A park hétfő délelőtt, még őrzi testén ejtett,
fájdalmas sebként,
a vasárnap itt járt, sok zajos látogató
kényszerű emlékét.
Ismét nyugodt mostanra.
Újra a magányos csend uralja,
csupán egyedül a szél kószál az öreg fák alatt.
Láthatatlan, de mindenütt ott búvik
a hétfők hangulatát meghatározó melankólia.
Még a máskor oly hangos verebek is hallgatnak az ágakon,
betartva, nem megszegve ezt a hangulatot.
A fák, virágok és növények
most ébredeznek éjszakai álmukból,
s még kábán köszöntik az új napot.
Lustán kinyújtózkodva élvezik
simogatását a lágy napsugaraknak.
A sétány is kihalt, kanyargós útjain
egyedül csupán a hallgatag csend
cipője kopog az aszfalton,
nyomában társként friss szellő kél,
s, száll, szökik a légben tova.
A park szélén álló ház ablakai üvegére
még az elmúlt napi est hűvöse lehelt függönyt párából,
s, borított rájuk titkos homályt, elfedve, eltakarva,
a kíváncsi szemek elől azt, ami mögötte volt látható.
Bent, a szoba mélyén, apró, töpörödött apóka,
ölében békésen szundikál egy kivénhedt macska.
Hangos dorombolása visszhangot vet a néma falakon.
Erre válaszként most megszólal a fali ingaóra,
éppen kilencet üt,
hangja megtöri fáradt csendjét,
az egyhangú, álmos délelőtti időnek.
Az apóka szeme most
a párás ablakra téved,
Tekintete itt megpihen, és
minden apró részletet alaposan megfigyel.
Szemét az ablakról levenni nem tudja,
a látvány, fogjul ejti, nem ereszti,
ahogy a pára cseppekben
egyik a másik után,
az üvegen
vonalat húzva lassan lepereg.
Nyomukban az üveg mögötti,
eddig takart, rejtett világ,
lassan kitárul, és megmutatja magát.
Kívül a szabadban halk zene szavát
hozza távolról a kósza szél.
Az apó megunva a szoba zárt világát,
azt elhagyva, a ház melletti kertbe vezet útja.
Belép, megáll az egyik körtefa mellett, fülel,
az átható csendben hallani véli,
ahogy békésen érnek, a fa lehajló ágairól csüngő
súlyos, sárgálló körték.
Messzire szálló, átható illatuk megcsapja orrát,
a gyümölcsérés, a napsütés
és a békét idéző állapot
megelégedettséget, nyugalmat költöztet szívébe.
Letép egy érett körtét a fáról, beléharap,
az édes íz szétárad szájában, boldognak érzi magát,
s ez az érzés most hangos szóra fakasztja,
s mondja csak úgy magának,
de szavait a világnak is szánva:
nincs semmi okom a panaszra,
igaz, hogy már öreg vagyok
és nem tudom mennyi
hátralévő időm maradt még itt a földön,
de ennek ellenére szép az élet,
s, amíg terem még a fán körte,
és süt magasból a nap, s a méhek is még zsonganak
itt a körtefa körül, addig élvezem az életet,
és hálát mondok érte Urunknak, Teremtőnknek,
hogy még élek.
Author: Izsó Antal
Mondhatnád túl késő. Meglehet, felelném, de talán mégsem késtem le mindenről. Igaz nem tartozom azon szerencsések közé, akiket a múzsa már ifjúkorban megérintett. Maradt tán mégis egy reménysugár számomra is. Életem folytonos keresésből állt eddig, de keveset találtam. Az út végén, nyugdíjasként a pihenés várna rám, ehelyett most próbálom lázas igyekezettel behozni mindazt, amit elmulasztottam. Egy belső erő írásra késztet. Sötét szobámban ülve, magányosan töltött csöndes éjszakai órák alatt, olvasólámpám sugara fényében újabb és újabb történetek születnek… Izsó Antal.
Egy válasz
Kedves Tonió!
Igen, van miért hálát mondanunk, már önmagában a békéért is, ami sokaknak nem adatik meg. Az egészségért, ami viszonylagos, de mégis még itt vagyunk, alkotunk, szellemileg jó állapotnak örvendünk, ezt se tudhatjuk, hogy meddig tart, ahogy az életünk végét se, ami talán nem is baj.
A macskáról eszembe jutott az én Ladym. Hihetetlen, hogy mennyire örült nekem. Mindig a kutyákat éltetik, pedig a cica is hűséges tud lenni. Az enyém ilyen. Nagyon várt és kifejezte, hogy mennyire örül nekem. Hát, sokszor az állatok kedvesebbek, mint az emberek.
Szeretettel: Rita