*
Eljött megint az ősz,
s vele újra fel-felbukkant
a sok régi emlék;
ahogy évről évre… hm…
ilyenkor mindig nosztalgiázom,
de én cseppet sem bánom:
a piros-sárga-zöldesbarna falevelek
kellemes hangulatot festettek a
kacsazsíros kenyér-szagú vacsorákhoz,
mikhez kiválóan passzolt a szőlő a
kertből, no meg a szilva…
nagyanyámmal kibattyogtunk érte,
megmostuk és ettünk;
mesélt közben, beszélgettünk,
meg viccelődtünk, nevetgéltünk is –
ráérősen… akkoriban még senki
nem rohant sehová sem;
nem volt finomabb étek, mit mondjak,
talán csak a tejbe meg a kávéba papi?
ilyen jót puccos étteremben nem kapni,
mert ehhez kellett az ólmeleg, az
őszi rejtelmes félhomály,
kellett a nagymamai légkör,
de még a szvettere illata is tán,
ahogy mi, unokák körbeültük,
mint kotlóst a sok kiscsibe,
s mindünk kapott egy-egy kanállal
a tátott csuszalesőbe, így
járt a kanál körbe-körbe, míg
volt a láboskában valami.
*
Bevallom, olykor én is el szoktam
készíteni, komoly, felnőtt fejjel:
tejet forraltam, hozzá Melta kávét
főztem, kenyérdarabokat csipkedtem,
és zsupsz, már landoltak is a forralt tejben,
vagy tejeskávéban fürödtek meg a falatok;
igazán nem volt rossz, sőt, hasonlított
a régi, számban őrzött ízre, de
nem volt olyan mégse –
csak forgott fogaim közt a papi, egyik
a másik után, s igyekeztem megfejteni,
mitől volt ez az egyszerű
paraszti étel oly mennyei;
és jól emlékszem a tollfosztásokra is,
ahogy házról-házra jártunk, s
szorgos kezünk nyomán szálldosott
a sok pihe… a zsákokba bele,
mint megannyi hópehely télen –
s aztán a végén mindig vártuk az áldomást,
mert akkor mi, gyerekek is rumos teát
kortyinthattunk a sütemény mellé, hi-hi…
jóleső volt egy kicsit felnőttest játszani;
de ugyanígy emlékszem a kukorica
morzsolására, a csutkababákra, a
többi tuskó meg jó volt begyújtósnak,
és még cukorrépát is böngésztünk a
határban meg hazafelé az úton,
amiket a vlecskás teherautó
rázkódva elpotyogtatott –
lereszelve szerették a háztáji állatok.
*
A reggelek ködösek-párásak voltak,
tyeplákiba öltöztünk, a lábunkat meg
puha, cipzáros mamuszkiba bújtattuk;
de aztán tíz felé már kitisztult a lég,
és a vénasszonyok nyara jólesően
melengetett még egészen
alkonyodásig bennünket…
nem voltak ezek olyan eget rengető
nagy dolgok, mégis – olyan hangulata
volt az őszi tájnak, színek játékának,
meg ezeknek a csuda, víg kedélyű
munkáknak, hogy az ősz a mai
napig kedvenc évszakom;
ma ugyanúgy a fejem felkapom,
s hunyorogva lesem az égen a
különféle alakzatban húzó vadlibákat,
ha meghallom ismerős gágogásukat,
de a varjúkárogással sincs gond, az is
hozzátartozik a vidéki léthez… tudtuk, ha
gyülekeznek, s alacsonyat szállnak,
akkor az ember csapadékot várhat;
még az esős napokat is szerettem:
egy puha takaró, egy bögre finom tea,
de annak íze és illata is a miliőhöz tartozott,
mondjuk a Pigi ehhez pont nagyszerű volt,
hozzá egy jó könyv a belangyosodott szobában…
igen… voltak nagy kedvencek… s érdekes:
amik gyerekkorban fogtak meg,
azok maradtak a mai napig kedvencnek,
a Winnetou például örök szerelem.
*
Ma is kijárok a természetbe,
élvezem az őszi táj kedves
ajándékait, látom, ahogy a
színes levélszőnyeg sorra
szépen mindent beterít;
fecskék gyülekeznek, gólyák
kelnek útra, jövő tavaszig már
egy sem száll a tóra; elnézem a
szél játékát levéllel, felhővel, de
az őszi kertet is a sok szép terméssel,
miket időben be kell még gyűjteni,
legyen majd miből télen meríteni;
s ugyanúgy, mint valaha, kacsazsír a
spájzban szintén akad, ahogy
szőlő meg szilva is a fán
vagy akár a termelői piacon;
húslevest illatosat, sárgán gyöngyözőt
és finomat főzök, mondják, dicsérik,
de jó paprikást, tökfőzeléket is, a szilvás
lepényemet kóstolhatná akár a király is;
épp csak a régi ízét nem találom az
ételeknek, azt a bizonyos nagymamait;
itt él fejkendős mamám a szívemben,
lelkem mélyén őrzöm az együtt töltött
ajándék időt… áldom szorgos kezeit,
óvom a tőle kapott horgolt terítőt, s majdan
unokáimnak szeretném én is továbbadni
a kacsazsíros kenyér meg a kávéba papi
receptjét és titkát – azt gondolom –,
mert rájöttem erre, mégiscsak, rá bizony!
