A kőkorlát még meghintve napmeleggel,
de már hideget párolog a félhomály,
a nap heve, mint a fény, kialszik, míg a
városfal tövében parányi vándor áll.
Mintha a nap épp akkor kezdődne, mikor
véget ér: eljött a szurtos képű este,
de a dombon illatozó virágokat
a fény az éjsötétbe beleégette.
Reggel még benne rejtőzött az ígéret
minden meg nem élt, törékeny pillanatban,
de estére elveszni látszott néhány
előre nem tervezett, váratlan kalandban.
Valahol messze egy magányos gitárból,
előcsalnak egy jól ismert melódiát,
hangjai könnyedén útjára engedik
az addig tétovázó melankóliát.
A sarkon őrt álló kandeláber körül
egy tarka szárnyú lepke egyre csak cikáz,
nap, mint nap visszatér, mintha nem tanulna:
ugyanaz a lámpa, ugyanaz a tánc…
Az eresz alatt kopott cégér hintázik,
fémkarikáin megélénkült szél zenél.
Kockakövek közt az idetévedt vándor
lelassult léptekkel egyre csak mendegél.
Védtelen szemmel belenézni a napba,
megsimítani a város terméskő falát,
hallgatni a téren, s szűk utcákon futó
szél máshol nem hallható, különleges dalát,
elveszni a fényben, oldódni az árnyban,
feldúlt napok romján sértetlen lépni át,
egyszerű vágyakba elmerülve várni,
míg az idő szétfeszíti a saját falát.
Bűvös pillanatban fényt szül a sötétség,
hogy szárnyait kibonthassa a képzelet,
és mindazt megteremtse e késői órán,
amit napvilágnál látni sem lehet,
ujjával érintve, mintha megjelölné
a város minden nyitva hagyott ablakát,
míg a langyos levegő körbehordozza a
levendula lilába öltözött illatát.
Author: Képíró Angéla
Mátészalkán születtem 1978-ban, általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat szülővárosomban végeztem. A Debreceni Egyetemen szereztem jogi diplomát. Szüleim szerettették meg velem az irodalmat és a zenét. Az írás régóta fontos része az életemnek, így nagy öröm számomra, hogy az Irodalmi Rádiónál publikálásra is kaptam már lehetőséget.