Banális történet

Éppen a sarkon álltam. 

Éppen feléd néztem. 

Valakire vártam. 

Észrevettelek. 

Megláttalak. 

Hosszasan néztelek. 

Tekinteted viszonoztam. 

Feléd mentem. 

Karom feléd kitártam. 

Kezem kezedbe helyeztem. 

Átkaroltalak. 

Megöleltelek. 

Megborzongtam. 

Szívem hevesen verni kezdett. 

Megcsókoltalak. 

Csókodtól a szám égett. 

A mennyekben éreztem magam. 

Azt kívántam, bárcsak vennél el. 

Férjként, az oltárnál állva boldog voltam. 

Feleségként immár, gyűrűvel az ujjamon, 

szívemben boldogságot éreztem. 

Nyakamon viseltem a hétköznapok igáját. 

A napi teendőket intéztem és a háztartást vezettem. 

Másra, más valaki után vágytam. 

A lángot ébren tartani igyekeztem 

Meguntalak. 

Neveltem a gyerekeket. 

Megcsaltalak. 

Meglepődtem, így félreismertelek? 

Elhagytalak. 

Zokogtam, könnyeztem. 

Tévedtem, mindent megbántam. 

A gyerekekkel máshová költöztem. 

Naponta visszavárlak. 

Megpróbálom, hogy elfelejtselek 

Sírok utánad. 

Élek, szürkén, nélküled, reményt vesztve. 

Ha kell érted harcolok, reménykedem, visszavárlak. 

A gyerekek már felnőttek, tőlem külön élnek. 

Még most is várlak, könyörgőm, térj hozzám vissza! 

 

Évek múltak, 

újak jöttek. 

A szelek maradtak, 

a régiek. 

Ha mégis akadnak újak,  

azok is ugyanúgy fújnak, 

mint a régiek,

valaha tették a múltban. 

 

Egykori férj, egymagában él árván. 

Valaha feleség, férjétől távol él, egyedül. 

Mindketten szívükben fájdalommal, 

remélve, hogy feledik emlékét a szép napoknak, 

de valahol mélyen, 

szívük titkos zugában arra várnak, 

 hogy, nem itt a földi világban,  

de, azon túl, a másikban,  

majd megadatik számukra ,  

hogy újra egymásra találhatnak,  

s okulva az elkövetett hibákból,  

új életükben együtt,  

új, közös fejezetet nyithatnak. 

 

A történet unalomig ismert,  

Ezúttal mégis más,

cseppet szebb, mint a többi, 

legalábbis a vége. 

Milyen kár, hogy ez is csak mese,

mit hallottunk már oly sokszor, 

s nem a valóság!