kis házhoz hozzáépítésre került egy nagy konyha, így a korábbi előszoba lett, míg a kis lyuk helység kamrává avanzsálta magát. Természetesen a létra továbbra is ott maradt padlásfeljárónak. Mivel a szüleim soha nem vettek fel hitelt, viszont tervezték, hogy ha összegyűlik rá a pénz, a konyha mellé kerül egy szoba is, mely majd a gyerekszoba megtisztelő nevet kapja.
Ebből adódóan a konyha úgy épült, hogy a tűzfal külső szélén minden második kis tégla fele kiállt a falból, mivel ahhoz a köztes részhez kerül majd illesztésre a ház folytatásaként létre hozandó szoba téglája.
Nos, egy szép napon arra gondoltam, hogy azon én simán fel tudok menni, hiszen olyan, mint egy létra, akkor is, ha nincs mibe kapaszkodni, hiszen ahogy lépek felfelé, mindig megfogom a fölötte levő kiálló fél téglát és úgy haladok tovább.
Fel is értem és büszkén helyezkedtem el a kúpcserepeken. Igen ám, de egy idő után igencsak nyomták azok a hátsó felem, ráadásul fogalmam se volt arról, hogy jutok le onnan. Lefelé ugyanis a tűzfalból kiálló tégla már nem tűnt biztonságosnak. Jó, akkor le kell csúsznom a tetőről. A szomszéd udvara látszott egyszerűbbnek, részszint, mert feljebb volt a mi telkünknél, résszint pedig földes volt, míg a mi részünk alatt ott volt a beton járda, a magasságról nem is szólva. Rendben, akkor marad a szomszéd. Igen ám, de akkortájt nekem még nem volt nadrágom, szép kis nyári szoknyácska volt rajtam, melyet édesanyám varrt, ha abban elkezdek csúszni a tetőcserepeken könnyen beleakadhat a ruhám és akkor mi lesz? Már nagyon fájt a hátsó felem és még mindig nem volt ötletem a lejutásra. Igaz, volt tetőlétránk, de édesapám a munkahelyén végezte kádárként a kemény fizikai munkáját, azt pedig nem szerettem volna, hogy az édesanyám megtudja, hogy a háztetőn ülök, aki ráadásul már szólítgatott is, hogy kész az ebéd, jöjjek enni.
Heuréka! Megvan! Hiszen a tetőre hajlott az utcán levő diófa egyik ága. Ezen fogok lemenni határoztam el, immár elgémberedett testtel. Kezeimmel megemeltem magam és lassanként araszoltam el a faágig, majd azt átkaroltam és szép lassan haladtam lefelé. A törzse viszont elég magasan volt, viszont alatta vezetett el a vizesárok, melynek a gyakorta lefolyó víz miatt viszonylag puha volt a talaja, így aztán egy nagy lendülettel, hogy egyesen oda pottyanjak le a járda helyett, leugrottam. Természetesen tettem mindezt behajlított térddel, teli talppal. Nem is lett semmi bajom. Hipp-hopp jeleztem, hogy itt vagyok és kézmosás után vidáman nekiláttam a finom főtt étel elfogyasztásának.
A háztetőt a továbbiakban kihagytam, de mindig találtam újabb és újabb kalandokat, melyek megírására talán majd egyszer sort kerítek.
Author: Tóth Lászlóné Rita
Nevem: Tóth Lászlóné. Írásaim Tóth Lászlóné Rita néven tettem fel és ezt használom a továbbiakban is. 2009-ben – édesanyám távozása után – űr maradt bennem és ezt az érzést ki kellett írnom magamból. Ezek a gondolatok, versek a gyászról és a hiányról szóltak. Véletlenszerűen találtam rá a Holnap Magazinra, aminek több éven keresztül tagja voltam. A havonta megadott témákra is próbáltak írni, így lassanként prózák is születtek és vidámabb versek is. Írtam többek között mesét, melyből egyet beküldtem a Nagycsaládosok Országos Szövetségének pályázatára, ami bekerült abba a harmincba, ami megjelent a kiadványukban. Egy szatírám az Irodalmi Jelen közölte le. Tagja vagyok az Érdi IRKÁNAK, ahol első alkalommal szintén egy mesém jelent meg. Csatlakoztam a Mesketéhez is, de valójában nem tartom magam meseírónak. A HM tagság megszűnését követően egy ismerősöm a Napvilágot ajánlotta. Annak lettem a tagja, de július elsejével már nem tölthető fel alkotás az oldalra. Három gyerekem, öt unokám és három dédunokám van. Főváros közeli településen – Solymáron – élek.
