A szél és a tél

 Künn az utcán elült a zaj,  

minden csendes. 

Megszűnt minden mozgás.  

Leszállt az éj.  

A fák ágain sem mozdul a sok levél. 

A fáradt nap már rég nyugovóra tért, 

koronáját fejéről levette, 

elnehezült fejét álmosan 

párnaként egy felhőre hajtotta. 

Takaró gyanánt a mindent elborító 

sötétséget választotta. 

De most hirtelen kint a távolban 

hangok csattannak,  

két alak tűnik fel:  

a hideg északi szél, és a mogorva tél,  

Kéz a kézben közelednek, 

követi őket zuhogó hideg. 

Két jóbarát,  

csak mennek, 

mint két gazdátlan,  

kivert, kóbor kutya.  

Vonulnak.  

Makacsul haladnak, 

egyre csak előre,  

mindig előre. 

Pihenni nincs idő. 

Jöttüket szálló-kerengő, 

a magasban vidám táncot lejtő, 

kövér hópelyhek köszöntik.  

Nyomukban 

mindent elfedő, 

vastag, puha takaró 

fagy és hó, 

ereszkedik a tájra. 

Fehérbe borul  

a világ. 

Author: Izsó Antal

Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.