*
(Szómagyarázat : vlecskás/vlecska = pótkocsi; tyeplákiba/tyepláki = melegítő; mamuszkiba/mamuszki = meleg
posztócsizma; A felvidéki magyarság mindennapi szóhasználatába beépült szlovák szavak, kiejtés
szerint írva.)
*
2025. szeptember 29. Üdvözlöm az erre járókat ! 🙂
Most második alkalommal egy szívemnek oly kedves versemet hoztam el,
melyben anyai nagymamámra és gyerekkori élményekre emlékezem.
Szeretem az ősz sokféle arcát — hangulatos, bekuckolós, vagy éppen természetben barangolós.
Ezzel a verssel 2. helyezett lettem az Irodalmi Rádió őszi témájú pályázatán, 2025.szeptember 27. – én.
Köszönöm szépen ! 🌺Fogadjátok szeretettel ! 🙂
Author: L. Nagy Erzsébet
Nagy Erzsébetnek hívnak, alkotó emberként szeretem a betűk, szavak, gondolatok világát. Tulajdonképpen már gyerekkoromtól írok – ahogy az olvasás, úgy az írás is nagy örömforrás a számomra. Szeretem megélni azt a pillanatot, amikor „megjön az ihlet”. Az annyira jó érzés ! 🙂 Szeretem, amikor megérint egy-egy téma, egy szó, egy életérzés, valamilyen saját élmény vagy mások élménye…egy kép, egy festmény…bármi és elkezd bennem dolgozni, formálódni. Megérint, aztán hagyom odabenn érlelődni. Ez változó – olykor csupán pillanatok, de lehet akár 1 nap is, akár hetek-hónapok, ezt nem én döntöm el…van olyan versem, amit évekig hordoztam a lelkemben, mire meg akart születni. Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is. Az alkotás során átjár az öröm. Aztán van, hogy 2-3 napig még formálódik, jön egy-egy jobb, frappánsabb kifejezés…akkor azokat átírom… Szeretek játszani a betűkkel – és szeretek több műfajba is belekóstolni. Bolondosakat is írok, ahogy komolyabb hangvételűeket is. Időközben kialakult a saját stílusom, nálam nem kell azon morfondírozni, hogy „vajon, mire gondolt a költő”, mert pontosan lehet tudni. A téma persze, nem mindig kellemes, ahogy az Életben sem csak piros betűs-szívecskés napok vannak. Amit még nagyon fontosnak tartok, az az anyanyelvünk ápolása, ez szívügyem...
11 Responses
Bölcs dolog megőrizni az emlékeinket, a gyermekkori élményeinket, hagyományainkat tovább adni, de mint tudjuk minden változik. Hol van már az a régi tej, amiből túró, vaj, tejföl készülhetett? A covid idején sok ember fordult vissza a múltba, kenyeret sütött magának és a családnak. Akadtak fiatalok, akik olcsón házhoz telekhez jutva gazdálkodni kezdtek. Tőlük lehetett igazi tejet, húst, vagy zöldséget, gyümölcsöt vásárolni. Ez a lehetőség most is fennáll, hiszen vannak települések, melyek szinte teljesen kiürültek, mert inkább beköltöztek a városokba az emberek, ahol kényelmesebb az élet, ugyanakkor tény, hogy a gyerekek jövője miatt erre akár szükségük is lehetett.
Szeretettel: Rita
Köszönöm, Rita, a hozzászólását, igen, csak a változás a biztos…hogy aztán ki, mi, milyen irányban, az már más kérdés. Azokban az időkben, amiket említ a vers, más élet volt, az tény, a kevesebb is elég volt, és jobban értékéltünk mindent.
Üdvözlöm : Erzsébet.🙂
„unokáimnak szeretném én is továbbadni
a kacsazsíros kenyér meg a kávéba papi
receptjét és titkát – azt gondolom –,
mert rájöttem erre, mégiscsak, rá bizony!”
míg érnek a színek, (tovább)élnek az ízek,
illatok őriznek boldog emlékeket. 🙂
🙂 🤗
„ehhez kellett az ólmeleg, az
őszi rejtelmes félhomály,
kellett a nagymamai légkör,”
Kedves Erzsébet!
Ismét elolvastam és most leginkább ezek a sorok ragadtak meg. Igen még a facebook és okostelefonok előtt mások voltak a szeretteinkkel együtt töltött idők. Emberiek, emlékezetesek és felejthetetlenek.
Szeretettel: Rita
Köszönöm, Rita ! 🙂
Igen, ahogy írod…tartalmasabbak, emberibbek voltak azok az idők, és örülök, hogy volt benne részem. Ebben a modern világban „látszólag” kommunikálnak az emberek, valójában magányos gombnyomkodás…éppen a lényeg veszik el…
Tisztelet a kivételnek, ha még van, de igazából mindannyiunk életét átszövi valamennyire.
