Lelkem, üldözött vadként fut, menekül,
sűrű erdő közepét választja rejtekül.
Mikor gyilkoskedvű vadászok jönnek,
s halált hozó fegyverrel vérét veszik
az erdő mélyén megbúvó csendnek,
a megriadt erdei vadak
fejvesztve menekülnek,
ki merre lát.
Még néhány pillanat,
és a nap vörös korongja
holtan hull alá
a közelgő est
horizontján.
Lelőtték.
A golyódörrenés felvillanó fényében
vadkacsák húznak át az ég
országútján.
Magamat félve kérdem
felvert, menedékét vesztett lelkem
vajon mikor lel végső menedékre?
Mikor talál végre, oly
régóta keresett önmagára?
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
