Éppen a sarkon álltam.
Éppen feléd néztem.
Valakire vártam.
Észrevettelek.
Megláttalak.
Hosszasan néztelek.
Tekinteted viszonoztam.
Feléd mentem.
Karom feléd kitártam.
Kezem kezedbe helyeztem.
Átkaroltalak.
Megöleltelek.
Megborzongtam.
Szívem hevesen verni kezdett.
Megcsókoltalak.
Csókodtól a szám égett.
A mennyekben éreztem magam.
Azt kívántam, bárcsak vennél el.
Férjként, az oltárnál állva boldog voltam.
Feleségként immár, gyűrűvel az ujjamon,
szívemben boldogságot éreztem.
Nyakamon viseltem a hétköznapok igáját.
A napi teendőket intéztem és a háztartást vezettem.
Másra, más valaki után vágytam.
A lángot ébren tartani igyekeztem
Meguntalak.
Neveltem a gyerekeket.
Megcsaltalak.
Meglepődtem, így félreismertelek?
Elhagytalak.
Zokogtam, könnyeztem.
Tévedtem, mindent megbántam.
A gyerekekkel máshová költöztem.
Naponta visszavárlak.
Megpróbálom, hogy elfelejtselek
Sírok utánad.
Élek, szürkén, nélküled, reményt vesztve.
Ha kell érted harcolok, reménykedem, visszavárlak.
A gyerekek már felnőttek, tőlem külön élnek.
Még most is várlak, könyörgőm, térj hozzám vissza!
Évek múltak,
újak jöttek.
A szelek maradtak,
a régiek.
Ha mégis akadnak újak,
azok is ugyanúgy fújnak,
mint a régiek,
valaha tették a múltban.
Egykori férj, egymagában él árván.
Valaha feleség, férjétől távol él, egyedül.
Mindketten szívükben fájdalommal,
remélve, hogy feledik emlékét a szép napoknak,
de valahol mélyen,
szívük titkos zugában arra várnak,
hogy, nem itt a földi világban,
de, azon túl, a másikban,
majd megadatik számukra ,
hogy újra egymásra találhatnak,
s okulva az elkövetett hibákból,
új életükben együtt,
új, közös fejezetet nyithatnak.
A történet unalomig ismert,
Ezúttal mégis más,
cseppet szebb, mint a többi,
legalábbis a vége.
Milyen kár, hogy ez is csak mese,
mit hallottunk már oly sokszor,
s nem a valóság!
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Sajnos vannak ilyen és ehhez hasonló mesék a valóságban is.
Szeretettel: Rita