Szívesen.
Szeretettel: Rita
kedves Erzsébet!
azt írod bemutatkozó soraidban: „nálam nem kell azon morfondírozni, hogy „vajon, mire gondolt a költő”, mert pontosan lehet tudni”, meg azt is: „Egyszer csak megérzem, hogy itt a pillanat, le kell ülni, leírni, ami érkezik, akár éjjel is”…
olvasva írásaidat, nekem úgy tűnik, jól kiismerted magadat. de szerintem az egyszerű, egyértelmű megfogalmazások érzésekből, érzelmekből, s azok szavakká, sorokká, mondatokká formálódásból születnek, s igenis van, akad azokon morfondírozni való, ha megérintik olvasójukat, akár szándékod volt ezt elérni, akár nem.
a verses próza pedig a szabadversen beül is egy sajátos műfaj, a soráthajlások („enjambement”) helyének, hangulatbeli elhelyezésének akár ösztönös megtalálása egyedi, egyéni stílust kölcsönöz, ami szerintem nagyon jól illik ehhez az írásodhoz (is).
mindamellett küldenék egy másfajta megközelítést is az írnivágyódás „gyötrelmeiről:
https://irodalmiradio.hu/2024/06/07/gondolatok-a-kreativ-irasrol-koltok-legyunk-vagy-szabadok-ez-a-kerdes-valaszthatok/
Gábor
Kedves Gábor, látom, meglátogattál és olvastál nálam,🙂, ahogy én is terveztem, hogy meglátogatom az oldaladat, csak még nem értem oda, mert pályázatokra készültem. De csak idő kérdése volt, hogy (meg)ismerkedjünk.
Morfondírozni természetesen szabad, lehet, nyugodtan, inkább csak arra utaltam, hogy az iskolában mindig nyúzták a diákokat azzal, „mire gondolt a költő ? „Állítólag Arany erre egyszer azt mondta : „Gondolta a fene”! Vagyis a verselemzés, pláne kötelezően, úgy balgaság, ahogy van, felesleges gyereknyúzás, mert végképp nem ez a lényeg a költészetben, s annak befogadásában. Inkább csak arra jó, hogy elvegye bárki kedvét a versolvasástól.
Azért, bevallom, igen, vannak olyan költők s versek, ahol én is vakarom a fülem tövét, hogy no, most mi is akar ez lenni ? S ha nem jövök rá, lapozok.
Szeretem a verses prózát, hajlok is rá, igen, nem egyszer, hozok még, remélem, később is jársz majd nálam ! Köszönöm az ajánlást is, hamarosan odajutok ! 🙂
hogy „mire gondolt a költő?” hát, az régen rossz, ha a költő gondolkodik – szerintem.
a gondolkodás, az egy másik műfaj, valamelyest tudatos tevékenység, melynek „termék” az eredménye. és ha egy vers termék, akkor akkor „VERS” -e?
igen, én is úgy gondolom, hogy nem az a fontos, hogy gondolt-e, s ha igen, mire gondolt a „költő”, hanem az, hogy az olvasó érez-e valamit, gondol-e valamit az olvasás közben. ha egy felnőttebbeknek (szóval, nem gyerekekenek) szóló írás (mert mi is az a „vers”?) elolvasásának eredménye az, hogy „ja, igen, értem”, akkor többnyire IQ -ra és sima szövegértésre gondolhatunk – de az nemigen irodalmi, kategória…
és van egy másik érdekes jelenség is a versekkel kapcsolatban: és mi van, ha az olvasó egész mást érez ki, hall ki, ért ki a versből, vagy gondol bele versbe, mint amit a „szerző”?
szerintem semmi. a vers nem egy tárgyiasult közvetlen dialógus, hanem egy egyirányú hangulati – érzelmi áramlás: „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”…
eleinte rácsodálkoztam, mikor egyes kommentekből kiderült, hogy hányféle és milyen rezonanciákat, értelmezéseket váltott ki egy-egy írásom. „gondolati, érzelmi rétegek” fogalmazódott meg.
és elkezdett érdekelni a dolog: hogy is van ez ezekkel a rétegekkel? hogy lesz egy masszívan szubjektív érzelmi-hangulati-emocionális látomásból (ez lenne a „VERS”) egy másik emberben megfogalmazódó másik érzelmi-hangulati-emocionális látomás? van-e, megfogalmazható-e valamilyen objektivitás a szubjektum „termése” értelmezésére?
mostanában, írásaim mögé, bebiggyeszetek egy-egy objektív, úgynevezett „recenziót”, „fülszöveget”.
ezeket nem én írom, de az én kezdeményezésemre születnek, mert érdekel, hogy egy ismeretlen, idegen „3. személy” mit, hogy és miként érthet, értelmezhet belőlük. hát, számomra elég meglepő ez a felfedezősdi…
„hogy „mire gondolt a költő?” hát, az régen rossz, ha a költő gondolkodik”
Kedves Gábor, köszönöm, teljesen egyetértek a leírtakkal, nemcsak az idézetekkel, hanem az egészét tekintve.